Az Elfolyó idő egy művészeti reflexív játékot, az Ajtók kilincs nélkül pedig egy történelmi traumafeldolgozást vesz alapul. De az érvényes kiindulás vajon érvényes előadást is szül automatikusan?

Mi az, hogy érvényes? Pontosítok: mi az, ami a 21. század első negyedében, azaz ma művészileg érvényesnek tekinthető? Halász Gábor és Kulcsár Noémi, illetve  Fodor Zoltán koreográfiáit nézve – valamint az előadások közötti egy hónapnyi farkaslyukban – ezen morfondíroztam, sőt morfondírozom most is. Milyen paraméterek alapján határozzuk meg az érvényesség fogalmát? A mondanivaló, a formai csiszoltság, a mozgássorok logikája, a társadalomkritika, az ontológiai reflexió, esetleg a nézővel való kapcsolat alapján? Van-e időtálló művészi érvényesség, mely minden korban éppoly hathatós? Vagy badarság; a művészet igazságértéke adott korhoz kötött, adott társadalmi kihívások befolyásolják?

Hajlok rá, hogy elfogadjam, a valóságot csakis paradigmatikusan, a művészetből kibontva lehetséges megérteni. Hogy a művészet nem cél, nem eredmény, inkább út; hogy a művészet nem a valóság- és művészetértelmezés eszköze, hanem a reflexiónak a módja, a modellje. Azt pedig, hogy mi érvényes, és mi nem, legfőképp ezek függvényében érdemes megvizsgálni.

Most pedig bajban vagyok. Ha ugyanis ezen koordináták mentén gondolkodom, könnyen belátható, nem fogok tudni Halász és Kulcsár, illetve Fodor koreográfiáival egykönnyen elszámolni. Az előadások és a valóság között például vajmi kevés a kapcsolat; mindkét koreográfia egy teremtett, idealizált világban mozog, és kivonja magát a valóságfeldolgozás játékából. Önjáró gépezetek: nem igénylik a jelenkort, és kis túlzással azt mondhatjuk, nem igénylik a közönséget sem. Mi a céljuk, mi a tétjük ezeknek az előadásoknak?

Elfolyó idő. Fotók: Dusa Gábor

Halász–Kulcsár esetében elsőként talán az ábrázolás és a lenyűgözés szavak jutnak eszembe, közös produkciójuk rendkívül látványos, precíz és kimunkált. Fodor koreográfiáján már nehezebb fogást találnom; valódi célját és tétjét nem sikerült a szűk egy óra alatt megfejtenem, talán csak a szándékához jutottam valamicskét közelebb: érzelmeket kíván közvetíteni. Ugyanakkor mindkét előadás roppant érvényes problematikához kapcsolódik: Az Elfolyó idő egy művészeti reflexív játékot, az Ajtók kilincs nélkül pedig egy történelmi traumafeldolgozást vesz alapul. De az érvényes kiindulás vajon érvényes előadást is szül automatikusan?

Az Elfolyó idő két koreográfus koprodukciója, két közel félórás művet fog egybe, szándéka szerint Salvador Dalí híres festményét, a tér és az idő kérdéseit állítva középpontba. Azt vizsgálja, hogy a test „hogyan képes görbíteni a teret, miképpen játssza ki az időt” (lásd színlap), ezáltal hogyan hat a nézői befogadásra. A problémafelvetés rendkívül izgalmas, és meglehetősen aktuális is. Arno Schuitemaker holland koreográfus nemrég a Trafóban bemutatott I will wait for you vendégelőadása jut erről eszembe, aki koreográfiájában csontig bontotta a mozgáselemeket, majd a mozdulattöredékekből táplálkozva nyújtotta és zsugorította az időt (illetve a testet), lassú-lassú építkezéssel, türelemmel és roppant alázattal megmozdította a teret, hogy egy értő észlelést tegyen lehetővé: annak megértését, hogy semmi sem végleges.

