Míg Pataky Klári munkái egyetlen alkotó folyamatos önkereséséből és jellegzetesen egyedi stílusban születnek, a Duda Éva Társulatot a műfajok és az alkotók sokszínűsége jellemzi.

Pataky Klári bekeményített?

Pataky Klári egyike azoknak az – egyre kevesebb – kortárstánc-alkotóknak, aki kizárólag absztrakt mozgásanyagból építi fel a munkáit. Ez önmagában talán nem érdem, de ha ehhez hozzávesszük a lassan másfél évtizede összetéveszthetetlenül rá jellemző táncnyelvi vonásokat, amelyeken keresztül újabb és újabb látleleteit adja egy különös, mégis oly ismerős világnak, világossá válhat, hogy fontos és unikális kortárstánckoreográfusról van szó.

A We live happily tavalyi bemutatója után ott ejtettük el a fonalat, hogy Pataky Klári korábban finoman rebbenő, megejtő testlelkeinek mintha nem csupán ökölbe szorulna a kezük (ami egyébként már a 2014-es CSendÉletben és a Jegyzetekben is megtörtént), de az a koreográfia szinte lebetűzi nekünk, hogy az élet káprázat és mi nagyon boldogtalanok vagyunk. Ráadásul a táncosok néhol pantomimszerű gesztusokkal kibeszélnek a táncból, és ez a megmutatás anélkül bontja le a jó értelemben vett művészet igazságát, hogy elérne az előadók hús-vér igazságáig. Így pedig csupán üres gesztusok maradnak egy tételízű darabban. Akkor azt mondtuk minderre: „úgy tűnik, hogy Pataky Klári keres – és ha így van, akkor ő találni is fog”.

Pataky Klári Társulat: Függőleges pillanat. Fotók: Mészáros Csaba

Igazunk lett és nem is. A koreográfus két idei bemutatójában (Elfelejti, belebotlik…; Függőleges pillanat) a kezek ökölbe szorulva maradtak, de a tiszta táncból való kikacsintás megszűnt. A kortárs tánc egy ideje a konkrét felé tolódik, a láthatót sűríti láthatóvá, érzékletes és világos gesztusokká teszi az alkotókat foglalkoztató történéseket, kérdéseket, érzéseket és gondolatokat. Pataky Klári ezzel szemben a láthatatlant, az önmagával és a világgal folyamatosan összeegyeztethetetlen lelkünket mutatja meg minden konkrét gesztikulálás nélkül (a We live happily-t és a Jegyzeteket leszámítva). Az előbbi a hétköznapi nyelvünket használja, utóbbi a maga által létrehozott táncnyelvet. Az előbbi adja magát, az utóbbinak kell, hogy mi is adjuk magunkat.

Mindig izgalmas, ha nem is mindig sikerül jól, amikor Pataky Klári a női lelkek finom- és durvább rezdülései közé férfi táncosokat von be. Pőrén szólva általában nem állnak jól ezek a rezdülések a fiúknak, kevésbé rusztikusan fogalmazva, míg Pataky női táncosai nem csupán női lelke(ke)t képesek felmutatni, de mozdulataikban férfiként is ráismerhetünk a női lélekrészünkre, addig a férfi táncosokhoz nem igen találni kapcsolódást. Akkor működnek igazán jól a fiúk Pataky koreográfiáiban, ha férfienergiákat és férfiattitűdöket tudnak felmutatni. Ilyen volt például Grecsó Zoltán szerethetően emberi „kiskakasa” a Basta Cosi!-ban vagy Hámor József héjanásza Maday Tímeával a CSendÉletben.

Míg az év elején bemutatott Elfelejti, belebotlik… című koreográfiájában három női előadóval mutatta meg széteséseink és újraindulásaink végeláthatatlan sorozatát, a Függőleges pillanat című, legutóbbi munkájában Pataky Klára két női és két férfi táncost eresztett egymás mellé a színpadra. Míg az előbbiben a légiesebb táncosok játékosra és melankolikusra hangolták azokat a bizonyos ökölbe szoruló lelkeket, a koreográfus utóbbi bemutatóiban rendre feltűnő belső feszültség a Függőleges pillanatban kendőzetlenebbül jelenik meg.

