A dráma műfaji szélsőségeit pedig Máté Gábor rendezése sem erősíti fel; nem tragikum és bohózat közt hányódó eseménysort nézünk, hanem helyenként ironikus, esetleg groteszk színben láttatott kollektív tragédiát, amelyhez az iskolapadok és a gyerekek konstans jelenléte – a rendezői intenciótól vélhetően teljesen függetlenül –  még némi zavaró ünnepélyességet is hozzáad.

Papp András és Térey János drámája a forradalom 50. évfordulójára született, ősbemutatóját a Katona József Színházban tartották, Gothár Péter rendezésében. Tartalmilag és stilárisan is sok tekintetben eltért az évfordulóra készült színházi és filmes alkotások többségétől, s noha recepciója mind esztétikai, mind ideológiai szempontból széles skálán mozgott, túlhabzó közéleti indulatokat nem korbácsolt fel az előadás. Amin persze nem kellene csodálkozni, ha a kaposvári, Mohácsi János rendezte 56/06 őrült lélek vert hadak körül nem kerekedett volna egészen abszurd ideológiai perpatvar. A két produkció közt poétikai értelemben amúgy jóval több eltérés, mint hasonlóság mutatkozott, de mindkettőt az ambivalens, nem fekete-fehérben gondolkodó történelemszemlélet jellemezte. A Kazamaták szegedi repríze, amelyet az ősbemutatóban színészként részt vevő Máté Gábor rendezett, nemcsak azért tűnt izgalmas vállalkozásnak, mert új olvasat lehetőségét ígérte, hanem azért is, mert tizenegy év elteltével is megmutatkozhatott volna a mű provokatív gondolati ereje.

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház/Kelemen József

A Kazamaták a Köztársaság tér ostromát meséli el. Noha a cselekmény szinte dokumentarista részletességgel eleveníti fel a történetet, Téreyék darabja nem dokumentumdráma, már csak stílusa, nyelvezete miatt sem. A hol prózában, hol rímes, hol rímtelen versben megírt sorok látványosan különböző nyelvi rétegek alkalmazásával érnek el különös feszültséget: a líra trágársággal, az irodalmi idézetek, allúziók sokasága a média által meghatározott köznyelvvel keveredik, úgy, hogy a felhasznált idézetek, idézettöredékek az eredetitől lényegesen eltérő kontextusba kerülnek. (A követségbe – mint később kiderül: a halálba – küldött Mérő Endrét például a valóságshow-k eszköztárát idézve „kiszavazzák” a házból.) A mű nem oszt történelmi igazságot; sem a házban rekedtekről, sem az ostromlókról nem fest kedvező képet. Előbbiek alkalmatlanságát, fanatizmusát, érzéketlenségét áldozat voltuk árnyalja, utóbbiak vélelmezhető történelmi igazságát súlyos konkrét tévedésük (a nem létező kazamaták keresése), illetve dühödt bosszúvágyuk, kegyetlenségük tompítja. Az abszolút igazság kirajzolását részint az eltérő, szubjektív történelmi tapasztalat, részint az utókor elfogultságtól, hatalmi pozíciótól sem független (újra)értelmezései teszik lehetetlenné. Ezt a legtisztábban az utolsó sorok fogalmazzák meg: „Hanem a múlt mindig jól alakul. / S ha bíráink szeszélye úgy akarja: / Az egyetlen történet szertehull / Ezerkilencszázötvenhat darabra.”

Emlékezetem szerint az ősbemutató idején a Tandori-idézetből építkező sorok még éppúgy utaltak az események szubjektív átélésére, mint a történelem újraértelmezésére – most, a szegedi előadásban már egyértelműen ez utóbbi a hangsúlyos. Ennek oka az is, hogy a rendező, Máté Gábor megváltoztatja az elbeszélői pozíciót. A dráma narrátori funkcióját betöltő szereplő, a Szóvivő az ősbemutatón még az eseményeket némiképp kívülről szemlélő, de azokat végignéző külföldi tudósítónak látszott. Most viszont mai tanítónő; a cselekmény ugyanis egy középiskolai tanórán keresztül elevenedik meg. A tananyagot pedig, amelyről vélhetően egy dolgozat keretében kell beszámolniuk a tanulóknak, nyilvánvalóan befolyásolja az aktuális történelmi akarat. Ennek az alapkoncepciónak nemcsak elméleti, hanem gyakorlati következményei is vannak. Czigler Balázs díszletének középpontjában mindvégig ott áll az osztályterem a padokkal és a gyerekekkel – ebből kell kibontani, felépíteni a cselekmény sűrűn váltakozó tereit. Természetesen ezt egyébként sem lenne lehetséges realisztikusan megjeleníteni, de az egyes helyszínek így végképp elmosódnak, jelzés értékűvé válnak, a tér leginkább a „kint” és „bent” egymástól metaforikusan is élesen elkülönülő helyszíneinek elválasztását szolgálja. Ez a sajátos térszűkítés azonban óhatatlanul is statikussá teszi a játékot. Már csak azért is, mert a gyerekek végig a színen maradnak, s ugyan időnként írogatnak, mondanak néhány szót, bekapcsolódnak valamelyest az összjátékba, lényeges színpadi szerepük nincsen; gyakorlatilag ők is szimbolikus érvényű díszletelemként szolgálnak.

