A születés természetes dolog, de nem egyszerű. Van, aki kilökődik, van, akit kisegítenek és akad, aki természeti katasztrófaként érkezik a világba. Aztán nem elég csak előbújni, élni is kell meg emberré válni. A kettő között azonban lehet összefüggés, tulajdonképpen ezt kutatja a két táncelőadás a maga módján, különböző perspektívából.

Burok. Fotók: Jókuti György

A Tünet Együttes legfrissebb, Burok – A táguló idő összehúzódásai című előadása ismét a táncos személyiségét, illetve egyéni élettörténetének egy szakaszát mutatja meg a színpadon, pontosan és szellemesen, ezúttal a szülés, születés témájára fókuszálva. Szabó Réka koreográfus-rendező alkatához közel áll, hogy aktuális társadalmi kérdéseket kutasson a színház és a mozgás eszközeivel, és bár egészen általános a felvetés, mégis beletalált a jelenlegi fősodorba ezzel a mélylélektani táncdrámával, amely a világra hozatal és jövetel szabadságát élteti.

A nő életének legkiszolgáltatottabb pillanata a szülés. Ilyenkor hormonálisan, azaz befelé is háborút visel, meg a külvilágból érkező – úgymond – ingerekkel is meg kell küzdenie. A legélénkebben élő saját tapasztalatom ezzel kapcsolatban az, hogy ha egyszer megindul, akkor nem lehet megállítani, és ez valahogy nem emberi állapot. Nincs az, hogy sajnos nem érek rá, vagy most nem akarok, ne haragudjanak, nincsen kedvem, hangulatom hozzá, és ez frusztráló. Felborul az agy, kiszakad az ember a saját időbeosztásából, és aztán még jönnek ehhez a mindenféle tudatmódosító körülmények – a fájdalom, az erőfeszítés, a kimerültség –, amelyek által megteremtődik az életesemény körül is egy burok. A cím így tökéletesnek tűnik, mert ezt is fedi és a díszlet is klappol, egy hatalmas, könnyű, fehér műanyag lepel, amely fél sátorként borul a színpad fölé olyan érzést kelt eleve, mintha máris belül lennénk valamin. Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda és Dányi Viktória ebben a térben mutatják be, illetve teremtik meg saját szülésüknek az emlékképeit, a tulajdon testük mint alkotóeszköz segítségével.

Tulajdonképpen olyan az egész mint egy új törzsi rituálé, beavatás.

A táncosnők lustán heverésznek egy szemetes kosár körül, és próbálnak beledobni valamit, míg egyikük végre beletalál. A megfoganást szimbolizáló Woody Allen-es effekt után kezdődik el aztán igazából az előadás. Dányi Viktória, aki újra terhes, nem táncol tombolva a színpadon mint a többiek, hanem a technikai irányító, a narrátor és a kórházi személyzet szerepét játssza pingvin-totyogással, finom iróniával, de ugyanakkor együtt érezve a kolléganőivel, akik egy bő óra alatt mutatják be a szülési bédekkert.

Ahányan vannak, annyiféle élményt osztanak meg, annyiféle történetet és mozdulatsort magányosan. A közös térben létrejövő kontakttánc, a szinkronmozgások és Hammer Zsolt meg Jávorka Ádám zenéje pedig (meg)adják az egész előadás, illetve a szülési folyamat alapritmusát. Az általános és az egyedi egyszerre van jelen, ezért a nézők számára is szinte melodrámához hasonlatosan lesz átélhetővé az esemény. A szívhez szóló mozgásmonológok, a kihangosított belső dialógok és az irányított transz, a közös átszellemülés lehetősége bizony még a mélyen eltemetett szentimentalizmuson is kifog. Egy idő után elmosódnak az egyéni vallomások határai, a játékos mozgáselemzések meg a táncos betétek, hogy stílusosan fogalmazzak, átszakítják a gátat, és az élmény átadhatóságára helyeződik a hangsúly. Mindegy, hogy kórházi, otthoni, szervezett, hirtelen támadt, alternatív, apás vagy barátnős a szülés, kérdés, hogy megosztható-e egy másik emberrel, attól függetlenül, hogy az szült-e már, vagy még csak nem is szándékozik. Ha megosztható, akkor milyen mélységekig? A készülődés, a fájások elindulása, a burokrepedés, a magzatvíz kiáradása, a tolófájások, a kicsusszanás, a természetes és művi mozzanatok is mind hasonlítanak valami másra is, mint kiderül és ezt különféle játékos formában érzékeltetik.

