Szenteczki Zita bábrendező ebben az évadban két regényt is színpadra alkalmazott. Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című művéből csinált monodrámát az Örkény Stúdióban Bíró Krisztával. Juhász András intermédia-művész és a DoN’t Eat Group közreműködésével pedig színháztörténeti kísérletet hajtott végre: színpadra állították Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényét. Színészekkel, táncosokkal, zenésszel, filmesekkel, hegesztőprojektorral. Legalább most már erről sem gondoljuk azt, hogy lehetetlen. Leírni lehetetlen inkább.

De kezdjük a Pionírszívvel: ijesztően abszurd, vérfagyasztóan vicces és bizarr az egész. Képtelenség szeretni. Még jó, hogy ez már szinte otthonos nekünk.

Úgy is mondhatnánk, 18 év után is otthonos, mert nagyjából ennyi ideje írta a szerző, az akkor negyvenen túli első regényes, eredeti szakmáját tekintve színházi rendező Daniela Kapitáňová az alapregényt. Magyarul csak 2016-ben lehetett olvasni, Mészáros Tünde fordításában. Parti Nagy Lajos már akkor az ő Sárbogárdi Jolánjával hozta össze, ami egyrészt azt jelenti, hogy a Könyv a temetőről szintén álnéven íródott, csak az írónő, pont fordítva, egy férfi perszónáját vette fel. Samko Tále, a főhőse beszélt belőle, egy enyhén értelmi fogyatékos, törpe növésű, magányos, a rendszernek megfelelni vágyó, Csehszlovákiából lízingelt besúgó, aki papírgyűjtéssel tengeti rendszerváltás utáni napjait. Sokáig el is hitték az olvasó népek, hogy ez a figura a maga nyomasztó, szabálytalan, roncsolt nyelvével ott él és alkot közöttük. Állítólag azért, mert szlovákul senki nem írt ezelőtt ilyet. Viszont Magyarországon ez bármikor előfordulhat, ahol hagyomány a kollégák, írótársak ugratása álnéven. A nyelv csodás metamorfózisokra képes, ahogy a színház is, hiszen Sárbogárdi Jolán után a pionírszívű Samko Tále is életre kelt Bíró Kriszta segítségével, aki ilyen módon maga a megtestesült kontinuitás a tágabb történetben. Szenteczki Zita egy hetvenes évekbeli szobakonyhában képzelte el Samkót. És nem csupán őt instruálta, hanem körülötte a hétköznapi használati tárgyaknak is adott végszót meg szólót. A bábrendező lóláb ezúttal is kilóg, tárgyanimációkat, installációkat vonultat fel a rendületlenül monologizáló figura körül, annak magányosságát, szorongásait érzékeltetve, ugyanakkor felhíva a figyelmet sivár belső világa kontrasztjára.

Bíró Kriszta a Pionírszívben. Fotó: Horváth Judit

Samko kisétál egy tucatkonyhaszekrényből, mintha egészen addig a befőttjeit őrizte volna, nehogy megegye valaki előle. Akár egy mechanikus óraszerkezet bábja, többször bejárja a pályáját, furcsa kanyarokat véve oda nem illő helyeken, aztán mikor lemászott a konyhaasztalról a puffra lépve, elkezdi mesélni a történetét. Mindenekelőtt azt, hogyan lett író.  „Nekem ezt megjósolta az öreg Gusto Rúhe, hogy »Ír egy Könyvet a temetőről«, de ő alkoholista, mert mindig szeszesitalt fogyaszt és borzasztóan büdöslik, mert gyakran bevizel. Mindig az állomási Vendéglő előtt ül, és úgy jósol, hogy közben köpköd, harákol és büfög, mert azt hiszi, hogy ez a jóslásnál kötelező.” Felmond fejezeteket a könyvből, amely a temetőről szól, nem különbözik a nyelvezete a saját történetétől, amelyet aztán fárasztóan sző tovább, és van benne szó a fejlődési rendellenességekről, pionírfogadalomról, iskolai emlékekről, TudSzocDr. Gunár Karolról, akinek besúgott, Darinka Gunárováról, akibe szerelmes volt, szlovák–magyar ellentétről, cigányokról és rémes bűnökről. Mindenesetre tükrözik a sztorik az akkori közhangulatot, és önhibájukon kívül sajnos rímelnek a mostaniakra.

