Sardar Tagirovsky tulajdonképpen csak egyetlen szót változtatott meg Beaumarchais komédiájának címében (a cím és az alcím megcserélése fordítási örökségnek is felfogható), de a változtatásban kétségkívül benne rejlik az alkotói koncepció. Az ötletadó rendező és az író-dramaturg Sényi Fanni ugyanis „emlékutazásként” állítja színre Figaro házasságának történetét.

A nyitókép megfelelően sejtelmes; pontos funkciója, jelentése csak jóval később, a játék vége felé körvonalazódik. Figaro két, világítóan kék szemű humanoid alkalmazott segítségével lép vissza emlékeibe a jövőből. Maga a jövő a gépiesített világ disztópiája, ahol az Éden vállalat tulajdonosa, Almaviva gróf mozgatja a szálakat és a humanoidokat. Ahogy alámerülünk az emlékekben, nagyjából lepereg Beaumarchais darabjának története, ezt azonban gyakran akasztják meg különböző közjátékok, amelyek közvetlenül vagy áttételesen kapcsolódnak a mesterséges intelligencia ötletadó problematikájához (helyenként annyira áttételesen, hogy én már nem is látom a kapcsolatot). A történetnél sokszor fontosabb a reflexió, a klasszikus humor helyébe az irónia lép, szerepet kap a teátrális reflexió is. A szereplők tablója olyan figurákkal egészül ki, akiknek Figaro történetében nincs szerepük. Az egyes felvonások szándékosan lassan indulnak, ki-kizökkentik a nézőt; a második felvonás eleje szinte azt ígéri, hogy egy új történet indulhat el. A mesterséges intelligencia, az álomfejtés tematikájával eljátszanak az alkotók; az ezekhez tartozó sablonkészletet hol ironikusan, hol komolyan használják. A színpadi történéseket helyenként hosszú videobejátszások szakítják meg. A történéseket ugyanakkor nemcsak az emlékutazás foglalja keretbe, hanem Almaviva gróf ceremóniamesteri funkciója is, amely akarva-akaratlanul folytonosan visszautal a színházi alapszituációra: a történetet akár úgy is értelmezhetjük, hogy mindvégig Almaviva színházában járunk.

Schnell Ádám, Barta Ágnes. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Gondolom, a tényleges vagy potenciális nézők között vannak, akik eleve elutasítanak egy ilyen színpadi olvasatot, miként nyilván olyanok is, akik vonzódnak a játéktradíciókat felülíró rendezői eljárásokból, ötletekből kialakuló színházi formákhoz. Magam ez utóbbiak közé tartozom, mégis csalódás számomra a bemutató. Sardar Tagirovsky általam látott korábbi – egyébként ettől karakteresen eltérő – rendezéseinek is közös nevezője volt a tradicionális (vagyis realisztikus játékmódot lehetővé tevő) szöveg ütköztetése a lineáris történetmesélést elhagyó, gazdagon teátrális formával. E törekvés éppúgy eredményezett már egészen következetesen felépített, magával ragadóan szuggesztív produkciót (a sepsiszentgyörgyi Az úrhatnám polgár), mint kisebb zökkenőivel együtt is átütő erejű, társulatépítői funkcióval is bíró bemutatót (a nagyváradi Az eset), vagy igen egyenetlen, de világos koncepció mentén építkező, utolsó felvonásában kivételesen szép képeket és erős színészi pillanatokat tartalmazó előadást (a nemzeti színházi 6). A Figarót annak ellenére kudarcnak érzem, hogy a rendezői formátum ebben is egyértelműen tükröződik. Megmutatkozik például a jéghideg atmoszféra megteremtésében, és abban is, ahogyan ezt a hangulatot mégis árnyalja a fanyar, néha groteszkbe hajló humor. Vagy abban, ahogy a rendező eljátszik a befogadói elvárásokkal: a cselekményt megakasztó közjátékok rendre azzal kecsegtetnek, hogy új irányba terelik az eseményeket, majd következetesen nem elégítik ki ezt az elvárást. Ennek is nagy szerepe van abban, hogy az előadás a szándékosan lassított tempó ellenére sem nélkülözi a feszültséget. Invenciózus a produkció hangzás- és látványvilága is. A zenének nemcsak hangulatteremtő funkciója van; esetenként zenei ötletek adják vissza frappánsan a szereplők lelkiállapotát (zeneszerző: Katona Dávid), máskor a teátrális kontextusra utalva – akár önironikus gesztusként, akár a befogadói elvárások fricskázásaként értelmezhető módon – a Mozart-opera dallamait halljuk. És a látvány sem csak a futurisztikus hangulat vizuális leképezése: Dobre-Kóthay Judit díszletének párhuzamosan elhelyezett mozgójárdái számos pragmatikus funkciót képesek betölteni, dinamikusabbá teszik a játék egészét, és a gépiesített világ negatív utópiájához tapadó képzettársítások sorát nyitják meg. Néhány színre kerülő bútordarab (a központba helyezett látványos kanapé vagy az önnön terítőjében végződő, azzal eggyé váló asztalka) pedig önmagában is különleges látványosság. Bajkó Blanka-Alíz jelmezei a múlt és a jelen divatjait is meg-megidézve asszociáltatnak egy lehetséges jövőre. A harmadik felvonásban pedig a rendező képalkotói tehetsége is pregnánsan megmutatkozik: az élethű emberfejek alatt ember méretű, csontjaik helyett belső szerveiket és vérpályájukat is láttató bábuk megjelenése hátborzongatóan komikus.

