A szakmában csak Pepeként ismert színész chaplini figura, vérbeli nevettető, a legtöbben talán Jancsó Miklós filmjeiből ismerik. Valószínűleg kevesen gondolnák róla, hogy bármikor is gond volt az önbizalmával.

Fotók: Szarka Zoltán

–  A mai figuráját, a  megnyilatkozásait nézve nem tűnik mérnök-típusnak. Ehhez képest nemcsak elkezdte a Műegyetemet, de útépítőmérnök diplomája van…

–  Én rengeteget kaptam az egyetemtől. Először is kitomboltam magam, felfoghatatlanul nagy buli volt az az öt év.  Sok érdekes emberrel találkoztam, akikre érdemes volt odafigyelni. Vidéki gyerekként például nem nagyon hallottam a jazzről korábban, ehhez képest jazz-teázót szerveztünk az évfolyamtársaimmal. Egy egyetem környékén teljesen más típusú falragaszok és hirdetések vannak. Ott találtam az első színjátszó csoportot. Arra is egy csoporttársam hívta fel a figyelmem, hogy az ELTÉ-nek lesz egy alkotótábora Csillebércen, ahol különleges emberek tartanak kurzusokat: Montágh Imre vagy Somogyi István, aki az Arvisurát csinálta akkoriban. A  tábor végén hármunkat hívott a Szkéné Színházba, ahol minden évben indított stúdiót fiataloknak. Elkezdtem járni, de akkor még nem voltam annyira eltökélt, úgyhogy ki is hagytam egy évet, azután visszamentem.

 –  Az elszántság mikor kezdődött?

–  Mostanában találkoztam pont egy régi ismerőssel, aki elmesélte egy beszélgetésünket a ’80-as  évek végéről, amikor is  kifejtette nekem, hogy ő mindenáron színész akar lenni, mire én azt mondtam, hogy adok még egy vagy két évet ennek a színház-dolognak, azután meglátom, mi lesz. Jó ideig így voltam ezzel az egésszel.

Az arvisurás időszakom igazából a ’90-es évek elejétől kezdett komollyá válni. A csapatnak volt egy háza a Cserhátban, amit egy olaszországi turné bevételéből vettünk, és oda jártunk le próbálni. Olyan volt minden, mint egy időutazás. Lement az egész társulat két hétre – vagy húsz ember dramaturggal, jelmeztervezővel –, és ott a patakparton, a holdfényben megcsináltuk az előadás magját, amit fejben hazavittünk. Ezeket az élményeket azóta is visszasírom, és szerintem nemcsak én.

–  És közben lassan megszilárdult az elhatározása?

–  Igen, és talán színészként is léptem egyet az évek alatt. Külső emberek is észrevettek, érkeztek máshonnan is felkérések, és ez mindig visszatöltött az önbizalmamba. Akkor jött a Szentivánéji álom, amibe szinte véletlenül kerültünk Kapával. Csányi János úgy hívott fel minket, hogy engem nem is ismert. Mucsi Zolival tényleg egymásra találtunk akkor, és az az előadás nagyot durrant.

 – Jól gondolom, hogy különösen fontos önnek a visszajelzés? A vidéki srácnak, akit nem vettek fel a főiskolára…

–  Lehet, hogy nem látszott rajtam, de nagyon komoly önbizalomhiányban szenvedtem. Éreztem  a kocsmai  bohóckodásaim közben – ahogy ott  csináltam a  Pepe-showt –,  hogy ha én ezt egyszer a színpadon meg tudom csinálni, annak sikere lesz. De valahogy ezt a szintet nem tudtam megugrani: a valamilyen szerepben való maradéktalan jelenlétnek azt a hőfokát megcsinálni a színpadon, amit én egy kocsmában gond nélkül nyomtam. Ez végig ott volt bennem, ezért is bohóckodtam annyit, minden energiám arra ment, hogy a társaság középpontja legyek. Közben folyamatosan azt éreztem, hogy ezt egy színházi előadásban is meg kellene mutatnom. Ez lett a Szentivánéji álom.