Eddig nem mertem szót ejteni Bíró Kriszta átalakulásáról, szerepének megformálásáról, de úgyis csak a szemének hisz az ember. Kitömött báb a jelenség, riadt, de rideg, mechanikus fiúbaba, arcát eltorzító fogpótlással, amelynek ellenére rendíthetetlenül tisztán beszél. Egyetlen pillanatra sem megejtő vagy szimpatikus. A körülmények, sőt a rendezés szerint lakása berendezési tárgyainak áldozata is. A csap nélküle is folyik, a televízió néha belebeszél, a zuhanyzófüggöny fenyegetően tekereg, a fotel a nagypapa hangján morog, a kovászos uborka meg igazi, serceg a műfog alatt. Rémálmomban se jöjjön elő ez a konyha és a lakója, aki mindenfajta másságot elutasít, még a nőnek levést is, szóval nettó negatív alak, akkor is, ha ő maga szintén áldozata valaminek, és gyerekkora óta sanyargatja a megfelelési kényszer, de annyira, hogy még akkor is jelent, ha már rég nem kell és nincs kinek. Nevetséges kis nyílt színi pusztulása közben felsejlik benne aktuális polgártársaink némelyikének portréja. Szomszédaink otthonai, ahol nemcsak a bútorok maradtak meg egy múlt rendszerből, de ők is ugyanazok, mint apáik és nagyapáik, félnek az utcára kimenni a másság miatt, talán a maguké miatt leginkább, amely egyben feljogosítja őket, hogy mások életére törjenek. Köztévét nézve, hősi múlton merengve, beszélgetve a lavórral, önigazolásuk extázisában csavarodnak be, elfeledetten, névtelenül. Nem élnek ők, és ezért meg sem halnak – csak lehetne feledni őket, ne vackolták volna be magukat a spájzainkba is!

Az előadás végén arra gondolok, hogy az a figura ott nem Bíró Kriszta, a díszlet pedig nem egy otthon. Apropó, milyen megkönnyebbülés lett volna, ha távirányításra és Kákonyi Árpád feszítő zenéjére összeomlik minden, mint a kártyavár. De ezt a szívességet sem tette meg nekünk a rendező.

Ami viszont a Halál kilovagoltat illeti: bevallom, nehezen tudtam elképzelni, hogy lehet épkézláb előadást csinálni egy ilyen, egyébként valóban velejéig összművészeti látomásból, mint Hajnóczy 1979-ben írt műve. Annyira kézenfekvő ma már a kortárs előadásokban a multimediális megjelenítések használata – és sokszor puszta dekoráció vagy művészies modor –, hogy ebben az esetben új felfedezésként hatott, mennyire hozzásegíthet a tartalmak mély, funkcionális megértéséhez az audiovizuális technika. Felszabadító élmény volt a hibrid előadás, főleg Horváth Putyi filmje után, amely a mozgókép adta lehetőségeket volt hivatott kihasználni (de ez nem sikerült). Putyi filmjének jelentősége azért nőtt a szememben egyébként, mert Takács Kati színésznő, aki itt is Krisztina anyját játssza, megjelenhetett mint idézet ebben az előadásban. Egy fajsúlyos és emlékezetes idézet. Takács Kati fergeteges monológot zavart le egy kórházi ágyon gurulva, kamerák tüzében, talpig zöldben. Megállt a levegő, aztán ujjongásban tört ki a közönség.