Halász–Kulcsár párosa azonban más, egy modern balettos kontextusból érkezik, ezért eltérő irányból is közelít a fenti kérdésekhez. Az előadásban a tér-idő mint téma jelenik meg, méghozzá áttételesen: a koreográfia könnyen elhatárolható egységekből áll, az egységek pedig szinte rendre a szürrealista festő egy-egy munkájára utalnak, aki gyakran foglalkozott a tér és az idő konstitutív kérdéseivel. A két alkotó kívülről közelít tehát a problémához, melyet megkísérel aztán megzabolázni és ábrázolni. Lényegében azonban nem mondják tovább az Elfolyó idő című festményt vagy Dalí munkásságát. Nehéz vállalkozás is lenne, hiszen Dalí és szürrealista társai, például Luis Buñuel, André Breton vagy a szürrealizmusból kinövő Antonin Artaud éppen az ellen tevékenykedtek, amibe Halász és Kulcsár művészete mélyen ba van ágyazva. Az avantgardisták ugyanis megbontották, gyanússá tették az esztétikumot, és a törésvonalakra hívták fel a figyelmet, melyek idővel aztán szétrepesztettek minden addigi művészi igazságot. Az egység iránti nosztalgia persze sokáig áthatotta a művészetet, mára azonban minden jel szerint más áll figyelmének célkeresztjében. Az Elfolyó időt – talán műfaji hagyománytiszteletének köszönhetően – ez a nosztalgia azonban továbbra is áthatja: az íves láblendítésektől kezdve az izolációs mozgáson át minden eleméből az egység vágya sugárzik.

A két koreográfia nem illeszkedik szervesen egymáshoz; variációk egyazon témára. Halász víziója egy dinamikus történésfolyam. Felfelé menetelő, jól felépített dramaturgiával a jelenetek egymásba sűrűsödnek, hogy aztán a talán ecsetként értelmezhető, púder színű jelmezekbe öltözött táncosok láthatóan egy másik dimenzióba zökkenjenek (pontosabban azt ábrázolják, hogy egy másik dimenzióba zökkennek). A mozgások, szólók és kartáncok rendkívül finomra csiszoltak, szép disszonanciát alkotnak a zajokra és beszédre épülő zenével. A jelenetek elegánsak, gyönyörködtetőek, ugyanakkor asszociatívak és szimbolikusak is. Meghatározó egy-egy gesztus, például a mutatóujj figyelmeztető felmutatása, vagy az ököl szem előtti szétbomlása. Meglepő módon a leghatásosabb mégis az a mikrojelenet, amikor Rubi Anna egy fénykörben állva kínlódik, és száját egy rövid ideig szélesre tátja. Ebben a pár másodpercben valami oda-nem-illő mozdul meg, valami váratlan akar a színpadra mászni –  a koreográfia azonban szenvtelenül szalad tovább, maga mögött hagyva e csöppnyi nyers valót, majd egy puha káoszt – egy mai korrajzot – bemutatva befejeződik.

Kulcsár munkája kevésbé zárt és kerek, mint Halászé. Mozgásvilágában nem annyira balettos, a megszakítás hangsúlyosabban előtérbe kerül: a mozdulatok sokszor megbicsaklanak, darabosak, lendületük megakad. Jelmezüket tekintve az előadók inkább valamiféle futurisztikus tollak lehetnek, semmint ecsetek, jóllehet továbbra sem tudjuk, arcvonásaik mit vagy kit rejtenek. A táncosok Halász darabjához hasonlóan arctalanok maradnak, csak elvétve akad egy-egy kósza kísérlet a nézővel való kapcsolatteremtésre. Ebben elsősorban Hajszán Kitti jeleskedik, aki többször kitekint, vagy pajzánul ránk mosolyog – de hogy ebben mi motiválja, rejtve marad. Hasonlóképp nem derül ki az sem, mi a szerepe annak, hogy Kulcsár a darab zárásakor a közönség soraiból a színpadra sétál, és megfeddi Rubit: „Izoláljál! Izoláljál!”, majd lezavarja a színpadról. Vicces, mosolygunk, persze. De kontextus nélkül az ilyen elemek inkább blöffnek hatnak, felrázzák ugyan az előadást, de nem hozzák igazán közel a nézőhöz.

