Az előadás sorsolással kezdődik: a csupasz forgószínpadon felsorakozott társulat elé a nézőtér két oldaláról érkezik, majd egymással szemben megáll a két színésznő. Ruházatuk hajszálra pontosan megegyezik: fekete bársony nadrágkosztüm, fehér selyemblúz, még a frizurájuk is hasonlóan rövidre nyírt, fiús. Farkasszemet néznek egymással.

„A ma esti West End-i premierem előtt fogalmam sincs, milyen szerepet játszom! Hát nem őrület?!” – nyilatkozta Juliet Stevenson a nagy eseményre megjelenő televíziós riportereknek. A mellette álló Lia Williams nevetve kontrázott: „Erzsébet a belégzés, Stuart Mária a kilégzés – nagyon izgalmas mindkettőt játszani.” Valóban, a Robert Icke adaptációjában és rendezésében a londoni Duke of York színházban januárban bemutatott előadás sajátossága, hogy minden este a véletlen dönti el, hogy a két színésznő közül ki alakítja aznap I. Erzsébet, illetve Stuart Mária szerepét.

Az előadás sorsolással kezdődik: a csupasz forgószínpadon felsorakozott társulat elé a nézőtér két oldaláról érkezik, majd egymással szemben megáll a két színésznő. Ruházatuk hajszálra pontosan megegyezik: fekete bársony nadrágkosztüm, fehér selyemblúz, még a frizurájuk is hasonlóan rövidre nyírt, fiús. Farkasszemet néznek egymással.

„Fej!” – mondja ellentmondást nem tűrő hangon Lia Williams. A Leicestert játszó színész (John Light) a két nő előtt álló lócához lép, és a rajta lévő aranyszínű tálban megpördít egy húszpennys pénzérmét. A pénz forog a tálban, amit mi, nézők pontosan követhetünk a színpad két oldalán lévő képernyőn (video: Tim Reid). A nézőtéren szinte tapintható a feszültség: ebben a pillanatban dől el a mai előadás. A közönséget és a színészeket egyesíti a közös nem tudás és az izgatott várakozás. A tét igazi. Amíg a pénz forog, minden lehetséges. Amikor az oldalára billen és megáll, elvégeztetett: a játék a pénzérmén lévő Erzsébet királynő fejétől az előadás végén lenyakazott skót királynő fejéig tart. Az érme surrog a tálban, majd egy koppanással egyik oldalára dől. Mindezt pontosan hallani lehet. A teremben néma csend van, izzik a levegő. A 2018. február 3-i matinén az érme végül írást mutatott.

Juliet Stevenson (Stuart Mária)

Nincs eredményhirdetés. A társulat a nyertes, Juliet Stevenson felé fordul, és térdre ereszkedik előtte. A közönség megkönnyebbülten felsóhajt: eldőlt! A királynő és udvartartása szertartásosan elvonul. A bent maradó Lia Williamshoz odaugrik a börtön felügyelőjét, Paulet-et játszó színész (Christopher Colquhoun), és lehúzza róla bársonyzakóját és az ujján lévő gyűrűt. A vesztes, Stuart Mária a börtönbe indul. A kivetítőn felirat adja tudtunkra, megkezdődött az első felvonás.

A szerencsével való játék, és az, hogy egy hajszálon múlik, kinek mit vet a sors, Robert Icke előadás-értelmezésének a kulcsa.

1568-ban Stuart Mária, a trónjáról lekényszerített skót királynő hajón menekült el a fogságból, hogy a francia királynál találjon menedéket. A széljárás azonban úgy alakult, hogy a hajó az angol partokon kényszerült kikötni. A protestáns I. Erzsébet a segítséget kérő katolikus királynőt, aki származása okán az angol trónra is igényt tarthatott, vendéglátás helyett a Towerba záratta. Ha aznap éjjel az ellenkező irányból fúj a szél, és Mária hajója a francia parton köt ki, egészen másképpen is alakulhatott volna a történelem. Robert Icke Schiller-adaptációja és rendezése ezzel a gondolattal játszik el: amikor nagy horderejű történelmi döntések egy hajszálon múlnak, alakulhattak volna éppen ellenkező módon is.

