Az ördög próbája című marosvásárhelyi előadásban nyújtott alakításáért 2015-ben a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat kapta a Román Színházi Szövetség (UNITER) gáláján. Berekméri Katalin egyszerre alapember és „csendestárs” a Tompa Miklós Társulatban: szakmai sikere nem olyan zajos, mint férfi kollégái esetében sokszor, de akár Adélt játssza Az üvegcipőben, akár mellékszereplő a Retromadár… harmincfős szereposztásában, alakítása meghatározza az előadást. Tizenöt éve tagja a marosvásárhelyi társulatnak. BOROS KINGA kérdezte.

– Ha valaki megnézi a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház honlapján Berekméri Katalin jelenlegi szerepeit, azt látja, hogy két Mohácsi- és három Afrim-előadásban játszol. Azért ez elég impozáns. Ugyanakkor az interjúfelkérésre azt mondtad, van időd, bármikor ráérsz.

– Ha nem próbál éppen, egy marosvásárhelyi színésznek elég sok a szabadideje. Úgy alakult, hogy ebben a hónapban (2017 novemberében; a szerk.) egyetlen este játszottam, és épp nem vagyok benne új próbafolyamatban.

– A Mohácsi rendezte Az öreg hölgy látogatásáról sokan lemaradtunk. Évad végén mutattátok be, és mindössze három vagy négy alkalommal játszottátok.

– Annak az előadásnak ősszel kellett volna igazán összeérnie. Kevés próbával hoztuk össze, óriási a szereposztás; úgy szoktam mondani, GPS-szel játszottam a bemutatót… Az ilyen típusú munka a harmadik előadástól kezd el összeérni, de ezúttal sajnos közbeszólt az élet. Kilyén László kollégám, aki Illt alakítja, 2017 nyarán balesetet szenvedett, és azóta nem tudtuk felújítani az előadást.

– Azt gondolná az ember, hogy ha valahol, akkor a vidéki kőszínházakban, a társulati létben a színészek nem szóródnak szét ezerfelé, nincs szinkron, nincs filmezés, adott a lehetőség hosszan próbálni.

– Én csak azt tudom, hogy színészként még közel sem tartok ott a bemutató napján, hogy frász nélkül álljak ki, hogy ne csak a túlélésre hajtsak.

– Nem elég a hathetes próbafolyamat?

– Hat hét elég lenne, de ritkán van meg tisztán. Az öreg hölgy… alatt turnéztam, volt egy csomó előadásom. Utólag azt mondja az ember, nem baj, így is megcsináltuk. Az a legrosszabb, ha bemutató után, amikor épp csak kezdenéd magadban helyükre tenni a folyamatokat, lekerül műsorról az előadás, és egyszerűen nem tudsz továbbdolgozni rajta.

Fotók: Rab Zoltán

– Vásárhelyen hogy dolgoztok, a bemutató után lemegy szériában az összes bérlet, vagy időszakosan kerül műsorra egy-egy produkció?

– Időszakosan. Ennek megvan a maga nehézsége. Például Az üvegcipő (Mohácsi János első marosvásárhelyi rendezése; a szerk.) elég sokáig ment telt házzal, ami remek, hiszen nagytermi produkcióról van szó. Előtte többnyire felújító próbát kellett tartanunk, és ez hatalmas energiát kívánt, mert Mohánál szinte az egész társulat játszik. A nyugalomból is havi két előadás volt mindig, amikor Bányai Kelemen Barna hazajött. De más az, ha harminc ember van színpadon, és más, ha tíz, akik közül igazából háromtól függ az előadás, és az a három vérprofi, bármelyiknek elég annyit mondani, hogy „vigyázz, mert ott egy picit halkabban beszélsz”, és rögtön kijavítja magát a teljes előadásra.

– Segítitek így egymást? Nincs sértődés, ha a színészkolléga megjegyzést tesz?

