A fesztiválprogram korpusza nem egyetlen témára épül, ha mégis megpróbálnék ilyenket megnevezni, olyan univerzális témákat mondhatnék, mint ember és közösség, ember és társadalom, ember és hatalom, ember és magánya.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház immár kilenc éve szervezi a dráMA kortárs színházi találkozót, rendszerint az évadkezdések környékén. A rendezvény elsődleges célja, hogy kortárs magyar és román drámákat, illetve kortárs színházi nyelveket ismertessen meg, külön hangsúlyt fektetve a román színházi szféra közelebb hozására – elsősorban a helyi közönséghez, ugyanakkor a magyar szakmához is. Az elmúlt három év fesztiváljain ez úgy valósult meg, hogy a zömében magyar kínálatot két-három román előadással egészítették ki. Az erdélyi magyar színházaknál egyre gyakoribbak a kortárs román drámák színrevitelei, amint azt a dráMÁn is láttuk (és ennek fordítottja is igaz: az erdélyi román társulatok előszeretettel játszanak például Székely Csaba-darabokat).

Mondhatni, ez a fesztivál családi körben zajlik, hiszen számos visszatérő vendéggel találkozhatunk nap mint nap, ismerőssé válnak az eddig csak köszönő viszonyban levő kollégák. Ez a közvetlen és barátságos közeg a romániai magyar színházak által rendezett fesztiválok közül még a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó sajátja, bár az nagyobb volumenű, és jóval nagyobb büdzséből finanszírozott fesztivál, Temesvár pedig egy könnyen megközelíthető város. Székelyudvarhelyre nem egyszerű eljutni, ennek ellenére minden évben képviselteti magát a magyarországi, illetve néha a román színházi szakma is – bár utóbbi elenyésző számban, várat magára az áttörés.

Varga Márta a Migránsoook c. előadásban (Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely). Fotó: Balázs Attila

Az előző évekkel ellentétben az idei előadás-kínálat kevésbé adott hangsúlyos szerepet a magyar–román nyelvi és etnikai különbségeknek, és az ezzel járó konfliktusos együttélésnek. Pozitívumként könyveltem el, hiszen akár ez is mutathat egy haladási irányt az egymás mellett élés kérdésében, azonban a témát még mindig lehet boncolgatni. Ha lenne kivel, hiszen az egyik szakmai beszélgetésen is felmerült mellékes témaként a (helyi) nézők passzivitása és érdektelensége a román színház iránt. Vannak, akik elvből nem mennek el román előadást nézni. Szervezőként nem könnyű ezzel az attitűddel kompromisszumokra jutni.

A fesztiválprogram korpusza nem egyetlen témára épül, ha mégis megpróbálnék ilyenket megnevezni, olyan univerzális témákat mondhatnék, mint ember és közösség, ember és társadalom, ember és hatalom, ember és magánya.

Elsőként az udvarhelyi színház új művészeti vezetője, Zakariás Zalán által rendezett Migránsooook, avagy túlsúlyban a bárkánk című előadást emelném ki. Az első gondolatom az volt az előadás után: „Végre!” Végre jelen van a társadalmi érzékenység, végre színházban is foglalkozunk a hétköznapi témákkal. Mondom ezt akkor is, ha az előadás nem feltétlenül színházi megvalósításában, inkább problémafelvetés és megközelítés szempontjából jelentett élményt. Matei Vișniec kortárs román szerző drámáját magyar nyelven első alkalommal vitték színre. A darab maga Vișniec zsurnalisztaként gyűjtött adatai és saját tapasztalatai alapján született, a migráció megítélésének különböző perspektíváit kínálja, meghagyva a néző számára az önálló állásfoglalás jogát. A töredékes szerkezetű drámában megszólalnak a hajón menekülők, a már más országban élő menekültek, az európai országok lakói és a politikum, emellett a közel-keleti nők szemszögébe is betekintést nyerünk. Zakariás Zalán rendezésében a térkezelés is segít abban, hogy a néző kimozduljon a komfortzónájából. A színpadra épített nézőtéren senki nincs biztonságban, egy hajó fedélzetén vagyunk mindnyájan – a menekültek. De ha süllyed a bárka, ki az, aki önként vízbe ugrik, kockáztatva európai jövőjét? Az előadás lezárása mély nyomot hagy: a színészek a nézőkkel szemben, sorban ülnek, eldobható telefonok hevernek előttük. Nincs hagyományos tapsrend, a néző kivonul a teremből, miközben összeszorul a torka a vízbe fúlt menekültek után maradt játék- és ruhatenger (ha úgy tetszik, szemét) között lépdelve.[1]