A méretes darabot Gothár Péter is megkurtította már annak idején, és most Máté Gábor sem tesz másként. A változtatások ezúttal is az egyszerűsítés irányába hatnak, még radikálisabban, mint az ősbemutató alkalmával. Azáltal, hogy a konkrét helyszínek elmosódnak, és az egyes figurák (különösen az ostromlók) háttere nemigen rajzolódik ki, a tömeg elsősorban mint massza van jelen a színen. Az ostromlókat szinte csak motivációjuk és habitusuk különbözteti meg egymástól, a védőket pedig elsősorban pozíciójuk, a hatalmi struktúrában betöltött szerepük. Azáltal, hogy sok irodalmi idézet, utalás kimarad az előadásból, háttérbe szorul a mű stiláris rétegzettsége, tompul poétikai ereje; az elhangzó szöveg földhözragadtabbnak tűnik a megírtnál. A dráma műfaji szélsőségeit pedig Máté Gábor rendezése sem erősíti fel; nem tragikum és bohózat közt hányódó eseménysort nézünk, hanem helyenként ironikus, esetleg groteszk színben láttatott kollektív tragédiát, amelyhez az iskolapadok és a gyerekek konstans jelenléte – a rendezői intenciótól vélhetően teljesen függetlenül –  még némi zavaró ünnepélyességet is hozzáad.

Az előadás igen sok színészt foglalkoztat, de igazán kiugró lehetőséget senkinek sem teremt. Inkább a csapatmunkán van a hangsúly; a hatalmi struktúrát, illetve a tömeget mint masszát kell megjeleníteni, és néhány határozott gesztussal egyéníteni a figurákat. Ezt a feladatot az igen heterogén összetételű társulat megbízhatóan, de kevés invencióval teljesíti. A bentiek közül a hatalmi és érzelmi háromszöget alkotó vezetőket megformálók válnak ki. A leginkább összetett figura Pataki Ferenc helyzetét tisztán látó, felesleges kegyetlenségtől következetesen ódzkodó, ám ingatag, az igazság kimondása elől gyakran üres pózokba menekülő Mérő Endréje. Borovics Tamás Eszténája a hatalom cinikusabb és gátlástalanabb képviselője. A két férfi közt tébláboló Tábori Kláraként Szabó Gabi a némileg elhasználódott, de elveihez ragaszkodni próbáló káder archetípusát egyéníti. Az ostromlók táborából főként a két véglet – Jakab Tamás a menthetőt emberségesen menteni próbáló Szigetije és Molnár Erika elvakult, szadista Iringója – tűnik ki. És néhány röpke perc elejéig a vázlatosabb figurákról is megsejtünk valamit, elsősorban Figeczky Bence, Barnák László, Waskovics Andrea, Gyöngyösi Zoltán jóvoltából. A korrekt színészi csapatmunkának lehet perspektivikus jelentősége, de a produkciót nem teszi szuggesztívebbé, erőteljesebbé.  Így aztán a konzekvensen redukált dráma meglehetősen statikus, kissé vérszegény bemutatója kevéssé igazolja az előzetes várakozást. Eredeti, a korábbiakat felülíró rendezői koncepció nem mutatkozik meg az előadásban, a Kazamaták egyéni szempontok sokaságát és az utókor változó szempontjainak érvényesítését hangsúlyozó történelemszemlélete pedig az évfordulótól bő évtizednyi távolságra már nem hat revelatívnak – és aligha fog indulatokat korbácsolni a nézőtéren.

Hol? Szegedi Nemzeti Színház
Mi? Papp András – Térey János: Kazamaták
Kik? Szereplők: Fekete Gizi, Pataki Ferenc, Szabó Gabi, Borovics Tamás, Pálfi Zoltán, Barnák László, Tolnai Hella, Figeczky Bence, Vicei Zsolt, Ádám Tamás, Somló Gábor, Tóth Ádám, Németh György Attila, Szeles Alen, Poroszlay Kristóf, Szívós László, Kárász Zénó, Molnár Erika, Gyöngyösi Zoltán, Wakovics Andrea, Jakab Tamás, Rácz Tibor, Olasz Renátó.
Dramaturg: Enyedi Éva. Zene: Monori András. Díszlettervező: Czigler Balázs. Jelmeztervező: Papp Janó. Rendező: Máté Gábor.