Ha Szabadkára novemberben köd borul, biztos jele az annak, hogy kezdődik a Desiré Fesztivál. Így van ez már „emberemlékezet” óta, állítják a régi motorosok, akik immár kilenc éve részesei az Urbán András nevével fémjelzett nemzetközi kortárs színművészeti fesztiválnak.

Az őszi időszakban társadalmilag elkötelezett (vagy ahogy vajdaságiasan mondják: angazsált) színházi fesztivált szervezni kontradiktórikus cselekedet. Ha hinnék az összeesküvés-elméletekben, biztosan azt gondolnám, hogy ez csakis a társadalomlélektani ismeretekkel felvértezett hatalom ördögi terve szerint történhet így. Mert hát mi másért kellene épp a forradalom megszervezésére legideálisabbnak mutatkozó időszakban kilenc napig a színházhoz láncolni a társadalom legkritikusabb, szellemileg legbefolyásosabb, legvitálisabb, legmobilisabb részét, a művészeket, értelmiségieket, fiatalokat? A Desiré valójában nem más, mint egy társadalmi szelep a forradalmi gőzök kiengedésére – gondolnám, mondom, ha hinnék a konteókban. Bár ez a köd azért kissé gyanús…

Gőz, köd vagy felhő, mindenesetre valami van a levegőben (Szabadkán, Közép- és Délkelet-Európában, a kontinensen, a világon) – nevezzük forradalmi légkörnek –, ami képtelen kibontakozni. A szabadkai színházi szemle több előadása is erre az állapotra reflektált, és teremtett mintegy kontextust a házigazda Kosztolányi Dezső Színház Felhő a nadrágban című előadásának, melynek premierjét épp a fesztiválra időzítették. És, nem mellesleg, a nagy októberi szocialista forradalom századik évfordulójára.

„1909-ben Vlagyimir Majakovszkij költő polgártársai arcába vágta A forradalom tíz üzenetét, ezért 10 hónapot töltött rabságban. 1917-ben a forradalom, október tíz napján, tíz választ adott a tíz üzenetre – tíz választ, melyek megváltoztatták a világot. Azóta tízszer tíz év telt el. Emberek, van-e valakinek ma üzenete a forradalom számára? Vagy kényelmes a rabság? Kényelmes hallgatni e tíz üzenetet a forradalomról? Vagy csak Felhő van a nadrágotokban?” – hangzik fel rögtön az előadás elején a szürke panelek előtt, a sivár színpadon álló Mészáros Gábor szájából a műsorfüzetből ismert mottó, majd jönnek a többiek is, mind a hatan szürke munkaruhában. Rettenthetetlenek, dühösek és hangosak, Majakovszkij Nadrágba bújt felhő című hosszúversének sorait recitálják időnként közbevetve egyet-egyet a már említett tíz üzenetből,[1] amelyek a társadalmi igazságtalanságokra rámutatva lázadásra buzdítják a sanyarú sorsukba belefásult polgárokat.

Felhő a nadrágban. Fotó: Molnár Edvárd

Ám akkor hirtelen kialszanak a fények, kikapcsolnak a mikrofonok, s máris iszkolnak haza a mindaddig nagyhangú legények és leányok. Ennyi kellett a forradalmi hevület lehűtéséhez – egy kis áramszünet.

„Hol a forradalom, barmok?”[2] Miért nem tör ki forradalom, ha a társadalmi igazságtalanságok soha nem látott mértéket öltenek? Mit kezdhet a színház ezzel a helyzettel, amennyiben társadalmilag elkötelezettnek vallja magát? A Desiré több előadása is feszegette, közvetve vagy közvetlenül, ezt a témát.

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Anatómiai lecke című előadása Danilo Kiš író személyén, pontosabban az írót ideológiai alapon támadó, lejáratni, megbélyegezni próbáló kvázikritikusok támadásaira adott válaszain keresztül közelítette meg az ellenséges közeggel szembeni lehetséges viselkedés kérdését. A darab rendezőjének, Urbán Andrásnak a válasza többnyire a szarkazmus volt, amely elismeri ugyan a hatalom bértollnokainak erőfölényét, érinthetetlenségét, de legalább gúnyt űz abból, ahogyan a rájuk testált feladatot, jelesül az író lejáratását kéjelegve végrehajtják. Ennek a legszebb parabolája, amikor az író kiterített holttestét rembrandti pózban körülálló, sebeiben turkáló, vagyis őt mintegy rituálisan is meggyalázó opponensek modoros stílusban szónokolnak ellene. Mégis, ebben az erősen fragmentált előadásban a maró gúny csak az egyik, noha a legmarkánsabb válaszopció. Van más is: ordítás, a belső nyugalom keresésére alkalmas, a közönséget is megmozgató meditatív gyakorlat, és csendes sírás, amely végül zokogásba torkollik. Életvezetési tanácsok hangzanak el: egyenértékűen ironikus, cinikus és patetikus mondatok. Teljes a tanácstalanság. Valóban annyira ellenséges ez a közeg? Tényleg megérett a társadalom a változtatásra?