A fesztivál másik ősbemutatója a Tasnádi-Sáhy Péter rendezte Kapufa és Öngól című előadás, melyet a nagyváradi Szigligeti Színház tűzött műsorára. Az azonos címet viselő darabot Körmöczi-Kriván Péter írta a fesztivál saját drámapályázatára, a dráMÁzatra. A pályázatot 2011 óta kétévente hirdetik meg, három kategóriában: Debüt, drámaÍRó, draMAutor. A szervezők a beérkezett írásokból kötetet is megjelentetnek, lehetőséget adva a bemutatkozásra kortárs magyar és román szerzők számára egyaránt. Körmöczi-Kriván Péter Debüt-díjas alkotásában egy tizenéves fiú monológja áll a középpontban. Szó esik a focicsapathoz tartozás jelentette konfliktusokról (a bemutató maga is egy udvarhelyi iskola tornatermében zajlott), a mindent elsöprő, tragikus szerelemről, illetve a halál erőltetett bagatellizálásáról, aminek szó szerinti megtestesülését is látjuk (Sam, az idegeken és húrokon játszó vérrög).

A dráMA visszatérő alkotói közé tartozik Székely Csaba és Sebestyén Aba, akiknek legutóbbi találkozásából született a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatának előadása, a : P Patru piesuțe despre dușmani / Idegenek – Négy politikai gyerekdarab, melynek negyedik része kifejezetten a társulat számára íródott. A picit hosszúra nyújtott előadás izgalmas felnőttmeséket mutat be, melyeknek tanulságai bárhová és bármikorra áthelyezhetők – hiszen hatalom és egyén viszonya, az egyén hatalomtól megrészegült viselkedése, az idegengyűlölet nem áll távol mindennapjainktól. Négy nagyon különböző részt látunk. Az elsőben gyerekek ülnek a játszótéren, területüket, a körhintát (mely nem mozog) védve ellenségeket gyártanak. Majd sivatagi állatok hatalmi játszmái kerülnek terítékre, míg végül a hatalomvágy egymás teljesen értelmetlen kicsinálásába torkollik. A harmadik részben az erőszak, a szabadulás reménye és a félelem között ingadozó, kútba esett ismerősök (és ellenségek) között lezajló játszmáknak vagyunk tanúi. Az utolsóban a Marsra látogatunk, ahol az emberek fertőző lények, akiket el kell távolítani, ahogyan a velük rokonszenvező marslakókat is. A négy darab egymásba fonódását zenés intermezzók biztosítják: a színészek egy román gyerekdalt adnak elő, előbb ártatlan, gyermeki módon, majd folyamatosan átváltva erőszakosabb hangnembe, már-már koncerthangulatot teremtve.

A hatalom, illetve az erőszak témaköréhez csatlakozik a Szatmárnémeti Harag György Társulat előadása, a Visky András írta és rendezte Pornó is. Számomra mint a rendszerváltás utáni generáció tagja számára lassan kiégni látszanak a kommunista rezsimmel foglalkozó emlékidézések. Ha vonzani kezd egy adott alkotás, keresem azt a különlegeset és egyedit, ami mégis lebilincsel benne. Azon túl, hogy igen személyes történetből indul ki (alcím: Feleségem története), a Pornó nagyon precízen felépített és fájdalmasan intim hangulatot teremt maga körül. Ez elsősorban Albert Csilla erős színpadi jelenlétének és a cselló kiegészítő, kísérő hangjának köszönhető, melyek a lecsupaszított színpadi eszközhasználattal együtt egy magszerű egészt hoznak létre. A Securitate titkos dokumentumait (videoanyagok, hanganyagok) látjuk, halljuk néha, az abszurdumra pedig ráerősít az előtérben felállított masszív installáció: szülőszék, alatta fekete vödörrel. Az előadásban a hatalom–ember sokat emlegetett  megrendíthetetlen ellentéte rajzolódik ki, ahol az ember ártatlanul válik áldozattá, magányossá, megsemmisültté.