–  Vajon miért nem sikerült korábban? Az önbizalom miatt?

– Talán az is hiányzott hozzá. De technikailag is fejlődnöm kellett, talán a szerep se jött, ami „pofán csapott” volna. Meg hát a színésznek elképesztő bátorságra van szüksége ahhoz, hogy megérezze a pillanatot, amikor igazán történni akar valami,  és ne akarja túlbeszélni, legyőzni, hanem csak engedje megtörténni. Keletkezik ilyenkor egy rés a mulandóság függönyén, és egy kicsit bepillanthatsz az örökkévalóságba. Ez a pillanat tartja fogva a színészt a pályán, ha megérezted egyszer, akkor újra és újra át akarod élni.

 – De miért kell ehhez bátorság?

– Mert bele kell ugrani az ismeretlenbe, ahol nem véd a rutin, a begyakorolt hangsúly,  tényleg nem tudod, mi következik. Ez teljesen olyan, mint egy halálugrás. Önmagadnak lenni, és nem megfelelni semminek, de mégis koncentráltan a szerepben maradni, és úgy átengedni magadat a pillanatnak. Úgy érzem, ehhez óriási bátorság kell.

 – A Szentivánéji álom után megváltozott minden? Olyan volt, mint egy gátszakadás?

– Azért ezt nem mondanám. Udvaros Dorottyával beszéltünk erről akkoriban, emlékszem, mondtam neki, mennyire félek attól, hogy nem lesz több ilyen dobásom. Azt válaszolta, hogy „ez benne van a pakliban, Pepe”.

– Az utóbbi évtizedben egy egészen új terület, a tantermi színház kapott lényeges szerepet a pályáján. A Klamm háborújával kezdődött 2008-ban, azután jött  A gyáva,  a Vakság, az Ady / Petőfi, a Soha senkinek…

– A Klamm úgy született, hogy Novák János, a Kolibri Színház igazgatója megkérdezte, nincs-e kedvem felolvasni a szöveget egy, az osztályteremszínházról szóló nemzetközi konferencián. A felolvasásnak óriási sikere volt, állva tapsoltak a vendégek. Két nap múlva pedig felhívott János, hogy mindenki azt mondja, meg kellene csinálni rendes előadásként. Még az elején kitaláltam, hogy csinálok egy osztálynaplót, ahova beírom az összes előadást, ezért tudom pontosan, hogy a tegnapi volt a 268. Bejártam vele szinte egész Magyarországot, és több külföldi fesztiválon is voltam.

– Miért lett fontos önnek ez a műfaj?

– A Krétakörben töltött évek alatt Schilling és Mundruczó voltak a legnagyobb hatással rám mindenféle szempontból. Mindketten nagyon szerették ezt a teljesen civil modorban játszott, mindenfajta teatralitást nélkülöző színjátékot. A Sirájt, ami a fél világot bejárta, gyakorlatilag tíz székkel és egy asztallal játszottuk, ki-ki a civil ruhájában.

Ezt a gondolkodást vittem tovább az ifjúsági darabokban. Ráadásul sikerült fantasztikus színészpartnereket találni mindehhez: Sárosdi Lillát, Katona Lacit, Kovács Krisztiánt, Simkó Katit, Molnár Gusztit, akik ezt a stílust nagyon jól csinálják.

Azt szeretem a legjobban, hogy igazi színház születik ilyenkor, létrejön a varázslat egy osztályteremben, fehér falak előtt, csupán attól, hogy két színész olyan, amilyen. A fiatalokkal való beszélgetés pedig függővé teszi az embert. Izgalmas látni, hogyan gondolkoznak a világról, hogyan fogalmazzák meg a véleményüket.  Arra is büszke vagyok, hogy vénségem ellenére tudunk olyan darabot csinálni, ami leköti őket. Sírnak-röhögnek rajta. Pedig itt nincs udvariasság, ha nem kapja el őket valami, máris nem figyelnek. Viszont ha  eltaláljuk a humor és a mélység jó arányát, az azonnal beszippantja őket. A humor fellazít, azután jön egy „gyomros”. Szerintem nincs az a téma – akár a legsúlyosabb is –  amit humorral ne lehetne eljuttatni hozzájuk.