Az előadás minden jelenete meggyőzött arról, hogy ezt az alkotás kínjairól, az identitásváltozás rémítő lehetőségeiről, és a mindezekkel összefüggő önpusztító hozzáállásról elmélkedő látomásos prózai szöveget így, ilyen képlékeny montázsokkal és műfaji keveredésekkel lehet a mélységeiben megtartani.

A rendezők a színészetet, táncot, zenét és filmet radikális mellérendelésben és átjárható módon rakták színpadra a nagy számban megjelenő alkotókkal együtt. Úgy járnak át ebben az előadásban téren és időn a szereplők, mint a sci-fi írók képzelete. Viszont ki is hajolnak néha ebből a téren és időn kívüliségből, hogy nevethessen a néző az emberiség, illetve az író örök nyomorán. Hogy ne vegyük túl komolyan, de túl könnyedén se a szabadság groteszk szimbólumát, az alkoholmámort vagy az egyéb önromboló életkísérleteket. „Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell”, kezdi kínzó monológját a naplóhős a szélesvásznú fő kivetítő alól, amelyen az előadás közben egy kísérleti filmet láthatunk magáról az előadásról. A videót mindig akkor és ott forgatják, ahol a darab éppen zajlik a színpadon, így a werk- és a kész film egyszerre van jelen, mi nézők pedig szűkíthetjük és tágíthatjuk a saját perspektívánkat. Fókuszálhatunk az egészre és a részletekre is, de a fraktálszerű videók megtekintésénél mégis csak berántja valami a tekintetet, hiába néznénk az egészet, és aztán kezdődik elölről minden, újra megpróbálunk valami fix pontot találni. Hol a kulisszajeleneteken tartjuk a szemünket, hol a filmet nézzük, de ha csak az egyiket, akkor úgy érezzük, lemaradunk valamiről. Ebben is izgalmas lehetőségek rejlenek a helyzetkomikumra, amit ki is használnak az alkotók.

Persze ne felejtsük el, hogy a színészi játékban is mennyi plusz potenciál van ilyen körülmények között. Az írót alakító Jankovics Péter egész eszköztelennek tűnik, de közelről figyelhető meg ezúttal, hogy ebben az eszköztelenségben micsoda pokoli belső muníció rejlik. Alkatilag szinte az ellentéte Hajnóczynak, mégis gond nélkül hozza az alkoholfüggő, kissé piknikus, pimasz zsenit, belülről. Egy kis fürdőszobaszekrény és tükör előtt ül középen, felette a „széles vászon”, amelyen megjelennek például grimaszainak és gesztusainak kimerevített fázisai közelről. A regénybeli író alkoholmámoros képzelgéseit, fiatalkori emlékeinek nosztalgikus kitöréseit, és ezzel párhuzamos őrjöngő magányát így mikroszkóp alá téve is látni lehet. Az is fontos, hogy a Trafó színháztermét rendhagyó módon rendezték be az előadásra. Éppen nem a feje tetejére állították, de majdnem. Határozottan kettévágták keresztben, és a bejárat felől ülnek végig a nézők, szemben van a játszó terület. A színpadnak nevezhető részen további kisebb terek különülnek el és alakulnak alkalmilag. A filmes stáb közel megy a jelenetekhez, például amikor az író a jobb oldalon furcsa, felemás kapcsolatba keveredik a 19 éves lánnyal egy strandszerű díszletben. A kivetítőn megvan az illúzió, hogy a szereplők által lengetett fólia a medence vize. Amikor a werkjelenetet látjuk, akkor viszont vicces, ahogy a táncosok mozgatják a fóliát a saját testükkel együtt, mégis van az összhatásban valami varázslatosan realista. Akár a főhősben, aki ugye megpróbálja alávetni magát egy lány akaratának, mintha azzal megváltoztathatná a sorsát. Miközben későbbi felesége, egyetlen társa a színpad szélén ül. Egyébként kár, hogy nem középen – ez volt az egyetlen érthetetlen dolog számomra az előadásban. Hiszen nem ő a parkolópálya, hanem Krisztina, az elérhetetlen feltörekvő egyetemista.

