Marosvásárhelyen bemutatni az Egy lócsiszár virágvasárnapját nem csupán színházi esemény, hanem egyszersmind kulturális – mondhatni nemzeti – ünnep.

Sütő András itt ugyanis nem elsősorban a romániai magyar dráma nagykorúsodását masszívan elősegítő író, hiszen a városhoz való kötődése jól ismert arcot társít a kultuszhoz. Az azonban egyelőre tisztázatlan kérdés, hogy a közönség nosztalgiából is erősen táplálkozó szeretetén, illetve a reformáció 500. évfordulóján túl van-e pontosan megfogalmazott célja és – főként – jelentősége a dráma mai színrevitelének.

Kétségtelen, hogy a Sütő-életmű jelentős szerepet játszik az erdélyi kulturális emlékezet formálásában, a kollektív múlt filozófiai mélységeket is megnyitó értelmezésében, ezt húzza alá a 2014-ben „(M)ilyen gazdagok vagyunk?” címmel megrendezett kétnapos marosvásárhelyi konferencia is. Vida Gábor itt ugyan kijelentette, hogy Sütő munkásságát egyenesen folytathatatlannak találja, Szász László azonban az életmű mítoszainak újraépítése mellett tette le a voksát, és bár erre valóban voltak kísérletek az elmúlt években, egyik sem mondható igazán revelatívnak. A Sütő-drámák színrevitelét, különösen az Egy lócsiszár…-ét az alapszöveg problémáin túl tovább nehezítik a korábbi sikerprodukciók, gondoljunk csak a Zsámbéki Gábor rendezte kaposvári ősbemutatóra vagy Harag György főrendezői székfoglalójára Kolozsváron – ez utóbbi előadás tíz évig meghatározó pontja volt az intézmény repertoárjának. Ilyen múlt után még meghatározóbbá válik az újat mondás kényszere, csakhogy ezzel párhuzamosan az alapszöveg az új színházi irányzatok és trendek fényében folyamatosan veszít érvényességéből.

Bokor Barna, Gecse Ramóna, Gáspárik Attila

Maga a dráma Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélése nyomán igyekszik felderíteni a hatalom és az ebből eredő zsarnokság természetrajzát. Az alapszituáció viszonylag könnyen felvázolható: az igazságban feltétlenül hívő lócsiszár két lovát jogtalanul lefoglalják, a törvényes út szolgálata feleségének életébe kerül, ennek következtében fordul ő maga a fennálló hatalom ellen. A két mű között azonban jelentős különbségek fedezhetők fel, ezek közül – a történelmi háttér mellett – legkiugróbb Nagelschmidt karakterisztikája: a Sütő-szöveg Kolhaas mellé rendeli egyenrangú társként, egy-egy értelmezés pedig azt is megengedi, hogy Nagelschmidt éppen olyan kulcsszereplő, méghozzá pozitív kulcsszereplő, akárcsak az igazságáért küzdő lócsiszár. Dialógusaikban erőteljes nyíltsággal csap össze két létszemlélet: Kolhaas Luther Márton elveihez igazítja értékrendjét, míg Nagelschmidt Münzer Tamás messzemenően radikális nézeteit visszahangozza. A történet elején majdhogynem egyértelmű, hogy itt Kolhaas Mihálynak van igaza, érvelése újra és újra megsemmisíti a felhorgadó Münzer-indulatot, de a dráma minden mozzanatával azt kiáltja, hogy amíg a szereplők nem egyesülnek egyféle, oszthatatlan igazságban, addig az olyan szavak, mint béke, tisztesség, szabadság, kiüresedett hangsorokként várják, hogy valaki ismét jelentést tulajdonítson nekik. Ekképpen válik szükségessé az, hogy a gyökeresen eltérő nézetek ne egyszerűen kizárják, hanem bekebelezzék a másikat – és ez adja a dráma fő feszültségforrását is.