Míg az Elfelejti, belebotlik… finomabb drámaisága tökéletesen passzolt Nagy Csillára és Dányi Viktóriára, a mostani bemutató keményebb tónusa Maday Tímeát találta telibe. Drámai erejű jelenléte, energikus rugalmassága és képzettsége miatt messze kiemelkedik az előadásból, benne egyedül ott van a görcsbe ránduló lélek kirobbanás előtti pillanata. Ebben elsősorban Bujdosó Anna tud partnere lenni rövidebb időkre, Bot Ádám és Takács László inkább csak statisztái ennek az önmagában őrlő, egy-egy pillanatra egymásba érő, közös magánynak.

Általában felborítja a színpadot, ha egyvalaki akármerre is kilóg, itt azonban egy természetes sokféleség erőteljes tengelyeként működik Maday Tímea „kiválósága”. Ebben vélhetően az is közrejátszott, hogy Pataky Klári akármennyire is avatott értője a csendek és a hangok viszonyának és dinamikájának, nem emlékszem, ennyire erős zenei mixet mikor használt utoljára (zenei szerkesztő: Hámor József). Ilyen esetben, főként komolyzenénél gyakran előfordul, hogy a zene túlnő a táncon, és a mégoly jól komponált mozgások is hangsúlytalannak érződnek. Most azonban a színpadi történések játszótársai tudtak lenni az effektekből, a Kronos vonóskvartett muzsikáiból és csendekből szőtt zenei anyagnak. Pataky Klári ebben az évben már másodszor tette le a névjegyét, meglehetősen keményen.

Színtelen harcaink

Míg Pataky Klári munkái egyetlen alkotó folyamatos önkereséséből és jellegzetesen egyedi stílusban születnek, a Duda Éva Társulatot a műfajok és az alkotók sokszínűsége jellemzi. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne sajátos stílusa az előadásaiknak: a dinamika, az egyén és közösség viszonyainak látványos elemekkel való felmutatása jól felismerhető stílusba rántja össze a széles mozgásspektrumon és több műfajban létrejövő mozgásanyagot.

Duda Éva a 2009-es, Lábán-díjat érő Lunatika című koreográfiájától eredezteti a társulatot, amely (miként a független szcénában ez az alap) nem valódi társulat, inkább táncosok és alkotók egy-egy projekt létrehozásánál valamelyest szorosabbra vont közössége. Míg a kezdetekkor szinte minden koreográfiát Duda Éva jegyzett, a társulatvezető az utóbbi években egyre gyakrabban ad lehetőséget más koreográfusoknak. Ami ennél is nagyobb változás, hogy a társulat 2014-ben határozott lépéseket tett a tánc irányából a színház felé. Előbb Csuzi Márton állította színpadra Sarkadi Imre Oszlopos Simeonját Simeon (2014) címmel, ezután következett Szőcs Artur rendezésében és Csuzi Márton koreográfiájával Shakespeare királydrámája, a Lear (2015). A Simeonban egy-két fokkal jobban sikerült a mozgásanyag és a szöveg egymással való játékba hozása, mégis úgy tűnt, ez az egyébként kifejezetten bátor kezdeményezés zsákutca lesz a Duda Éva Társulat számára.

Erre cáfolt rá a Frida 2017-ben, amelyet Duda Éva rendezett és koreografált. Ebben az előadásban a színészi játékok, a szöveg és a mozgások egymást hol támogatva, hol ellenpontozva egy különleges hangulatú és erejű előadássá álltak össze. Adta magát, hogy ezután újabb fizikai színházi előadás következik, ám a Neuropean cím alatt bemutatott kettős koreográfia ismét tánc. Nem is akármilyen. Nem tudom, kit illet a dicséret, de meglepne, ha a véletlen műve lenne, ahogy a két koreográfia egyetlen borús előjelű léttablóként egymáshoz illeszkedik.

