A kaukázusi krétakör előadása Anca Bradu rendezésében sem csak a szűken vett tanulságról szól. Sokkal inkább az élet összetettségéről, kiszámíthatatlanságáról, gazdag tarkaságáról, ahol az egyetlen biztos, bár néha megingó pont Gruse embersége, amelyet Tasnádi-Sáhy Noémi különös erővel jelenít meg. A természetes, magától értetődő tisztesség erejével. A nyílt, ártatlan, érintetlen lelkek erejével.

A nagyváradi Szigligeti Színház új bemutatójáról, Bertolt Brecht A kaukázusi krétakörének előadásáról szólva nem titkolhatom el, hogy a produkció rendezőjének, Anca Bradunak a művészetéhez enyhén szólva ellentmondásos volt az eddigi viszonyom. Első munkája, amelyet 2003-ban Veszprémben láttam, A komédiaszínház felbosszantott, sőt felháborított. A 2009-ben Nagyváradon bemutatott Kasimir és Karolinéval kapcsolatban is voltak fenntartásaim, amelyekkel viszont én dühítettem fel a rendezőt Kisvárdán, amikor a határon túliak fesztiválján előadták. A szakmai vita bevezetéseképpen mondott néhány szavam hatása alatt két órán át oktatott a kritika feladatáról. A 2015-ben, ugyancsak Nagyváradon született A mi osztályunk-előadása viszont nagyon tetszett, és máig a darab egyik legerősebb megvalósításának érzem, főképp sodró szenvedélyessége ragadott meg. És ő rendezte Sárközi-Nagy Ilona Orlando-előadását is, amelyet szintén az emlékezetes színházi élményeim között tartok számon.

De mással is zavarba hoz ez a most látott produkció. Általában nem hiszek az alkotói nyilatkozatoknak. „Nem tudják, de teszik” – mondta Marx, bár alighanem minden emberi cselekvésre gondolva. Úgy vélem, ez a művészekre fokozottan igaz. Az alkotásból ritkán jön ki pontosan az, amit az alkotója szeretne. Szerencsés esetben sokkal több. Gyakran jóval kevesebb. Félrevezethet, ha a kinyilvánított alkotói szándékot keressük a színpadon. Néha mégis rákényszerülök, hogy odafigyeljek egyik-másik rendezői megszólalásra. Leginkább olyankor, amikor nem értem vagy érzem eléggé világosan azt, ami a színpadról lejön. Így vagyok most A kaukázusi krétakör nagyváradi bemutatója után. Nem nagyon értem, amit láttam, úgyhogy a műsorfüzetben keresem a titok nyitját. Böngészem a rendezővel készült interjút. Találok is valamit: „A színészekkel együtt azt a célt tűztük magunk elé, hogy felébresszük a nézők lelkiismeretét, azt szeretnénk, ha a magunk, reményeim szerint nagyon vonzó és kifinomult művészi és esztétikai kifejezésmódja által felébresztenénk az érzékenységüket, az igazságérzetüket, a józanságukat, hogy megértsék, hogy amennyiben az emberiség továbbra sem tesz semmit a valódi értékek megőrzéséért, és kicsinyes érdekek mentén gerjeszt állandó konfliktusokat, akkor az az út, amelyen a világ halad, rendkívül veszélyessé válik.” Ez pragmatikus, direkten politikai, illetve népnevelői szándéknak tűnik föl. Nem éppen ilyesmit vártam, ami ellen minden, az esztétikum öncélúságára, magánvalóságára kihegyezett idegszálam tiltakozik.

Tasnádi-Sáhy Noémi és Dimény Levente. Fotók: Mohácsi László Árpád

Tudjuk persze, hogy Brecht tandrámákon gyakorlatozott, didaktikus etűdökön dolgozta ki sajátos módszerét, amelyet a műsorfüzet kopernikuszi fordulatnak nevez az egyetemes dramaturgia történetében – nem ok nélkül. A kaukázusi krétakört is nézhetjük hatalmasra duzzasztott tandrámának, amelyben egy bonyodalmas kalandsorozatot beszél el a szerző csak azért, hogy alátámassza azt a triviális tanulságot, miszerint az a helyes, ha mindenki azzal foglalkozik, amihez ért. Azé legyen a föld, aki jobban hasznosítja, mint ahogy azé legyen a gyerek, aki jobban gondoskodik róla, aki jobb emberré neveli. A keretjáték is, amelyben két szovjet kolhoz egy völgy birtoklásáért hadakozik, ezt nyomatékosítja. Ám Brecht jelentősebb műveiben mindig túllép a didaxison, mindig sokkal többet, bonyolultabbat mond el, mint amit hirdet.