– A nyugalomban ez különösen jól működött. Nyilván meg kell gondolni, kinek mondod, hogyan, hányszor, hogy ne érezze leiskolázva magát. Ha jól belegondolok, engem is fárasztott, amikor az idősebb kolléga minden próba után negyvenöt percig magyarázta, hogy kellene csinálnom. De most én is rajtakapom ezen magam, és rá kell szólnom saját magamra, hogy hagyjam a partnert, végezze a dolgát, várjam ki, amíg odaér. Nagyon gyakran kérek én is visszajelzést a kollégáktól. Például Az öreg hölgy alatt folyton faggattam az öltözőben a lányokat.

– Jellemző az, hogy a színész elvész a próbafolyamat közben?

– Nem feltétlen, de én szeretek elveszve lenni, azt hiszem, generálom is magamban. Az önbizalom nélküli állapot a pokol fenekére le tud vinni, és abból csomó energiám születik. Le kell mennem az aljára, hogy el tudjak rugaszkodni. Amúgy próbafolyamata válogatja. Afrimnál például az első próbán megvan a figura. Beleküld egy helyzetbe, és ha te beledobod magad, akkor rögtön kiderül, hogy működik, vagy másra van szükség. Amikor éreztem, hogy kínlódom, abban a pillanatban Radu már mondta is, hogy valami nem jó, nem működik a helyzet, és rögtön egész mást ajánlott. Afrimnál egyáltalán nem vagyok bizonytalanságban. Vagy legalábbis nem voltam az eddigi három munkánk során, aztán ki tudja, mit hoz a jövő. Bármi, amit mondok, csak most igaz, a következő előadásban lehet, hogy elvérzem. Ez benne van ebben a szakmában. Úgy nagyon könnyű dolgozni, ha nincsenek kétségei az embernek, ilyenkor egy nagy szórakozás a próbafolyamat.

– Ez egy jó találkozás volt akkor köztetek. A nyugalomban rendezőasszisztensként is dolgoztál mellette. Pedig Afrimról gyakran hallani, hogy kikészülnek nála a színészek.

– Ez kémia, mi értjük egymást a munkánkban. Radunak nincs szüksége segítségre a rendezéshez, a magyar szöveg kialakításához kellettem, de aztán beváltam „villámhárítóként” is. Csomó dolog nem fontos számomra az ő munkastílusából, személyiségéből, el tudom engedni, ha például borzasztóan dühös próbán. Ellenben nagyon szeretem, hogy fantasztikusan kreatív, élvezet figyelni, hogy mit gondol egy-egy helyzetről, miket javasol a színésznek, milyen ötletei vannak. Egészen másképp működik az agya, mint amihez szokva van egy színész ebben a szakmai környezetben.

– Szokás ilyenkor azt mondani, hogy a román rendezők agya másképp működik.

– Nem hiszem, hogy a kulturális különbségen múlna. Egyszerűen halálpontosan tudja, mi él meg a színpadon. Ezt ő az első próbákon el tudja dönteni, és nem próbáltatja a színészt olyasmiben, amiről három hét után muszáj belátni, hogy nem működik. Hiába kéred tőlem, hogy több energiával piszmogjak a színpadon, mert a piszmogás úgysem fog megélni. Van pár egyszerű színpadi törvény, amit muszáj tudnia a rendezőnek. Persze nemcsak ennyit tud Afrim, hanem nagyszerűen vezeti a színészt. Gianina Cărbunariu ilyen még számomra.

– Mit jelent az, hogy nagyszerű színészvezető?