A hatalom természetrajzát látjuk a gondosan felépített, minimalista eszköztárral operáló előadásban: milyen kényszerhelyzetben találja magát egy ország első embere, amikor hatékonyan és etikusan próbál politizálni az udvar intrikái és különféle érdekhálózatai ellenében? Ki viseli a döntés felelősségét? De megjelenik benne a hatalmon lévő nő magányának gondolata, illetve az a kérdés is, hogy hol kezdődik és hol ér véget egy női vezető önrendelkezése.

Az előadást eredetileg 2016 decemberében mutatta be a londoni Almeida színház, csak hónapokkal azt követően, hogy Nagy-Britannia szélsőjobboldali politikusok által megvezetett népe, ha csak egy hajszálnyi fölénnyel is, de arra szavazott, hogy kilép az Európai Unióból. Egy olyan országban, amelynek jelenlegi miniszterelnöke az EU-ban maradás pártján volt, ám jelenlegi mandátuma alapján most az ő feladata, hogy ezt a kilépést az ország számára legkevesebb veszteséggel lebonyolítsa; ahol egy női vezető szembetalálja magát a kormány férfi tagjaival, akik mindegyike a saját politikai érdekei mentén szeretné őt hajlítani; ahol egy vezető azzal szembesül, hogy hatalma és szabadsága csupán névleges, de valójában meg van kötve a keze, és kényszerpályán mozog – ebben a kontextusban Schiller darabja nem kevés áthallással szolgál.

Robert Icke a brit színház egyik legújabb csillaga. Kezdetben saját társulatával (Arden Theatre Company, 2003–2007, Swan Theatre Company, 2005–2008) dolgozott, majd 2010-től a Headlong társulatnál folytatta író-rendezőként. Ma az Almeida színház rendezője, illetve idén vendégrendezőként a Tooneelgroep Amsterdam, Ivo van Hove társulata is jegyzi. Ez utóbbi rendező munkássága Icke fontos inspirációs forrása, hiszen alkotói munkája bevallottan az európai rendezői színház hagyományából táplálkozik.

Radikális író-rendezőnek vallja magát Icke, akinek nem titkolt szándéka új közönséget megszólítani, saját, fiatalabb korosztályát becsábítani a színházba – klasszikusokkal. Munkái többnyire klasszikus drámák kortárs újraértelmezései (1984, 2013; Oreszteia, 2015; Ványa bácsi, 2016; Hamlet, 2017), melyekkel számos díjat nyert. A brit kritika hatásában a fiatal Peter Brookéhoz hasonlítja Icke munkásságát, aki mindezeket az előadásokat huszonévesen valósította meg. Úgy véli, nyilatkozta Icke az Evening Standard Legjobb Rendező díjának elnyerése után a lapnak, hogy rendezőként az a felelőssége, hogy visszanyúljon a gyökerekhez, és megtalálja ezekben a darabokban azt az impulzust, amitől azok a maguk korában mélyen megérintették, esetenként sokkolták a közönséget. Ezért az ő feladata az, hogy letisztítsa e drámákról az előadás-történet és a korábbi interpretációk során rákövült rétegeket, hogy alóluk felragyoghasson a ma is húsba vágó lényeg.

Icke minden esetben az eredeti dráma szövegéből indul ki, amelyet alaposan tanulmányoz eredetiben. A Stuart Mária esetében is biztos kézzel nyúlt a szöveghez. Az adaptáció nyelvezete kortalan: épp csak annyira frissített, hogy a néző előtt ne tornyosuljon akadályként. A szöveg szellősebb és energikusabb az eredetinél: a ma nehézkesebbnek tűnő, hosszabb replikákat Icke rövidítette, sűrítette és „élesítette”. Ugyanakkor arra nagy súlyt helyezett, hogy a verses dráma az angol változatban is versként, metrikus szövegként hangozzék el. A szöveg „érzékisége”: hangzása, ritmusa, lüktetése ugyanis Icke számára éppoly fontos, mint a jelentése.