Az a didaktikus szépelgés viszont, amely a dialógustechnikából fakad, kényelmetlen helyzetbe hozza mind az alkotókat, mind a közönséget, hiszen a mai néző zsigerből utasít el minden nyílt nevelői szándékot. Kissé különös hát, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház alkotógárdája nem kísérli meg a dráma gyökeres újraértelmezését, ahogyan a szöveg maivá tételét sem, de szerencsére elgondolkodik azon, hogy Kolhaas Mihály igazságkeresése mellett milyen más történetek bújnak meg a sorok között. És ez máris több, mint amire számíthattunk. Sebestyén Aba rendezésében nem Kolhaas Mihály (Bokor Barna) a főszereplő, hanem gyermeke, Henrik (Takács Örs). Henrik az előadásban végig aktív szereplőként van jelen, harcol apja rég elveszett igazságáért, de egyedüli öröksége végül mégis csak a magány marad. Végignézi Kolhaas, Nagelschmidt és Mária akasztását, a gyász fájdalma pedig monomániaként artikulálódik: lassan az egész színpadot beteríti lucfenyőivel, vigyázva, hogy meg ne sértse a gyökereket – de hiába az újult erő iránti vágy, ha egyszer már nincs mibe kapaszkodni. A bűnhődés univerzalitása ugyancsak Sebestyén Aba rendezésének sajátossága, itt nincs felmentés a bűnrészeseknek, tettlegesen vagy metafizikai síkon előbb-utóbb mindenkit elér egy magasabb rendű, arctalan hatalom keze. Az, hogy az igazság hol van mindebben, majdhogynem feltárhatatlan.

Ugyancsak a rendezői koncepció érdeme, hogy a karakterek többsége nem csupán egy példázat papírmasészerű szereplője, egy szigorú kereteken belül meghatározható elvrendszer szócsöve, hanem hús-vér ember. Mária (Simon Boglárka Katalin) és Nagelschmidt (Kovács Botond) nyilvánvaló vonzalma már eredendően magasabb érzelmi amplitúdót hoz az előadásba, ezt pedig tovább fokozza, hogy ezúttal Lisbeth (Gecse Ramóna) és Kolhaas kapcsolatát sem fojtják meg a szokásos drámai és romantikus klisék: szerelmük már-már bibliai tisztasága nyílt érzékiséggel párosul, ösztöneik fel-feltörnek, testük és lelkük mohón táplálkozik egymás testéből-lelkéből – ilyesformán pedig a Lisbeth elvesztéséből fakadó elviselhetetlen fájdalom is hitelesebben mutatkozik meg.

Takács Örs. Fotók: Rab Zoltán

Az előadásban Kolhaas két fekete lova  is testet ölt (Kocsis Anna, Tóth Jess), a halál nagyköveteiként vonulnak végig a történeten. Ők egy egészen más, túlvilági dimenzióban mozognak, látomásszerű megjelenéseik azt erősítik, hogy a lócsiszár ügye nem a földi életben dől el. Párkák módjára uralják az eseményeket – kár, hogy a rendezés nem aknázta ki teljes mértékig a narrációs technikában rejlő lehetőségeket. Az oratorikus zenei kíséret (zeneszerző Boros Csaba) és a díszlet (Kupás Anna munkája) fokozatos szétesése – Kolhaas világának monumentális metaforája – ugyancsak ezt a szakralitást hangsúlyozza, amelynek csúcspontja mégiscsak a nyitány: a szereplők apró fakockákból templomot építenek, közösen, együttes erővel, boldogan, egymásra figyelve. És ez a kis templom már az első jelenetben összeomlik, bukásra predesztinálva az egész fennálló világot.

Igencsak problematikus azonban, hogy az egymás mellé helyezett színházi nyelvek képtelenek összhangban létezni – ahelyett, hogy egyik kiegészítené a másikat, folyamatos érvénytelenítésnek lehetünk szemtanúi. Az előadás alapvetően a magyar kisrealista játékparadigmába illeszkedik, jól ismert, kodifikált gesztus- és szimbólumrendszerrel dolgozik. Ugyanakkor ennek kontrasztjaként megjelenik a román színházra jellemző teatralitás, a vizuális ingerek előtérbe helyezése. Ez utóbbi formanyelv főként azoknál a szövegszinten elemelt, lírai részeknél szerez érvényt magának, amikor a didaktikusság eléri legmagasabb fokát. A példázat sűrűségét több alkalommal kontakttánccal oldják, és bár olykor ez is öncélúnak tűnik, az összeférhetetlenség a második felvonásban, Tronkai Vencel báró esti dorbézolásánál domborodik ki igazán. A kezdőkép vizualitása sokat ígér, a hatalmi bagázs gátlástalansága minden egyes momentumnál igazolást nyer, és Hotykay Evelyn jelmezei is szépen emelik ki a miliő végletes túlzásait. Ömlik a kokain, lekerülnek az ingek, egyre hangosabban szól a zene – az élvhajhászás tökéletes megtestesülése lehetne mindez, ha Antónia nővér megjelenésével az absztrakció nem fordulna át egyszerű, már-már zavarba ejtő közönségességbe. Az apáca meggyalázása minden olyan eszköztárat mozgósít, amely szembemegy a korábbi jelenetek ábrázolásmódjával, ezért egyszersmind hitelteleníti is azokat. A testnyelv közhelyekből való építkezése nem a profanizálásra, hanem az ízlés félresiklására rímel, és bár az előadás egység(esség)e már korábban is meg-megrepedezett, itt törik végleg szilánkokra.