– Próba közben sokszor iszonyat nehéz meghallgatni az instrukciót. Kínlódsz, a rendező meg kívülről dumál neked. Ilyenkor a színész persze ellenáll. Amikor Afrimmal (illetve Gianinával) dolgoztam, megfigyeltem, hogyan instruálja a kollégákat. Ültem ott húszas pulzussal, a kolléga bent kínlódott, és azt láttam, hogy az összes instrukció, amit mond neki, helyes, és ha a színész betartaná azokat, és nem állna ellen, akkor azonnal működne. Ilyenkor szoktam megbeszélni magammal, hogy majd amikor én kerülök sorra, akkor higgyek neki, bármennyire sok vagy nonszensznek tűnő instrukciót is ad, bármennyire idegessé is válok egy idő után, adjam meg magam neki. Például A nyugalom egyik utolsó jelenetében, amikor tündérnek vagyok öltözve mint Jordán Éva. Megkaptam a jelmezt a világító szemüveggel, nem láttam benne rendesen, emiatt nem is hallottam rendesen, annyira féltem, hogy keresztülesem a kollégán, a díszleten, belefulladok a medencébe. Miközben bénáztam, Radu még odaszólt, hogy emeljem kicsit oldalra a lábam. És éreztem, hogy ettől a kis furcsaságtól olyan regiszterbe helyezte a figurát, ahol azonnal működik. Afrimnál, Gianinánál nem kell a semmiből kitaláld az előadást, csak hozzá kell tenned magad ahhoz, amit ő felépít. Ugyanez igaz Mohácsira is.

– Szerintem te egyébként is olyan színész vagy, aki megadja magát a rendezőnek akkor is, ha az nem tudja alátenni az előadást. Hálás típus, szófogadó, akivel könnyű dolgozni.

– Nem biztos, hogy ilyen vagyok, de nagyon szeretem megadni magam a rendezőnek. Senkinek nem jó, ha nem adom meg magam.

– A vásárhelyi színháznak volt pedig olyan időszaka, bő tíz évvel ezelőtt, amikor gyakran lehetett látni a színészeken az elhatárolódást az előadástól, amelyben éppen játszottak. Ennek ma már nyoma sincs.

– Sokunkban tudatos döntés volt, hogy változtassunk. Bár nagyon sok tanulnivalóm volt, de amikor a színházhoz kerültem, nem éreztem, hogy van mihez szakmailag csatlakoznom.

– 2003-ban szerződtél ide. A társulat életében az egy hosszú évekig tartó nagyon rossz periódus volt.

– Egyfolytában játszottam, teljesen ötletszerűen kaptam a szerepeket. Előfordult, hogy elmondták, igazából ki akarták vágni azt a szerepet, de „mindegy, tessék, csinálj vele valamit”. Ez is lehet kihívás. És lehet kihívás az is, hogy öt nap alatt kell beugrani főszerepbe.

– Volt ilyen?

– A Szomorú vasárnapba kellett így beugranom, és egy előadás erejéig Az ajtóba. Bányai a Karamazovokba ugrott be főpróbahéten. Az a kérdés, hogy az ember hova kalibrálja magát. Olyan, mint a futásban: másképp készülsz rá, ha kétszer tizenöt percre mész ki, és másképp, ha elhatározod, hogy most egyben futsz öt kilométert. Diplomázáskor az volt a legnagyobb vágyam, hogy ismert színésznő legyek Vásárhelyen. Én ennyire kalibráltam magam. Sokszor beszélgetek a diákokkal arról, hogy amikor kezdtem a pályát, zárt világ volt, nem volt nagy átjárás, nem voltak nagy perspektívák. Kolozsvárig láttam el, de tudtam, hogy az nekem zárt város, oda nem lehet bekerülni. Ma viszont minden előttük van, bármelyik mai színist láthatjuk holnap a cannes-i vörös szőnyegen.

– Nagy a világ, vásárhelyi színisből is lehet amerikai színész?

– Simán. Volt évfolyamtársam, Péter Hilda Sepsiszentgyörgyről Kolozsváron át került Budapestre, majd Londonban is volt színész.

