Béjart érezhetően nagy tisztelettel közelített Mozart remekművéhez, olyannyira, hogy A varázsfuvola a béjart-i életmű sok darabjához képest kifejezetten visszafogottnak, már-már konzervatívnak mondható.

Mindig nagy kérdés, hogy mi lehet a jövője egy táncegyüttesnek az alapító elvesztése után, különösen, ha az az alapító gyakorlatilag egy személyben határozta meg az együttes életét és repertoárját. Az egyik lehetséges verzió szerint egyfajta élő táncmúzeumként viszik tovább és tartják életben az alkotó örökségét, ahogy például Martha Graham vagy Alvin Ailey társulata teszi. A másik forgatókönyv szerint pedig megpróbálnak továbblépni és új utakat keresni; ezzel próbálkozik mostanság Pina Bausch Wuppertali Táncszínháza – egyelőre nem igazán osztatlan sikerrel. A 2007-ben elhunyt Maurice Béjart együttese az előbbi kategóriához áll közelebb, bár kétségtelen, hogy a Béjart Ballet Lausanne-t a mester szellemi örököseként továbbvivő Gil Roman saját- és vendégkoreográfusok munkáival is gyarapította a társulat repertoárját az elmúlt 11 évben. Ugyanakkor Roman szűkmarkúan bánik a Béjart-művek bemutatási jogainak osztogatásával is, csak néhány kiválasztott társulatnak hajlandó engedélyt adni, és még mindig inkább saját együttese turnéztatásából szeretne megélni. Talán ezért is lehetséges, hogy – ahogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad műsorfüzetéből megtudhatjuk – a tavaly nyári vendégszereplés után maga a társulat jelentkezett be, hogy szívesen jönnének ismét Budapestre. Az ismételten teltházas előadás pedig arról árulkodik, hogy a magyar közönség továbbra is vevő a „múzeumlátogatásra”.

Fotó: Éder Vera / Budapesti Nyári Fesztivál

Ezúttal A varázsfuvola táncszínpadi feldolgozásával érkezett az együttes, amelyet az 1981-es premier után 2003-ban, majd 2017-ben újítottak fel (utóbbi alkalommal már nem maga a koreográfus, hanem Gil Roman). A „táncszínpadi feldolgozás” kitétel ugyanakkor kicsit megtévesztő lehet. Opera és balett különböző formákban történő házasítása – az obligát táncbetéteken túl is – korántsem ritkaság, gondoljunk például az operarészleteket felhasználó Carmen-adaptációkra (magyar színpadon legutóbb Barta Dóra koreográfiájában láthattuk), vagy éppen Sasha Waltz Dido és Aeneasára vagy Romeo és Júliájára, amelyekben az énekesek és a táncosok is a színpadon vannak, mintegy megkettőzve a szerepeket. Ám Béjart megközelítése, amely szerint felvételről szóló zenére eltáncolják (szinte) a teljes operát, szokatlannak mondható, és különösen az volt a bemutató idején. Nem feldolgozásról van itt szó, és még csak nem is cselekménymesélő illusztrációról, hanem sokkal inkább arról, hogy a koreográfus egy az egyben „lefordítja” a muzsikát táncnyelvre. Béjart érezhetően nagy tisztelettel közelített Mozart remekművéhez, olyannyira, hogy A varázsfuvola a béjart-i életmű sok darabjához képest kifejezetten visszafogottnak, már-már konzervatívnak mondható. Ebből az opusból hiányzik a tőle oly gyakran látott pátosz, a nagy és szélsőséges érzelmek, az excentricitás és az extatikus tömegjelenetek. Ő maga így fogalmazott: „A varázsfuvola színpadra állításakor nem akartam semmiféle személyes kiegészítést vagy üzenetet hozzáadni egy tökéletes műhöz. Sokkal inkább igyekeztem figyelmesen (és odaadóan) hallgatni a zeneművet, olvasni a librettót, és e kettőt lefordítani a magam számára.” És valóban: értő és kimunkált értelmezését láthatjuk az operának, amelyből ugyanakkor hiányzik az a radikalitás, amelyet a balettet konzekvensen megújítani akaró Béjart-tól szinte már elvárunk.

Cseppet sem kérdéses azonban, hogy mi fogta meg a koreográfust éppen ebben a Mozart-műben. A történet tündérmesei aspektusa, valamint az opera rituális, szimbólumokkal teli világa remekül összecsengenek Béjart táncfelfogásával. A tánc ugyanis szerinte mindenekelőtt szertartás vagy rítus, a balett világa pedig elválaszthatatlan a meséktől. Köztudott, hogy A varázsfuvola keletkezéstörténete és maga a mű is bőven büszkélkedhet szabadkőműves vonatkozásokkal, ami Béjart táncművében a színpadi külsőségekben is visszaköszön. Bár a legexplicitebb utalásról a budapesti előadáson lemaradunk: a színlapon szereplő fotón látható ugyanis, hogy a díszlet felett egy hatalmas, kifeszített vásznon ott díszeleg a szabadkőművesek fő jelképe, a kőműves derékszög és a szárai fölé kifeszített körző. Ez a vászon ezúttal hiányzik, helyette a Margitsziget fáit látjuk, ami kétségtelenül sokat hozzátesz az előadás atmoszférájához, ugyanakkor megnehezíti a második felvonásban a történet beteljesedése alatt a díszlet tetején táncoló pár jelentőségének értelmezését. A fotón a kőműves szimbólummal együtt látva őket viszont már sokkal egyértelműbb, hogy ők maguk a szabadkőműves eszmék és eszmények megtestesülései.