Ajtók kilincs nélkül. Fotók: Mészáros Csaba

A másik est, Fodor Zoltán Ajtók kilincs nélkül című koreográfiája szándéka szerint az 1956-os események bátor és elszánt fiataljai előtt tiszteleg, akik bebizonyították, hogy szembe lehet szállni a legnagyobb hatalmakkal is, „kisemberként” is véghez lehet vinni történelmi jelentőségű dolgokat. A témaválasztás tehát meglehetősen nehéz és rizikós; a múltfeldolgozás érzékeny odafordulást igényel mind a választott esemény, mind a közönség felé is. Fodor koreográfiája azonban sem egyiket, sem másikat nem akarja igazán. Előfordul, hogy a táncosok a színpad szélén állva farkasszemet néznek a közönséggel, és jól látható igyekezettel tükrözik is azt az érzelmet, melyet az előadás adott részén utasítás szerint mutatniuk kellene. De mivel a koreográfia gyakorlatilag tét nélküli, mindez mímelés marad. Hogy is lehetne más? Ha az érzelmeket a légzés (kiszakadó-felszakadó sóhaj) és a lendületükben hirtelen megakasztott karok kettősével generáljuk, annak szinte borítékolható, hogy mórikálás lesz a vége.

Egy hatvanperces, illusztratív érzelmi lavina az Ajtók, melyben a testek mozgását látványos fényeffektek, félhomályos és kéken izzó tér és időnként begomolygó füst egészíti ki. Gergely Attila eklektikus zenéje, melyben billentyűs, vonós és fúvós muzsikát, zúgást, zörejeket, valamint férfi- és női szólóénekeket, illetve régi rádióbejátszásokat is hallani, adekvátan követi a koreográfia emocionális dramaturgiáját. Ami a mozgásvilágot illeti, Fodor nem kockáztat: fluid, energiaátvitelen alapuló táncsorait jól ismert és könnyen dekódolható képekkel vegyíti. A kétségbeesést remegő kezek, a kínt sóhajban végződő néma ordítás, az erőt megfeszített izmok, a haragot csapdosó öklök fejezik ki. A fájdalomra összehúzott szemöldökökből következtethetünk, a kiszolgáltatottságra pedig abból, hogy egyenszürke ruhájukat és ballonkabátjukat levetve egy rövid jelenet erejéig fehérneműben láthatóak az előadók.

A koreográfia legnagyobb erénye a szerkesztésmód, mellyel Fodor az előadást előre lendíti. A röpke szólók, duók és a csoportos táncok észrevétlen „snittként” váltják egymást, egyik jelenet a másikba omlik, időnként egy-egy fontosabb táncsor visszatér. A biztonsági zónán túlra azonban nem merészkedik; nem engedi, hogy zárt rendszerébe a véletlen, az esetlegesség beszűrődjön: ha egy táncos elkezd mutogatni, a többi követi őt, ha az egyikük integet, lassan integet mind – akárcsak egy gép fogaskerekeinek, a táncosoknak is minden mozdulatuk determinált.

De vajon ez a determináció összhangban áll-e a forradalmisággal, érvényes kifejező módja-e az előadásnak? Az érzelmi illusztrálás és a sablonos képek (lásd csapkodó ököl) közvetíteni tudják-e a hatalom és az ellenállók konfliktusát, az elnyomás mechanizmusát? Vagy egy nép szabadság iránti vágyát?  Egy közös történelmi seb gyógyulását?

Hol? Várkert Bazár
Mi? Kulcsár Noémi Tellabor: Elfolyó idő
Kik? Koreográfus-rendező: Halász Gábor (első rész) Kulcsár Noémi (második rész). Jelmez: Kulcsár Noémi. Zene: Halász Gábor, montázs. Dramaturg: Cseh Dávid. Előadja a társulat.

Hol? Várkert Bazár
Mi? Inversedance: Ajtók kilincs nélkül
Kik? Koreográfia: Fodor Zoltán. Zene: Gergely Attila. Szcenika koncepció: Fodor Zoltán. Előadja a társulat.