– 2001-ben végeztetek Kovács Levente osztályában, az évfolyamtársaid zöme jól szerződött, ki Sepsiszentgyörgyre, ki Marosvásárhelyre. Te a rádiónál kezdtél dolgozni.

– Vásárhelyi vagyok, nagyon szorosan kötődöm ehhez a városhoz, a szüleimhez. Ez talán hülyeség, de engem erősen ebbe az irányba vitt a sorsom.

– Versenyvizsgáztál a Tompa Miklós Társulathoz?

– Dehogy.

– Miért?

– Tudtam, hogy nem fognak felvenni. Én nagyon sokszor az életben inkább ülök és sóvárgok, mintsem szóljak, hogy „helló, Sanyi, szeretlek!”. Meg azzal is tisztában voltam, hogy emberileg akkor még nem bírtam meg bizonyos helyzeteket. A pályakezdő színésszel nagyon sok mindent végig lehet csinálni, látod, a #metoo-ban is sokan a pályakezdés éveit idézik fel.

– Mert akkor vagyunk a legkiszolgáltatottabbak, mindenáron be akarjuk bizonyítani, hogy jók vagyunk, érdemes velünk dolgozni.

– Bizonyos színpadi tapasztalat birtokában már tudod, hogy meddig mehet el a másik fél. Mi az, amit már nem tehet meg. Szoktam mondani a diákoknak, hogy nem attól fogod hitelesebben elmondani a replikát, hogy a partner előtte erősebben keni le neked a pofont. Egyszer lehet, hogy összejön, de aztán ha agyonvereted magad, sem fog menni. Higgadtan, pontosan kell megcsinálni egy verekedés-jelenetet is, aztán utána ráteheted a nagy érzéseket. Ne vadulj, mert kimegy a bokád, legurul a másik feje.

– Segíts megérteni: szerettél volna a vásárhelyi színházhoz szerződni, de meg se próbáltad.

– Nem hívtak, minek próbáltam volna?

– Aztán két év múlva hívtak.

– Az egyik vezetés nem látott bennem potenciált, két év múlva egy másik igen.

– Közben Barabás Olga felfedezett mint színészt.

– Amikor nem kaptam szerződést, azt mondtam magamnak, jó, hát nem leszek színész. Két hónap után éreztem, hogy meghasad az agyam. Akkor hívott fel Olgi, hogy kellek a Példás történetbe, amit az Ariel Színházban rendezett. Elsősorban neki köszönhetem, hogy visszakerültem a pályára.

– Azt szeretném letapogatni, hogy ebből a bátortalan startból hogyan lesz a vásárhelyi színház UNITER-díjas művésze, hogyan lesz a „fuss ki, öblítsd ki” színészből alapember Mohácsi és Afrim előadásaiban. Te ebbe biztosan nem gondolsz így bele, de kívülről egy sikeres vezető színész látszik.

– Feláll a szőr a hátamon, ha ilyeneket mondasz. Mi az, hogy vezető színész? Habár az igaz, hogy nekem például Bányai vezető színész volt. Nézd, nem tudom, mennyi szándékosság van abban a színházvezetés részéről, hogy én most mennyit és miben játszom, mindenesetre nagyon hálás vagyok azért, hogy építenek rám, és azért is, hogy most éppen megszusszanhatok.

– Mikor érezted először azt, hogy építenek rád?

– A Nő a múltból című előadásban (az előadásról lapunk 2008. szeptemberi számában írtunk; a szerk.). Aztán volt egy olyan év, 2012, amikor párhuzamosan játszottam Caragiale Megtorlásának női főszerepét, a Gézagyerek Rózsika nénijét, A makrancos hölgyet és Anna Petrovnát a Platonovban. Bányaival beszéltük, amikor elkezdte vinni a főszerepeket, hogy egész más erőbedobással kell dolgozni főszerepben, nem tudsz kiengedni előadás közben, komoly az idegi terhelés. Érdekes módon ebben a periódusban kezdtünk még kevésbé vigyázni magunkra. Még több pia, még több cigi. Ma már ezt nem biztos, hogy bírnám. Időközben negyvenéves lettem.