A Tomcsa Sándor Színház egy másik előadásában ugyancsak feltűnik a „társasági” magány kérdése. A Tóth Árpád által rendezett, Gianina Cărbunariu által írt STOP THE TEMPO! című előadás egy kocsma- és felolvasószínházi sorozat részeként indult, azonban a fesztivál alatt nem kocsmai közegben, és nem felolvasásként találkoztunk vele. A nézők az előtérben rendezett széksorokban ülve tekintették meg az előadást, nagyon közel a színészekhez, akik szövegkönyv nélkül játszottak. Cărbunariu drámája erős kapaszkodópont számukra, hiszen ha az előadás ritmusa feszes, a szöveg dinamikája és humora viszi a hallgató-nézőt. A háromszereplős darabban három életunt, magányos figurával találkozunk, illetve találkoznak ők is egymással, hogy adrenalinéhségüket a bulik pezsgésében kitöltsék – a biztosítékok szó szerinti kiütésével. A közös titok a trendiség, a másként-lenni-trendi életforma. Az egymás melletti monológokat hang- és fényeffektek váltják, a vallomásosság felpörög, míg végül, bár hiába próbálják megállítani a tempót, a tempó állítja le őket. A próbálkozás hiábavaló volt, de a három szereplő egy kis ideig a közösség érzésével, vadul és valamire várva élte életét.

Az ember egy alkalom után tudja, hogy melyek azok az előadások, amelyeket nem néz meg újra, és melyek a tényleg maradandók. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Homemade című előadása az utóbbi kategóriába tartozik. A produkció, mondhatni, családterápiás – akár a létrehozását nézzük (mélyinterjúk és improvizációk alapján készült szöveg), akár az itt és most születő közösségi élményt. A Vargyas Márta rendező, illetve Biró Réka és Deák Katalin dramaturgok nevével fémjelzett előadásban tipikus, mindenki életében fellelhető családi szituációkkal találkozunk, fűszerezve humorral és tragikomikummal. A részvétel már az előtérben kezdődik. Érkezéskor szüleink keresztnevét kell fehér lapokra felírnunk, melyeket aztán a második felvonás elején papírgalacsinokkal dobálunk meg, amennyiben egyetértünk az elhangzó mondatokkal. Így kicsit mindenki a másik titkának tudójává válik. A hosszan sorolt kijelentések előbb a gyűlölettel és annak rokon értelmű szavaival leírható, majd pozitív töltetű, megbocsátó érzéseket fedtek fel – így a dobigálás egyfajta felszabadító élményként ért, miután ezúttal teljes értékű résztvevőként voltam jelen.

A dráMA 9 alatt a késő délutáni, illetve az esti előadások mellett a hagyományossá vált dráMÁzás, azaz szakmai beszélgetés-sorozat is folyt (a közönségtalálkozó szót nem használnám, mivel a közönség is többnyire a szakma képviselőiből állt). Ezenkívül a fesztivál sajátja a T.E.A. – Találkozás egy alkotóval, ahol Körmöczi-Kriván Péterrel, Sebestyén Abával, Biró Rékával és Deák Katalinnal lehetett beszélgetni munkáról, szakmáról, életről. Számomra a legjelentősebb találkozás mégis az a kerekasztal-beszélgetés volt, amely „A színház időszerűsége” címmel volt meghirdetve, és amely Matei Vișniec közreműködésével zajlott. A szerző tulajdonképpen mindenről beszélt, ami csak belefért ebbe a keretbe, színházi fejtegetése nemcsak inspirációként, de motivációként is szolgálhatott a jelenlevő alkotók számára. Többek között olyan témákat érintett, mint például az anyanyelv újrafelfedezése; az általa megtapasztalt külföldön létezés, és ezáltal a visszatérés új szemüvege; hogyan lehet egyszerre megbékélni a jóval, és a tehetségen keresztül a rossz ellenébe menni.

Ilyen találkozókra és eszmefuttatásokra invitált a kilencedik dráMA, mely nemcsak tematikai, de műfaji kóstolóként is szolgált: milyen alkotásokat hoznak létre ma (nemcsak, de főleg) az erdélyi színházak és kortárs szerzőink.

[1] A Migránsooookhoz tematikában hasonló előadást mutatott be nemrég a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház O.M.G. (Obiecte Modificate Genetic – Genetikailag módosított organizmusok) címmel, ahol dokumentarista jelleggel közelítettek rá a migráció egy konkrét eseményére.