Hasonló disszonancia fedezhető fel a színészi alakításokban is. Kolhaas Mihály az előadás legbiztosabb pontja, Bokor Barna értőn és precízen festi fel a szelíd, megingathatatlannak látszó lócsiszár alakját, aki foggal-körömmel ragaszkodik az észérvekhez, ám a személyes – mondhatni „bánki” – sérelem végül mégis arra készteti, hogy a ráció helyett az igazságkeresés véres útját válassza. Kiszolgáltatottsága ekkor válik nyilvánvalóvá és kollektívvá: ha őt, Kolhaas Mihályt egyetlen legyintéssel félresöpri a hatalom, akkor mi vár a kisemberekre? Bokor Barna remekül érzékelteti a kétségbeesés felé sodródó, majd haragját korlátok nélkül megélő lócsiszár kálváriáját.

Az őt ellenpontozni kívánó Nagelschmidt azonban igencsak egyoldalú figurává válik, ugyanis Kovács Botond a nyers harsányságon kívül semmiféle eszközhöz nem nyúl a karakter árnyalásának érdekében. A magát szabadsághősként definiáló Nagelschmidtből csak az artikulálatlan düh marad, megszólalásainak ironikus éleit egy az egyben elnyomja az indulatos kiáltozás, így nem tud érzelmi-gondolati ívet befutni, ez a fajta hektikus stagnálás pedig súlyosan rányomja a bélyegét az egész előadásra. Gáspárik Attila alakítása azonban még ennél is kevésbé illeszkedik a rendezői és írói szándékhoz: a hatalmasok játékát hibátlanul űző Müllerből szinte semmit sem láthatunk. Gáspárik kívülről láttatja az ügyészt, éles karikatúrát rajzol róla, azaz tudatosan eltartja magától a szerepet, méghozzá olyan fokú modorossággal, amely megsemmisít minden belső feszültséget. Mellettük már-már apró melléfogásnak tűnik Ördög Miklós Levente Tronkai Vencelének teljes jellegtelensége: a nagy kavalkádban csak akkor eszmélünk rá, hogy ki is a hírhedt báró, amikor Kolhaas Mihály kötéllel rántja magához.

Felüdülés azonban, hogy Henn János Luther Mártonja nem mozdíthatatlan szentségként jelenik meg, hanem egyszerű, gondolkodó emberként – ezt a szerepértelmezést aláhúzza a rendezés is, Luther ugyanis a közönség soraiból indítja érvelését –, ám önreflexivitásával végül mégiscsak a többiek fölé emelkedik. Több szempontból is érdekes a Kolhaas Mihállyal folytatott vitája, amelyben ugyancsak a gyermek kerül középpontba. Mintha a krétaköri dilemmát látnánk filozófiai szintre emelve, ám itt még úgy tűnik, hogy Henriknek megadatik a szabad útválasztás lehetősége. A kisebb szerepekben szerényen helytállnak a többiek is, Lisbeth Gecse Ramóna megformálásában végre nőként él a színpadon, finomkodástól mentes kacérsága, szeretetteljes játékossága kellemes színt visz az előadás folyamába, igazán egyenrangú partnere azonban nem akad Bokor Barnának.

A darab minden hibájával és aránytalanságával együtt persze korántsem érdemtelen, ám hiába a korszerűsítésre való imponáló törekvés, a szálak összehangolása és a jelentésrétegek feldúsítása, az Egy lócsiszár virágvasárnapja nem adja meg magát, nem hajt térdet a modernizáció előtt. Ennek fő oka a történetvezetés egysíkúságában keresendő: Kolhaas Mihály a mészárlások ellenére felmagasztosulva veszti életét, ez a végső heroikus mozzanat pedig több mint visszás. Sebestyén Aba rendezése arra a kérdésre sem ad megnyugtató választ, hogy érdemes, sőt lehet-e minden ízében mai hangon megszólaltatni Sütő drámáját, és főképp, hogy a vérbe fojtott parasztforradalom meg tud-e még mozdítani bennünk valamit – márpedig ez a válasz volna az, amely valódi tétet adhatna a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásának.

Mi? Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja
Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
Kik? Bokor Barna, Gecse Ramóna, Kovács Botond, Szabó János Szilárd e.h., Simon Boglárka Katalin, Ördög Miklós Levente, Tollas Gábor, Gáspárik Attila és mások / Díszlettervező: Kupás Anna / Jelmeztervező: Hotykai Evelin / Koreográfus: Györfi Csaba / Zeneszerző: Boros Csaba / Rendező: Sebestyén Aba