– Férfi színészek szoktak ebben a korban befutni, színésznők inkább hamvas lányként kapnak esélyt, majd jó esetben az öregasszony-szerepekben van, lehet a másodvirágzásuk.

– Rengeteget kellett tanulnom, el kellett érnem abba az állapotba, hogy akarjam ezt a pályát, mindennel együtt. Másfelől tizenöt évvel ezelőtt a vásárhelyi színházban olyan állapotok voltak, hogy tudtuk, ha nem kezdünk el magunkért dolgozni, megdöglünk.

– Milyenek voltak az akkori állapotok?

– Előfordult, hogy ültem az öltözőben, és zokogtam, hogy ki kell vinnem az arcom a színpadra egy olyan előadásban. El kellett telnie egy időnek, mire megértettem: vághatok pofákat a színpadon, szitkozódhatok állandóan, de mit érek vele?

– Mi változtatta meg ezeket az állapotokat? Keresztes Attila 2012-ben jött a társulathoz.

– Engem Kövesdy István hozott először helyzetbe. Művészeti vezetőként ő kezdett tudatosan gondolkodni bennem, de nem csak bennem. Kövesdy minőségi színházat akart csinálni, ahhoz azonban több idő kellett. Akkortájt ért be színészként Bányai, László Csabika. Valahogy kialakult egy erős társulati mag, akik nagyon keményen dolgoztunk azon, hogy a semmiből kivájjuk magunkat. A szakma abszolút nem tudott rólunk, a legnagyobb lehetőségünk annyi volt, hogy elmentünk Kisvárdára, és reménykedtünk, nem szidnak meg nagyon.

– Lehet, hogy pont ezt jelenti ma vezető színésznek lenni: keményen húzol, és húzod magad után a társulatot. Bányai Kelemen Barna távozása Vásárhelyről ilyen szempontból nagy érvágás volt.

– Amíg Barni itt volt, arról szólt az élet, hogy este együtt játszottunk vagy próbáltunk, majd leültünk beszélgetni. Ha épp nyár volt, akkor egész nap beszélgettünk. Átbeszélgettünk így néhány évet. Elveszítettem magam egy időre, amikor elment. Akkor éreztem még hasonlóan magam, amikor Zayzi és Mikold elmentek. (Zayzon Zsolt és Darabont Mikold 2005-ben szerződött Marosvásárhelyről a Pécsi Nemzeti Színházhoz; a szerk.) Most már megszoktam, hogy Barni nincs itt.

– Mondj példát arra, amikor munka közben arra gondolsz, hogy most feltétlen itt kellene lennie!

– Például valahányszor a fegyelem és a munkamorál a tét. Bányai nimbuszát társulaton belül nem nagyon vonta senki kétségbe. Ez nagyon fontos, amikor az a kérdés, hogy társulaton belül mi érvényesül. Én kevés vagyok ahhoz, hogy eldöntsek egy helyzetet. Az is lehet, hogy a világnak ezen a részén ehhez egy férfi kell.

– Barni 2015-ben ment el Szombathelyre. Mostanra, kívülről úgy tűnik, kialakult egy új egyensúly, nagyon szép formában van a társulat.

– Örülök, ha így látod, tényleg nem rossz itt lenni. Átrendeződtünk, ez már egy másik történet.

– Neked most épp miről szól? Mi vár rád ebben az évadban?

– Nem tudom. Akkor tudom meg, mi a következő munkám, amikor kiteszik a szereposztást a próbatáblára. Évad elején a darabcímeket és a rendezők nevét ismertetik velünk. Nem szokásom külön tudakozódni. A játékrendet a következő hónapra tudjuk, a próbarendet huszonnégy órára. Megszoktam, nálunk ez mindig így volt.