A kecskeméti színház idei bemutatói közül a Csárdáskirálynő és A képzelt beteg is Mohácsiék köpönyegét hordja magán. A nézőteret azonban nem lengi be a levendulaszag, mert Béres Attila és Rusznyák Gábor újrafazonírozták az alapanyagokat. A végeredményt maradéktalanul élvezi a szűz szemű közönség, és az pedig, aki a megátalkodott, sokat látott törpe minoritáshoz tartozik – a rendezői szabászolló meg a comme il faut elvarrás ellenére, sőt olykor épp azoknak köszönhetően – elégedett a látottakkal. Az egyik esetben nem titkolt meghatottsággal nézi, amit lát, a másikban pedig nem titkolt hálával, hogy az az olló sok vadhajtást lenyesett.

A Csárdáskirálynő az egyik eset. Egészen attól a pillanattól kezdve, hogy az ember ránéz a színlapra, és azt látja, hogy Cecília: Sáfár Mónika. Hiszen színháztörténelem a kaposvári Csárdáskirálynő, s benne ő – aki Molnár Piroska idecitált „Kvittek vagyunk”-jával duplán is folytonosságot képvisel. Ahogy azt is feljegyzi a színháztörténet, hogy Honthy Hanna és Németh Marika után folytatódik a Szilviát és Cecíliát is eljátszó színésznők névsora. Nem is akárhogyan.

Cecília megérkezik az orfeumba, körbenéz, „Szervusz, te drága!”, mondja, és ebben az egy mondatban Sáfár Mónikának köszönhetően úgy tud benne lenni a valahai bolond-boldog fiatalság, a sok őrült és felelőtlen éjszaka, seb és hiány, egy forró szerelemmel szeretett, de hideg fejjel otthagyott világ iránti vágy, hogy pontosan tudjuk, azt is végigfuttatja az agyán, hol tartana, ha itt maradt volna. Sírna az örömtől, de nem lepleződhet le, ezért befelé zokog, mint aki visszatalált az otthonba, de nem léphet ki az új életből. Cilike naiv és pragmatikus volt, Cecília kemény lett, de pragmatikus maradt. A lélek hazatérhet, de az agy irányít, és lecsillapítja a szívdobogást. Sáfár Mónika hiteles és stílusos mind az operettben, mind az előadásban. Egyszerre képviseli a műfajt, mutatja iskolapéldaként annak összes követelményét, és annak önreflexív visszáját. Miatta, az ő színpadi ereje miatt szól az előadás Cecíliáról, az ő hideg fejjel hozott döntéseiről, jó és rossz kompromisszumairól, a csúcsról és a bukásról, az áldozatokról, amelyek és akik kísérik útját.

Kocsis Pál A képzelt betegben. Fotó: Walter Péter

Egy ilyen Csárdáskirálynőhöz kell egy társulat és kell a staffázs. Kecskemét szerencsés, mert nem szenved egyikben sem hiányt. Miskaként Kőszegi Ákos fád és fanyar, paradox módon épp a visszafogottsággal viszi el a tejfölt. A Kerekes Ferkót játszó Egyházi Géza ennyire könnyednek és felszabadultnak még nem mutatta magát. Ellentétben Szemenyei Jánossal, akitől megszokhattuk az elképesztő energiát, de flegma szemtelensége és sziporkázó humora amolyan kordában tartott túlpörgetéssel szolgálja Bóni szerepét és a produkciót, ehhez Hajdú Melinda karakterben és hangban remek partner. Dobó Enikő Szilviája bármennyire is keménynek akar látszani, nem hideg fejjel, hanem dacból döntő, lélekben törékeny, sokkal inkább magaemésztő, mint céljai érdekében bármin és bárkin átgázoló karrierista fiatal nő. A tartás és az elegancia megvan a fiatal színésznőben, néhány hang azonban hiányzik. Orth Péter szenvedő és fojtottan szenvedélyes Edvinje prózában és énekbeszédben hitelesebb.

A közönségsikernek van még egy titka: ez egy szemet gyönyörködtető előadás. Pilinyi Márta jelmezei nem egyszerűen szépek, klasszikusak, de rafináltak – ahogy a piros-fehér-zöld az orfeumi hölgyek ruháin megjelenik! –, anyagban gazdagok, és nincs rajtuk egyetlen előnytelen varrás sem. Cziegler Balázs lépcsőjére meg vágyik föl az ember, arra, hogy állhasson a tetején, hogy levonulhasson rajta. A díszlet részletgazdag háttérként működik, nagyszabású és nagyvonalú, de nem tolakodó vagy magamutogató. Van benne valami vonzó, valami romantikus, miközben érezhető, hogy itt minden hamarosan a romlás virágaiba borul.

Szól még az előadás az orfeumok fülledt világáról, ahol a táncosnők magasra emelik a lábukat, ahol nem tilos sem a csók, sem az érintés, és arról, ami az orfeumon kívül van, az emberfejekkel könnyedén labdázó nagypolitikáról. Béres Attila korábbra hozza a cselekményt: Ferenc Ferdinánd vonatának indulására várunk. Az 1914-es végállomást pedig mi, kései utódok, pontosan ismerjük. A fináléban húzatnák kivilágos virradatig, de a láthatatlan fegyverek sortüzétől mindenki összeesik. Aztán újrakezdi a zenekar, felpattannak a népek, s megint elölről. Hullik a piros konfettihó, a szívben hajnalodik, de ismét puskaropogás tarolja le a kompániát. Ám ahogy Vitéz László mindig legyőzi a Halált, az operett meg aztán pláne, a finálé – a rendező és dramaturgja pofátlanul elegáns balanszírozásának köszönhetően – nem válik haláltánccá, a Csárdáskirálynő (és most a musicalfényeket meg azt a néhány buta poént felejtsük el, különös tekintettel a „Jó estét, jó szurkolást!”-ra) nem fordul ki a sarkából, közmegelégedésre vastapsos sikert arat.