– Elképesztő mennyiségű dolgot csinál, még felsorolni is nehéz…

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szinte mindent csinálok, amivel csak  egy színész foglalkozhat Magyarországon: játszom színházban, filmen, tévében, rádiózok, szinkronizálok, tanítani is szoktam, rendezek néha, de csináltam hangoskönyvet is. Kifejezetten élvezem ezt a sokféleséget. Nekem még most is imponál az, hogy van néhány figura, melynek a szinkronja hozzám kötődik, én vagyok Gru meg Borat például.

 – Ebben is benne van a vidéki fiú bizonyítási vágya?

– Az tuti, az egész életemet áthatja a bizonyítási vágy. De már nem görcsölök rá erre: ezt az egész hendikeppet – a főiskola nélküliséget, a fővárosba került vidéki fiú komplexusait, aki a pestieknek meg akarja mutatni, hogy ő is tud valamit – sikerült a rakétahajtóműbe tennem, hogy ezek is segítsenek lendületet venni.

 – És az csak szerencse kérdése, hogy kinél válik hajtóművé a hátrány, és ki az, akit eléget?

Ezt a kérdést próbálta boncolgatni a  Nézőművészeti Kft. társulatával tavaly bemutatott Testvérest című darab is.

– Nem tudom a választ. Azt érzem csak, hogy nagyon sok minden múlik a gyerekkoron és az első élményeken. Ezzel nem akarok senkit felmenteni a sikertelen élete miatt, de nagyon fontos nekem a darabban elhangzó zseniális kínai mese a vízhordóról, aki a repedt vízhordó edényből csöpögő vizet virágmagok öntözésére használja fel. Mindenkin van valami repedés, de ha te ezt a repedést a hasznodra tudod fordítani, hogy a tehetségeddé váljon, akkor gyökeresen megváltoztathatod az életed. Persze nem állítom, hogy könnyű ezt megtenni.

Nekem például meghatározó volt a gyerekkoromban, hogy 14 és18 éves korom között egy olyan középiskolai fiúkollégiumban éltem Szombathelyen, ahol 22 és 35 ágyas szobák voltak, kötelező reggeli torna, udvar-gazolás, meg a negyedikesek általi testi fenyítés, amiről mindenki tudott. Ha 14 évesen túlélted ezt úgy, hogy még a humorodat is sikerült megtartanod, akkor utána már nincs ellenfél, aki legyőzzön. Én ott és akkor „átlendültem”, és onnantól szerintem Nagy Sándor hadait is elvezettem volna.

De az is hozzátartozik, hogy én a kiskapus életmódot is itt tanultam meg, hogy ha zárva van a nagyajtó, bemegyünk a kiskapun. Nekem nincs olyan, hogy valami tilos. Nem véletlenül szeretek  robogózni, biciklizni és rollerezni, mert ezeken nincs rendszám. Ez egy törvényen kívüli létezés, ami a véremmé vált.

A kollégiumban az volt a  rendszer, hogy pénteken fél 4-kor kellett a tanártól engedélyt kérni a hétvégi kimenőre. Egyszer szerettem volna elmenni egy szombati buliba, este tízig kértem kimenőt. A tanár megnézte a jegyeimet, volt egy hármasom, ezért azt mondta, hogy nem mehetek. Meg se fordult a fejemben, hogy elkezdjem kérlelni, hogy „de tanár úr, mindig is jó tanuló voltam, engedjen már el”. Azt mondtam, rendben, köszönöm szépen. Azután este beágyaztam az ágyamba a söprűt, és kimásztam a villámhárítón. A mai napig így élek, a saját törvényeim szerint.