A keretjátékot, amely a születési idejéhez és egyúttal a hajdani Szovjetunióhoz kapcsolja a darabot, néha elhagyják, ami érthető is, ha úgy érzik az alkotók, hogy az túlságosan helyhez és korhoz kötné a történetet. Anca Bradunak viszont sikerül elérnie, hogy éppen a fordítottja történjen. A keretjáték a példázat örök, tehát mai érvényét erősíti, a vitahelyzetet hangsúlyozza, egy olyan társadalmi berendezkedést vizionál, ahol érvekkel, tárgyalásokkal intézik a problémákat, nem erőszakkal. Brecht ilyennek képzelte a kommunizmust. Anca Bradu meg ilyent javasol a huszonegyedik század emberének.

Gruse nagy utazásának értelme nemcsak annak bizonyítása, hogy ő jobban szereti a gyereket, jobban ragaszkodik hozzá, mint vér szerinti anyja, hanem azé is, hogy igazabb, igazibb emberré is nevelheti. Egyszerű, természetes emberségét nem képes kikezdeni a társadalmi viszonyok eldurvulása. Mindaz a szenvedés, megpróbáltatás, amin a cselédlány keresztülmegy, amit megszenved a gyerekért, nem öncélú kalandsorozat, hanem mindegyik egy-egy próbatétel, amelyek során önmagából, a saját életéből áldoz föl valamit. Akár mindenét is elveszítené, ha nem akadna a részeges, amorális bíróra, aki merő véletlenségből, tévedésből mégis helyre teszi a dolgokat. A történet jó véget ér, de a darab befejezése hangsúlyozza, hogy ez szigorú kivétel, egyáltalán nem jellemző. Lényegében olyasmi, mint a királynő kegyelme a Koldusopera végén. Inkább a színészek jóakarata, mintsem az élet törvényszerűsége.

Tasnádi-Sáhy Noémi

De Gruse kalandsorozatának nemcsak tanulsága van, hanem önértéke is. Gazdagon, színesen, érdekesen megfestett világkép, nagyszabású látomás az életről, a világról, az emberről. Az író Brecht legyőzi a teoretikus Brechtet. Akár ezt is nevezhetjük a realizmus egyfajta diadalának.

A kaukázusi krétakör előadása Anca Bradu rendezésében sem csak a szűken vett tanulságról szól. Sokkal inkább az élet összetettségéről, kiszámíthatatlanságáról, gazdag tarkaságáról, ahol az egyetlen biztos, bár néha megingó pont Gruse embersége, amelyet Tasnádi-Sáhy Noémi különös erővel jelenít meg. A természetes, magától értetődő tisztesség erejével. A nyílt, ártatlan, érintetlen lelkek erejével. „Nagy a kísértés a jóra” – hangzik a sokat idézett mondat, de itt nyilvánvaló, hogy ez csak a szolgálólány egyszerű lelkéről szól. És így hiteles. A darab másik kulcsfigurája a botcsinálta bíró, a kiábrándult, anarchista-nihilista értelmiségi, aki alkoholba fojtja lázongásait. Kardos M. Róbert rutinját, kissé teátrális eszköztárát jól hasznosítja, jellegzetes hanghordozása, ismerős gesztusai jól illenek a különös figurához. Körülöttük gyenge, jelentéktelen vagy éppen gonosz embereket látunk, a rendező és a társulat győzi ötlettel a sokféle alak életre keltését. Közülük ifj. Kovács Levente, Dimény Levente, Dobos Imre, Gajai Ágnes tűnik ki pontos alakításokkal.

Andra Bădulescu Vișniec díszlete inkább háttér, látvány, mintsem helyszínek sora. Magas építmény, tetején világító neonívekkel, a gyorsan váltakozó jelenetekhez függönyök, kellékek adják meg a szükséges tárgyi környezetet. A jelmezek tarka keleti világra utalnak, de rikító, harsány színek nélkül. És anélkül, hogy igazán tartalmivá, a mondandót gazdagítóvá tudna válni a keleti nyüzsgés.

A játék kezdetén teherautó hátuljáról szállnak le a játszók, mintha vendégjátékra érkeznének. Mi ez? A szerzői keret után még egy, rendezői keret nyílik? Ám akkor ez nem zárul be a végén.

Befejezésül viszont groteszk fintornak tetsző, vicces rendezői gesztus mulattat. Nagyot csattan, csak nem tudom, mit keres ott. Szóval most is úgy vagyok Anca Braduval, mint eddig. Munkáját nagyra becsülöm, de nem értem, máskor érteni vélem, de bosszant. Előadásai érdekelnek, néha szórakoztatnak vagy éppen dühítenek. De unni nemigen lehet őket.

Mi? Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör
Hol? Szigligeti Színház, Nagyvárad
Kik? Tasnádi-Sáhy Noémi, Kardos M. Róbert, Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Dobos Imre, Fábián Enikő, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Sebestyén Hunor, Szabó Eduárd, Szotyori József / Zenészek: Dombi Dávid, Kurucz Tibor, Marcu Ágnes / Díszlet és jelmez: Andra Bădulescu Vișniec / Zenei vezető: Mezei Szilárd / Koreográfus: Mălina Andrei / Rendező: Anca Bradu