Stevenson és Williams alakításában két erős és büszke, sorsával viaskodó uralkodót látunk. Mindkettő összetett figura, és mindkettővel szimpatizálunk. Stevenson Erzsébete erős és okos nő, aki ráadásul érző szívvel bír, és szeretne igazságos uralkodó lenni. Vergődik a rá kiszabott szerep, a különböző elvárások és saját józan belátása között. Igyekszik nem összeroppanni a felelősség súlya alatt. Williams Máriája a börtönben is királynő: elszánt, erős, és folyamatosan terveket kovácsol, hogy kiszabadulhasson. Egy idő után már nem is uralkodói létéért, hanem személyes szabadságáért harcol. De Erzsébettel szemben nála ez a küzdelem játékos és áradó. És amikor az ítélettel az életét is elveszik tőle, lelkiereje és meggyőződése által egészen új, más dimenzióba emelkedik Mária szabadsága: megtörhetetlenül, igaz mártírként vállalja a halállal való szabadulást a földi rabságból.

Rudi Dharmalingam (Mortimer) és John Light (Leicester). Fotók: Manuel Harlan

A két királynő sorsa egymás inverze és tükre. Az egyik nő szabad, ám működési területét az udvari politika kalickája korlátozza. A másik nő fogoly, ám sorsának rávetülő árnyékában szabad emberként cselekszik. Az egyik nő kénytelen visszafojtani és szigorúan regulázni mondatait, a másik nő szavai áradásával próbál kiutat találni szorult helyzetéből. És mindkét nő ugyanazt a férfit (Leicestert) szereti.

Mint az érme két oldala: e két nőből együtt kerekedik egy egész. Szimbiotikus lelki kapcsolatuk óhatatlanul Bergman Persona című filmjét idézi. Más-más módon, de egymásra vannak utalva, folyamatosan ott vannak a másik fejében szinte kényszeres gondolatként, kísértő szellemként. Ezt Icke a halálos ítélet aláírásának jelenetében képileg is megerősíti. A döntéssel viaskodó Erzsébethez, mintegy jelenésként, besétál Mária, leül mellé, és derűs figyelemmel, szinte megbocsájtón nézi a másik királynő lelki tusáját.

Az előadás egyik csúcspontja a két királynő személyes találkozása. Összecsapásuk olyan, mint két nagyfeszültségű elektromos vezeték összesistergése. Hol hajtja őket egymáshoz a kíváncsiság, hol taszítja szét őket a büszkeség? Stevenson és Williams az érzelmek széles skáláját muzsikálja végig a jelenetben az óvatos tapogatódzástól a lehengerlő retorikán át addig a pillanatig, amikor már a padlón fekve sziszegi egymás szemébe a két nő az igazságot. Nem bírnak egymással: a végén úgy kell szétválasztani és elrángatni egymástól őket, mert életre-halálra menően összeverekednek.

A színpadkép minimalista és stilizált: a toronybörtönt idéző téglafal által körülölelt üres forgószínpadon játszódik minden. (A forgószínpadon körben felállított három, átlátszó lóca lényegül át börtönné vagy trónteremmé.) A jelmez semleges, napjaink kortalan uniformisa (öltöny), a ruhák színei tompák, sötétek (a szürke, a barna és az indigó árnyalatai), ebből emelkedik ki a két királynő fekete-fehér öltözete (díszlet és jelmez: Hildegard Bechtler). Mindez a puritánság a színészi játék elsöprő erejével párosul.