From Helix to Vortex. Fotó: Mészáros Csaba

Varga Csaba From Helix to Vortex című darabja egy metafizikai súlyú létlelet arról, ahogy zárt önmagunkként elkezdünk egymás felé gravitálni, találkozunk, majd a világritmus tehetetlenségi ereje ismét önmagunkká szór szét minket. A tűpontos mozgásos és ritmusszerkezet minden sablontól és megszokott sémától mentesen rajzol meg egy élhetőnek induló, ám végül élhetetlenné váló világot. Az apró történések és a nagy totálok minden pillanata egyszerre idegenszerű és nagyon is ismerős.

Mit kezdenek egymással a lelkek, amelyek most csak a testüket használhatják? Általában nem szeretem a színlap szövegeket, főként kortárstánc-daraboknál, mivel vagy sokat mondanak, vagy éppen semmit sem. Ebben az esetben azonban a koreográfia felvezetője telibe találja azt, ami történik: „Tanúi lehetünk egy olyan formabontó test-elbeszélésnek, amely során végigvezetnek minket az intenzitás minden stációján anélkül, hogy az energia egy pillanatra is alábbhagyna”.

Quan Bui Ngoc vietnámi-belga koreográfus ugyanezt a létállapotot mutatja meg (Blurry), ugyanazokkal a táncosokkal, de egészen más eszközökkel. Az ő fókuszában nem az egyének, hanem az egymás ellen vívott folyamatos harcok állnak. Ez is egy színek mögötti-előtti világ, de már nem a szürke világon túli árnyalataiban, hanem a krémszín földszagú színtelenségében. Itt nem csupán a mozgó testek látszanak, amelyek ebben az esetben helyenként akrobatikus ügyességgel, máskor kicsit tornamutatvány jelleggel rontanak egymásra, de emellett test- és arcgrimaszok nagyítják érzékletessé a testlelkek történéseit.

Blurry. Fotó: Mészáros Csaba

Varga Csaba a szétesést is kozmoszként mutatja fel anélkül, hogy ferdítene, Quan Bui Ngoc inkább mindennapjaink lélekölő káoszát betűzi le. A vietnámi-belga alkotó is kerül minden bevett kortárstánc sémát, így a hazai színpadon számunkra különleges világot teremt. Ezzel együtt – éppen a megmutatás konkrétsága miatt – helyenként közhelyszerű megoldásokkal operál, és a képzelet és a valóság között hirtelen váltásokkal pulzáló előadás energiája azért egy-egy pillanatra alábbhagy.

És ha már harctéri dialektusban beszélünk: noha ennél a két előadásnál is a női táncosok (Egyed Bea és Simet Jessica) viszik a prímet, a férfiak (Csuzi Márton, Keresztes Patrik és Rusu Andor) is felveszik velük a versenyt a színpadi jelenlét erejében, akrobatikusságban pedig helyenként föléjük is nőnek.

Mi? Pataky Klári Társulat: Függőleges pillanat
Hol? Bethlen Téri Színház
Kik? Koreográfus: Pataky Klári. Fényterv: Vajda Máté. Táncolják: Bujdosó Anna, Bot Ádám, Maday Tímea Kinga, Takács László.

Mi? Varga Csaba: From Helix to Vortex
Hol? MU Színház
Kik? Koreográfus: Varga Csaba. Zene: Adrian Newgent. Fénytervező: Payer Ferenc. Jelmez: Kiss Julcsi. Előadják: Egyed Bea, Simet Jessica, Csuzi Márton, Keresztes Patrik, Rusu Andor.

Mi? Quan Bui Ngoc: Blurry
Hol? MU Színház
Kik? Koreográfus: Quan Bui Ngoc. Zenei szerkesztő: Kovács Jeromos. Fénytervező: Payer Ferenc. Jelmez: Kiss Julcsi. Előadják: Egyed Bea, Simet Jessica, Csuzi Márton, Keresztes Patrik, Rusu Andor.