Ám a színpadi látványtól jócskán elmarad a videóbejátszások színvonala. A nem rövid vetítések nemcsak tartalmilag, de vizuálisan is közhelyesek – az első felvonás ijesztően lassú indulása is főként ennek következménye. És maga a szöveg is hasonlóan közhelyes. Sényi Fanni sorskomédiája voltaképpen sorra vesz minden olyan lehetséges témát, amelyről részben a beaumarchais-i történet, részben a rendezői ötlet alapján beszélni lehetne – hatalommal való visszaélés, szexuális zaklatás, a „felső körök” előjogai, a mesterséges intelligencia alkalmazásának lehetőségei, emlékezet és valóság ambivalens viszonya stb. –, hogy azután mindegyikről csupán néhány kézenfekvő általánosságot mondjon el. Nem gondolom persze, hogy az előadásnak minderről komolyan és mélyen, akár filozofikusan, akár morális indulattal feltétlenül beszélnie kellene; azt is el tudnám fogadni, ha mindezekről tudomást sem vevő gátlástalan blődli keveredne ki az anyagból, de erre irányuló határozott alkotói szándékot sem érzek. Vagyis azt gyanítom, hogy a szöveg közhelyességében a rendezői intenció elmosódottsága, határozatlansága (is) tükröződik. Ami nem hozza könnyű helyzetbe a színészeket sem. Az epizodisták közül azok maradnak meg inkább az emlékezetben, akik határozott színészi gesztusokkal építenek egyszínű, markáns figurákat: Söptei Andrea szkeptikus, a többiek emelkedett őrültségeit földhözragadt cinizmussal kommentáló Marcellinája, Katona Kinga természetes együgyűséget és ösztönös rafinériát vegyítő Fanchette-je, no meg Rácz József ironikus színészparódiája. A főszereplők számára viszont a szöveg kevés támogatást nyújt ahhoz, hogy megteremtsék, majd különböző tartalmi-stiláris elvárások mentén ki is fordítsák (átértelmezzék, illetve idézőjelek közé tegyék) a szerepsablonokat. Talán nem véletlen, hogy közülük a legmeggyőzőbb teljesítményt Barta Ágnes (Suzanne) nyújtja, aki a legkevésbé szakad el a talpraesett, éles eszű szobalány vígjátéki kliséjétől – éppen csak némi kortársi életérzést és tapasztalatot vetít belé. Szűcs Nelli energiától duzzadó színészi alkatától mintha eleve távolabb állna már maga az alapklisé, a grófnő magányosan, szeretethiányosan szenvedő alakja is, a szerepformálás méltánylandó lendülete pedig önmagában nem szünteti meg, de nem is teszi jelentésessé ezt a diszkrepanciát. Kristán Attila sérülése és ebből adódóan visszafogottá vált mozgáskészsége, amelyet erős színpadi jelenlét ellensúlyoz, eleve kontrasztot képez a hiperaktív beosztott sablonjával, de játéka mintha túlságosan is beleragadna ebbe a kontrasztba; Figaro már-már kívülállónak tűnik (amit nem könnyű értelmezni, ha a látottakat saját emlékeinek felidézéseként értelmezzük). Almavivának pedig egyszerre kellene betöltenie a hatalmával sokszorosan visszaélő főúr, a jövőnkkel üzletelő manipulátor és a színpadi játékmester funkcióját, de Schnell Ádám csak a figura önhitt arroganciáját mutatja meg, igen egysíkúan.

Lehetne minderre azt mondani, hogy a rendező ezúttal túl sokat markolt, de én a koncepcionális bizonytalanság és a közhelyesség alapvető okát inkább abban látom, hogy a kétségtelenül izgalmas alapötletet nem sikerült termékeny szimbiózisba hozni magával az alapművel. Merthogy az emlékutazás sorskomédiája kis túlzással szinte bármely klasszikus drámára rávetíthető volna – nem derült ki számomra, hogy miért éppen a Figaró házassága választatott ki ehhez. Nem tudhatom, miként készült az előadás, és persze az is előfordulhat, hogy Sardar Tagirovsky fejében hosszú évek óta ebben a formában él a darab, de a bemutató azt a képzetet hívja elő belőlem, hogy a rendező egy ötletszerűen született koncepciót próbált a drámához illeszteni. Csak éppen e műveletre nem maradt elég idő, kedv és/vagy invenció.

Mi? Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke
Hol? Nemzeti Színház
Kik? Schnell Ádám, Szűcs Nelli, Kristán Attila, Barta Ágnes, Söptei Andrea, Szarvas József és mások / Beaumarchais Egy őrült nap avagy Figaro házassága című drámája nyomán írta, dramaturg: Sényi Fanni / Zeneszerző, zenei szerkesztő: Katona Dávid / Díszlettervező: Dobre-Kóthay Judit / Jelmeztervező: Bajkó Blanka-Alíz / Video: Nagy Bianka / Operatőr: Grátz Márk / Ötlet, zenei szerkesztő, rendező: Sardar Tagirovsky