Angliában a rendezői színházat általában nem kis gyanakvással fogadja a szakma, az egyik ilyenkor ismétlődő kifogás az, hogy benne a színészi játékról a rendezői vízióra helyeződik át a hangsúly. Icke ezt úgy védi ki, hogy szinte üres teret használ (ez akár újabb Brook-asszociációra adhat lehetőséget), sőt, egészen szűk játéktérbe szorítja össze a színészeket. A színpad közepén lévő forgószínpad ugyanis viszonylag kicsi, az arra fellépő színészek energiája óhatatlanul összesűrűsödik, koncentrálódik.

Csodálatos összhangban és stílusegységben játszik a társulat (többségük az Almeida eredeti, 2016-os előadásában is szerepelt), az előadás lendülete sehol nem csappan. Összetett figurát alakít mindenki, vágyak, ambíciók, morális tartás és emberi gyengeségek rajzolódnak ki minden figurában. Williams és Stevenson ragyogó alakításai mellett talán Christopher Colquhoun részrehajlástól mentes Paulet-ját, akit becsületessége miatt aztán mindkét oldal egyformán utál, Rudi Dharmalingam vakmerő, de az udvar intrikáiban még tapasztalatlan Mortimerjét, John Light a saját politikai karrierjét magánélete fölé emelő, önmagát tragikusan túltaktikázó Leicesterét és Carmen Munroe emberi méltóságból és szenvedésből felépített, önérzetes, hűséges szolgáját (Kennedy) emelném ki.

Feledhetetlenül morbid és komikus jelenet még a felelősség hárításának pillanata, amikor a halálos ítéletet végül mégiscsak aláíró Erzsébet a titkárára bízza, hogy „tegyen belátása szerint” az okmánnyal. A fiatal Davison (David Jonsson remek alakításában) hiába igyekszik, nem tud e kétértelműségen kívül mást kicsikarni az uralkodótól. Természetesen a legvégén rajta verik el a port.

Az előadás végén Icke feloldja a puritán színpadképet. Az eddig jobbára ambient hanghatást keltő zenei textúra helyett, éles váltással, egy Bob Dylan-dalra hajazó rockballada szólal meg. A két nő a forgószínpad két ellentétes oldalán áll, egymással szemben. Máriát a kivégzésre vetkőztetik, és vékony gyolcsruhát adnak rá, míg Erzsébetet a festményekről jól ismert ceremoniális „jelmezébe” öltöztetik. Vérvörös szoknyamerevítő abroncsot, arannyal keményített ruhát, vastag gyöngysorokat rétegelnek rá, parókát tornyoznak a fejére, és felkerül arcára a maszkszerű, vastag fehér make-up is. A jelmez alatt eltűnik az ember, és megjelenik a kiismerhetetlen uralkodó. A színpad egyre sebesebben pörög, Erzsébet mindkét karját Mária felé nyújtja, de többé már nem kapcsolódhatnak össze. Az egyik nő pillanatokon belül teljesen szabad lesz, míg a másik fogoly. Örökre szerepe rabja: aki eddig egyetlen ember halálos ítélete felett viaskodott, mostantól percek alatt küld halálba bárkit, ha politikai érdeke úgy kívánja. Kimaszkírozva, mereven áll a színpad közepén, totálisan egyedül kell ezentúl tovább élnie, és szembenéznie rettenetes döntései következményeivel.

Mi? Friedrich Schiller: Mary Stuart
Hol? West End, Duke of York Színház (az Almeida színház produkciója)
Kik? Juliet Stevenson, Lia Williams, Rudi Dharmalingam, David Jonsson, John Light, Carmen Munroe, Eileen Nicholas, Daniel Rabin, Michael Byrne, Christopher Colquhoun, Calum Finlay, Elliot Levey / Díszlet és jelmez: Hildegard Bechtler / Fény: Jackie Shemesh / Zene: Laura Marling / Hang: Paul Arditti / Video: Tim Reid / Adaptáció és rendezés: Robert Icke