A ljubljanai Szlovén Ifjúsági Színház mi, európai hullák című előadása szerint a helyzet paradox. A rendszer válsága evidens, viszont a mozgalmiság, a lázadás nem képes változtatni rajta, hiszen a rendszer annyira perfid, hogy még támogatja is a kritikát megfogalmazó művészetet. Sebastijan Horvat előadásában ezt infantilis provokációk sorozatával bizonyítják. Mármint azt, hogy nincs semmilyen következménye a provokációnak: nyugodtan le lehet fröcskölni pezsgővel és meg lehet tömni tortával a közönséget, szennyvizet lehet locsolni a színpadra, meg lehet gyalázni egy feszületet, halálra lehet ítélni és ki lehet végezni a színpadon, nevén nevezve, a néhai szerb csetnikvezért, Draža Mihajlovićot, Netanjahu izraeli miniszterelnököt, al-Bagdadi ISIS-vezetőt, Milton Friedman Nobel-díjas közgazdászt, Peter Brabecket, a Nestlé konszern egykori igazgatóját, Ana Brnabić szerbiai kormányfőt, Zoran Đinđić meggyilkolt szerbiai miniszterelnököt, Orbán Viktort, Biljana Srbljanović drámaírót és Ivan Medenica színikritikust – így, ebben a sorrendben –, majd végül Aleksandar Vučić szerb államfőt is, akit előtte még meg is lehet kínozni. És semmi. Valóban semmi. A közönség bravózik, a rendőrség sehol, a költségvetési pénzek pedig szépen csordogálnak tovább. Ám van ebben az előadásban egy érdekes csavar, ami sokkal mélyebb jelentést ad neki. Mert miközben a közönség figyelmét a káromkodó, ordítozó, okoskodó, vonagló színészek vergődése foglalja le, addig a színpad hátsó részében alig láthatóan egy párhuzamos, tragikus jelenetekkel teletűzdelt némaelőadás játszódik, penészes falak, leharcolt bútorok között, a társadalom perifériájára sodródott kisemberek figuráival. Ők azok a Tar Sándor-i, Borbély Szilárd-i, Bodor Ádám-i hősök, akik a rendszer valódi kárvallottjai, s hiába vannak sokan, egyre többen, az ő hangjuk nem hallható, és az esetleges társadalmi változások szele sem éri el őket soha.

A Desirén bemutatkozó pristinai társulat legalább amiatt nem panaszkodhat, hogy következmények nélküli a ténykedése. Koszovóban még „díjazza” a társadalom a provokációt, így aztán a Quendra Multimediát működtető Neziraj házaspárnak már többször meggyűlt a baja a hazai „patriótákkal”. Ahol bármiféle forradalmi változás bekövetkezése annyira lehetetlennek látszik, mint a masszívan patriarchális (és homofób) koszovói társadalomban, ott a változtatni vágyó művészi kritikának semmi értelme – nem volna, ha az országot (Szerbiából nézve: tartományt) nem tartaná rövid pórázon két fő szövetségese, az USA és az EU. Így pedig még az sem számít föltétlenül öngyilkos vállalkozásnak, ha a művész a szexuális forradalom 2.0-t hirdeti, holott még az 1.0 is fényévnyi távolságra van. Az 55 Shades of Gay című előadás a melegházasság kérdését tematizálja Pintér Béla-i vonalvezetéssel, ironikus humorral és a történetbe kódolt tragikus végkifejlettel. Azért szögezzük le: korántsem kockázat nélküli Koszovóban egy ilyen, Szabadkáról nézve túlságosan is szemérmesnek mondható színházi produkciót létrehozni, ráadásul a szemléletmód megváltozásának fikarcnyi reménye nélkül. Szimpatikusan heroikus vállalkozás.

Szerbiában azonban még él a remény, hogy lehet valamit változtatni. No jó, pislákol. Idén tavasszal az államfőválasztás eredményeinek kihirdetését követően országszerte tiltakozások kezdődtek. A szervezők, a követelések, a célok ismeretlenek voltak, egyszerűen csak a düh és az általános elégedetlenség vitte utcára az embereket. Így ment ez napokig, sőt hetekig, aztán az egész valahogy kifulladt, elhalt. Ma pedig már ott tartunk, hogy az ellenzék vezéralakjává avanzsált, nagy reményekkel kecsegtető egykori ombudsman újonnan alakított pártját tömegesen hagyják el a legismertebb tagok. Kokan Mladenović, a Felhő a nadrágban rendezője alig több mint egy héttel a bemutató után lépett ki a pártból.