Hogy a teret részletezve próbáljak meg tovább haladni az írásban, a színpad bal szélén látható a DoN’t Eat Group saját fejlesztésű, színházban először látható hegesztőprojektoros vetítőrendszere: egyfelől díszlet, ugyanakkor technikai bázisa is az ismétlődésen alapuló filmes loop-technikának, amelynek segítségével az alkotók az emlékezés mechanizmusát érzékeltetik, illetve az alkotási folyamat delíriumos képeinek megjelenítésére tesznek sikeres kísérleteket. A főhős éppen azt mondja el, amit íróként leír, arról is beszél, hogy fizikai munkával keresi meg a piára valót, miközben konkrétan hegeszt is a színpadon. A hegesztő fénye válik a kivetítőkön megjelenő film fő fényforrásává. A film csak addig látszik, amíg a hegesztőgép működik, aztán az égés miatt a kép foltos lesz, illetve roncsolódik folyamatosan, így ez az egész összességében az alkotó munka és a fizikai munka összemosódásának szép, komplex metaforája lesz.

A megannyi kisebb metaforáról nem is beszélve, mert vég nélkül lehetne előhúzogatni és elemezni az előadásban megjelenő képeket, amelyek a dolgok áthatolhatatlanságát ábrázolják leginkább: a végeérhetetlen számú kísérleteket az áthatolásra. A társadalom és a valóság szélén élt író nyilván számos ilyen kísérletet hajtott végre, miközben a démonjaival is versenyre kelt. Végül alulmaradt, illetve hát ez is relatív, mert ez az előadás is bizonyíték arra, hogy korai halála és mindenféle ellenkező híresztelések ellenére prózája ma is meghatározó.

„Végül a halott várost látta. Nemcsak látta: de ott bolyongott a mustársárga házak, félig és teljesen összeomlott házak labirintusában; Á.-t, a feleségét kereste. […] Talán édesvíz is van ott, gondolta, mert ajka cserepes volt, torka száraz, s nagyon szomjazott, talán ott vár rám a feleségem. […] Menni és kapaszkodni fog, amíg csak meg tud állni a lábán.”

Ennek, a regény címéhez is megfejtést kínáló részletnek a képét katartikus montázsként látjuk megjelenni az előadás végén, mint egy lángoló Hajnóczy-emlékművet. Zakatolnak a képek a fejben, akárcsak a szöveg. Zenére menetelnek a szereplők előttünk mint emlékképek. De a legszebb mégis az, hogy a zeneszerző, Sőrés Zsolt no-wave hegedűszólójával ér véget az előadás. Aztán a képben beáll a csend.

Mi? Pionírszív
Hol? Örkény Stúdió
Kik? Bíró Kriszta / Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című regényét színpadra alkalmazta: Ari-Nagy Barbara, Bíró Kriszta, Szenteczki Zita / A regény fordítója: Mészáros Tünde / Látványtervező: Juhász Nóra / Dramaturg: Ari-Nagy Barbara / Zeneszerző: Kákonyi Árpád / Rendező: Szenteczki Zita

Mi? Szenteczki Zita–Juhász András–Don’t Eat Group: A halál kilovagolt Perzsiából – Hajnóczy Péter azonos című kisregénye alapján
Hol? Trafó
Kik? Jankovics Péter, Takács Katalin, Rainer-Micsinyei Nóra, Hadi Júlia, Diák István, Raubinek Lili, Lévai Viola, Szabó Mátyás Péter / Koreográfus: Hadi Júlia / Dramaturg: Bíró Bence / Operatőr: Táborosi András, Mayer Bernadette / Zeneszerző: Sőrés Zsolt / Fénytervező: Bányai Tamás / Díszlet és jelmez: Diák István / Videótechnika: Vivid Illusions / Rendező: Szenteczki Zita, Juhász András