Mint ahogy a Rusznyák Gábor rendezte A képzelt beteg sem billen ki a jellemvígjáték adta keretek közül, legföljebb sötétebbre van árnyalva. Ott van mindjárt a rendező tervezte díszlet, amely éjfekete-arany dominanciájával egy otthonnak berendezett ravatalozó képzetét kelti. (Van még benne akvárium is, feltételezem, Mohácsi-hommage, mert funkciója nincs. Bár lehet, hogy az ókeresztény katakombákban is feltűnő halszimbolikára utal. Hogyne, nyilván…) Aztán az arcok halálsápadtsága. Logikus is, hát hiszen a halálról van szó, ám szereplőink nemcsak arról fecsegnek rendkívüli bőbeszédűséggel. Mohácsiékat e tekintetben Rusznyák megzabolázza, amitől időben sűrűdött a történet, a végeredményt tekintve valahogy mégsem elég first class. Mintha a kordában tartástól – ami viszont nem szükségszerűen jelenti az ismétlések elhagyását – a líra prózára változott volna, a humorból pedig a vérfagyasztás tűnt volna el.

Van tehát Molière lét- vagy bármilyen filozófiát nyomokban sem tartalmazó, egy tulajdonságra építő vígjátéka, benne a rém egyszerű, alapvetően egy-ügyű és egydimenziós figurák, és a Molière után, helyett és egy kicsit neki is bonyolított és továbbírt viszonyrendszer és figurák. A hipochonder Arganból görcsösen élni akaró rigolyás családfő, apa, férj, testvér lett, aki épp ebben az életvágyban mar el mindenkit magától. Kocsis Pál, ez az életerős, délceg, szép szál, mi több, gyönyörű ember úgy játssza Argant, hogy a világgal szemben egyre szkeptikusabb és egyre magányosabb lesz, szinte érthető, miért menekül az abszurdba, sőt bohózatba illően eszement doktorokhoz, akik – pénzért cserébe – megértik őt. Egyetlen valódi társa, sőt megváltója a beszélő nevű Angélique Re Noire – az egyetlen fehérruhás a dominánsan fekete gyász- és vészmadarak közt –, aki egyszerre hívogató és félelmetesen titokzatos, akinek veszélyességét és végzetességét egy apró defekt, egy bagatell kockás füzet sorának icipici félreolvasása adja. És noha nem hangsúlyos Csapó Virág alakításában a nőiség, ez a vonzalom egyáltalán nem nemtelen.

Molière szobalányait mindig hús-vérre írta, Märcz Fruzsina Toinette-je hozza is a tűzrőlpattantságot és a józanságot, a problémamegoldó képességet, továbbá a hozzátett osztály- és női öntudatot és a társadalmi osztályba meg a jellembe valahogy kódolt lemondással vegyes szomorúságot. És bár „minden gyógyszerre van orvosság”, van, amin se spin, se story doctorok nem segítenek: a többiek biztonsággal és ízléssel hozzák az egytulajdonságú és alapvetően amorális családtagokat – érdekesség, hogy Zayzon Zsolt a szexualitást tekintve erősen fűtött, ugyanakkor képmutató pécsi Béralde után Kecskemétre Cléante-ba töketlenült – és egyéb járulékos népeket.

Gurul a gyógyszer, a kék tabletta meg a fogamzásgátló, dugdosódnak a hamis számlák, a csalókat is csalják, a becsapottat tovább csapják. „Andersen meghalt, mese nincs, az élet megy tovább.” A díszlet óráján real time telik az idő.

Hol? Kecskeméti Katona József Színház
Mi? Leo Stein–Kálmán Imre: Csárdáskirálynő
Kik? Sáfár Mónika, Dobó Enikő, Orth Péter, Kőszegi Ákos, Szemenyei János, Aradi Imre, Hajdú Melinda, Egyházi Géza, Pál Attila, Sirkó László, Ferencz Bálint, Körtvélyessy Zsolt, Aradi Imre, Nagyhegyesi Zoltán, Koltai-Nagy Balázs e.h., Puskás Gyula, Szegvári Juli, Fischer Lilian, valamint a táncosok és az énekkar / Szövegkönyv: Békeffi István, Kellér Dezső / Vers: Gábor Andor / Díszlet: Cziegler Balázs / Jelmez: Pilinyi Márta / Koreográfus: Barta Dóra / Zenei vezető: Károly Kati / Vezényel: Drucker Péter, Látó Richárd / Rendező: Béres Attila

Mi? Molière: A képzelt beteg.
Kik?  Kocsis Pál, Magyar Éva, Decsi Edit, Illés Alexa, Adorjáni Bálint, Zayzon Zsolt, Farkas Ádám, Fazakas Géza, Hegedűs Zoltán, Szokolai Péter, Märcz Fruzsina, Csapó Virág / Díszlet: Rusznyák Gábor / Jelmez: Ignjatovic Kristina / Dramaturg: Tóth Kata / Rendező: Rusznyák Gábor