Ennek megfelelően a Felhő a nadrágban egy reményvesztetten dühös ember revoltja, aki mindazonáltal megőrizte humorérzékét, és rendkívül ügyesen tud vele gyilkolni.

A fentebb már részletezett mozgalmi jelenetet követően minden teljesen megváltozik: a szürke panelek pinkbe fordulnak át, a közönségnek rózsaszín szemüvegeket osztogatnak, a hat színész a munkaruhákat rikítóan színes női kosztümökre cseréli le, és mindnyájan arról kezdenek beszélni, hogy mennyire elégedettek a helyzetükkel, a munkájukkal, a fizetésükkel, a várossal, a hatalommal. Olcsó szatírának tűnik az elmondottak alapján, tudom. Ám az előadást mindvégig a szöveg határozza meg, az pedig bátor, de nem kérkedik a bátorságával, aktualizál, de nem szájbarágósan csinálja, és úgy önironikus, hogy az egy pillanat erejéig sem válik visszatetszővé.

A legszerencsésebb, ha esztétikai értékekkel is bíró kabaréként tekintünk rá, amelynek élvezetéhez jól jön némi közéleti tájékozottság is, a dölyfösen viselkedő hatalmi elit visszás cselekedeteinek ismerete. Így talán érthetővé válik, miért tapsolt állva a bemutató közönsége, mitől volt ez az előadás valódi közösségi élmény. Mert mi, a gyávák, a meghúzódók, a lázadozók, a harcosok, mind ott ültünk a publikumban, és mindnyájunknak jól esett, hogy végre valaki helyettünk, velünk vállvetve, csendes vagy hangos biztatásunk közepette jól bemocskolt egyet a rohadékoknak.

Egy pillanatra úgy éreztük, nem csak felhő van a nadrágunkban, kiengedtük végre a gőzt, majd ki-ki hazaballagott a ködös éjszakában. A forradalom ismét elmaradt, a hatalom hátradőlhet a fotelében.

[1] Az előadás esztétikai percepcióját nem befolyásolja, ám etikailag igencsak problematikus és kínos, hogy az ominózus A forradalom tíz üzenete című kiáltvány – amelynek minden egyes mondatára tételesen reflektál az előadás – nagy valószínűséggel hamisítvány. Ezt több, orosz irodalomban jártas személy is megerősítette. Vagyis nem Majakovszkij a szerzője, és főleg nem 1909-ben, azaz 16 évesen írta a költő, ahogyan ezt a színlapon hirdetik. Hosszas kutatás után sem sikerült az orosz eredeti nyomára bukkanni, sem a Majakovszkij összesben, sem bármiféle hivatkozás vagy idézet formájában. Egyedül a rendező által felhasznált szerb nyelvű (az előadás kedvéért magyarra is lefordított) verzió található meg az interneten, különféle fórumokon.

Persze ha dogmatikusan kizárnánk mindent, ami e színpadi műnek kontextust teremtett, a várost és az országot, ahol a bemutató játszódott, a közéletben is aktív rendező politikai nyilatkozatait és korábbi alkotásait, a sajtótájékoztatón és a színlapon tényként közölt információkat – avagy épp ellenkezőleg: szigorúan a műalkotás performatív részeként kezelnénk a felsoroltakat –, akkor talán még örvendezhetnénk is, hogy, lám, milyen fáin kis posztmodern játékot játszanak a nézővel, aki egy szépen tálalt hamisítványt jól bekajál, hogy ez milyen csudálatos ziccer ebben a korban, amikor egyébként is szinte lehetetlen megkülönböztetni a valós híreket az orosz (sic!) propagandától. Csakhogy: vagy-vagy. Ha ez utóbbi értelmezési stratégia mellett döntünk, akkor – vonatkozási pontok híján – elvész oly sok minden, ami értékes volt ebben a kabaré-előadásban. Az aktualizálása, a gyilkos humora, a szatirikus attitűdje csakis az előadás kereteit meghaladó környezetre reflektálva fejthető fel.

[2] (Szerb)horvátul: A gdje je revolucija, stoko? – a legendássá vált graffiti 1995-ben látott napvilágot Zágrábban; 2014-ben pedig a Desiré Fesztivál közönsége is láthatta Borut Šeparović azonos című produkcióját a horvátországi Montažstroj társulat előadásában.