Az előadás utolsó harmada már felgyorsul, ahogy a szülés utolsó fázisa is. A sűrűbben visszatérő tolófájásokat dobok és basszusok indítják, a zene erősödik, amire vitustáncot járnak az előadók, majd csend lesz, pihenő, és elölről kezdődik az egész, illetve fokozódik a végkifejletig fokozatosan. Pontosan úgy, ahogy idáig eljutott az előadás a kezdeti, egészen finom érintésektől, amelyekkel a saját testüket méregették a táncosok, mint a kismamák. A nézőtér egy emberként borzong bele aztán az eszméletlenségbe és a hipnotikus vallomásokba a végén. Pedig nem minden néző szült persze. Viszont minimum egyszer, bármilyen nemű legyen is, megszületett – vagyis részt vett szülés(b)en.

Sandy is going out. Fotó: Herbst Rudolf

Szeri Viktor fiatal koreográfus és elektronikus zenei klipsztár Sandy is going out című egész estés multimédiás táncelőadása is aktuális társadalmi kérdések kapcsán hív elő megélt élethelyzeteket. Például a jövőképtelenség érdekli, a személyiségfejlődés bizonyos fázisai, a felnőtté válás előzményei és nehézségei. A huszonéves generáció identitásválságának tüneteit az extatikus önkeresés különböző stációval érzékelteti infernális, vagy éppen „cuki” képekben. Az elhúzódó felnőtté válás, az emberek közti viszonyok különböző pillanatai, öltözködési, illetve szórakozási szokások villannak fel feszes táncfragmentumok, lazább jelenetek, akciók mentén.

Sandy is going out. Fotó: Kővágó Nagy Imre

Vibráló vörös fényben áll a falnál három ember, boával a nyakukban, háttal a nézőknek, meztelenül. Farpofáik élénken mozognak a diszkózenére, mint valami groteszk arcok, két nő és egy férfi – viccesek, de szomorúak is egyben. A válságkabaré hosszan elhúzódó nyitóképe után a koreográfus, valamint Biczók Anna és Raubinek Lili ruhátlanul folytatják a paralitikus táncot, amely nem a meztelenség miatt döbbenetes, az csak a kitettség érzetét növeli még pluszban. Ahogy botladoznak a létbizonytalanságban, mindjárt szimpatikusak is lesznek, aztán amikor felöltik álarcaikat (avagy ruháikat), akkor már kevésbé. Idegesítő fiatalokká válnak a legmenőbb cuccokban, az élet elviselhetetlen könnyűségét mímelve, szentimentális rap zenére jégkrémet osztva a közönségnek. (Örülhet, aki a jegy mellé még desszertet is kapott.) Arcunkra fagy a K-pop mosoly attól a techno meneteléstől, amit előadnak talpig füstben, nyakig stroboszkópban, ismétlődő élőképekbe merevedve a nagy futamok között. A gyors és ismétlődő táncban elszigeteltek és egyformák, mint a diszkó katonái, a csoportképekben pedig kapcsolat fűzi őket egymáshoz, ott pillanatok alatt kiderül, hogy mifélék a kötődéseik. A szex, a drog, a vágy irányította fiatalok ezekben a kis időintervallumokban tudnak igazán emberiek lenni, harmonikusan táncolni, filmet nézni, olvasni, szeretni, de aztán mégis fraktálszerűen térnek vissza azok az „élvezethullámok”, amelyek tompítják az akaratot. A történet a lányról, akit mindenki irigyelt, mert úgy tudott bejönni meg kimenni is, azért átdereng az előadás szövetén. Vajon milyen felnőtt lesz Sandyből? Érdekes, hogy nem elég burokban jönni erre a másvilágra, fel is kell nőni benne, megtalálni a helyünket. Szeri Viktornak a színpadon biztosan sikerült.

Mi? Tünet Együttes: Burok – A táguló világ összehúzódásai
Hol? Trafó
Kik? Rendező – koreográfus: Szabó Réka. Koreográfus-asszisztens: Dányi Viktória. Táncosok: Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda, Dányi Viktória. Zene: Hammer Zsolt, Jávorka Ádám. Dramaturg: Gábor Sára. Látvány, kreatív technológia: Kiégő Izzók, Samu Bence, Terebessy Tóbiás. Konzulens: Árvai György. Fény: Szirtes Attila. Jelmez: Szűcs Edit.

Mi? Szeri Viktor: Sandy is going out
Hol? MU Színház
Kik? Alkotó: Szeri Viktor. Előadók: Biczók Anna, Raubinek Lili, Szeri Viktor. Fény: Dézsi Kata.