A díszlet számos további utalást rejt, a háromszög többféle formában is megjelenik, és Sarastro, Ízisz és Ozirisz papjának birodalmában néhány közismert egyiptomi vallási jelkép, mint az Udzsat-szem vagy az Anubisz-fej is előkerülnek. Béjart totális színházában a tánc mellett mindig fontos szerepe van a többi színpadi alkotóelemnek is, így nem meglepő, hogy most is jól átgondolt, esztétikus, de nem hivalkodó, hanem inkább funkcionális díszleteket és jelmezeket láthatunk. Hasonlóan ötletes a kellékhasználat is, például amikor az éjszaka három hölgye az opera szövegével ellentétben nem Papageno száját, hanem lábát lakatolja le, aki így aztán csak korlátozottan tud mozogni (íme egy példa a zenéről táncra való „fordításra”). Az opera dialógusai helyett egy narrátor-figurát kapunk, aki egyrészt a mesélő szerepében néhány kulcsmondattal segíti a cselekmény megértését, másrészt pedig mintegy a táncosok alteregójaként rövid pantomim-jelenetekben „szinkronizálja” őket. Maga a cselekmény pedig Béjart klasszikus balett-alapú, de a balett öncélú kunsztjait elhagyó, minden ízében esztétikus táncnyelvén bontakozik ki. Kétségtelen, hogy érzelmileg és tartalmilag is expresszív a koreográfia, ugyanakkor kissé zavarba ejtő, hogy gyakorlatilag minden egyes hangot eltáncolnak, mintha egy az egyben akarnák táncra lekottázni a librettót.

Béjart számára mindig is kiemelkedő jelentőséggel bírtak a táncosok, az ő egyéniségük, alkatuk, szenvedélyük. Számtalanszor előfordult, hogy kifejezetten egy-egy táncosra koreografált egy szerepet, és minden alkotói korszakában megvoltak emblematikus táncosai, akiknek neve elválaszthatatlanul összefonódott a mesterével. Éppen ezért különös és kissé elszomorító, hogy A varázsfuvola táncosai között alig fedezhetünk fel igazán karakteres előadót. Béjart táncos-kultuszának szellemiségével az is szöges ellentétben áll, hogy az előadók neve sehol nem szerepel a színlapon (míg az 1964-es operafelvétel énekesei fel vannak sorolva – természetesen ők is fontos „részesei” az előadásnak, de talán mégis jobb lett volna az élőben látható táncosokról is tájékoztatást kapni). Bár minden táncos technikailag precízen és mívesen tolmácsolja a koreográfiát, azt a bizonyos pluszt csak kevesen kölcsönzik karakterüknek. Szereposztás híján sajnos név nélkül kell megemlítsem, hogy ilyen például az Éj királynője és Papageno megformálója, bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy eleve az ő szerepük és koreográfiai anyaguk van a legtöbb egyéniséggel és karakterrel felruházva, míg a többiek jobbára egysíkú, sablonos figurák maradnak. Vitathatatlanul kiragyog azonban a Monostatost alakító táncos, aki mindegy egyes megjelenésénél ellopja a show-t, virtuóz technikájával és az általa mozgatott hatalmas energiákkal valósággal lehengerli a színpadot.

Gil Roman egy interjúban elmondta, hogy elég nagy bajban vannak a Béjart-művek felújításával, mivel a mester nem szerette táncírással lejegyezni a koreográfiákat. Ezért manapság a sokszor nem túl jó minőségű videófelvételekre, valamint a társulat egykori táncosainak emlékezetére vannak utalva, ha elő akarják venni valamelyik darabot az archívumból. Béjart egyébként azért is bánt ilyen hanyagul az életművével, mert nem gondolta feltétlenül szükségesnek, hogy túléljék őt a koreográfiái. Ezzel persze táncszeretőként lehet vitatkozni, és hát az üzlet is nagy úr, de A varázsfuvola felújítása így is legfeljebb biztonsági játéknak mondható. Hiszen az, ami miatt majd’ 40 éve újítónak számított (egy teljes opera interpretálása táncszínpadon), ma már nem különlegesség, és bár sem esztétikailag, sem dramaturgiailag nem hat vészesen elavultnak a mű, nincs is meg benne az az időtlen formabontás, vagy akár szemtelenség, ami miatt ma szívesen emlékszünk Béjart-ra. Viszont Mozarttal karöltve a margitszigeti teltházas este – és a megfelelő turnébevétel – így is biztosított.

Hol? Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Mi? Béjart Ballet Lausanne: A varázsfuvola
Kik? Hangfelvétel: Berlini Filharmonikusok, vezényel: Karl Böhm (1964). Díszlet- és eredeti jelmeztervek: Alan Burrett tervei alapján. Jelmeztervező: Henri Davila. Fény: Dominique Roman. Zene: Wolfgang Amadeus Mozart. Koreográfus: Maurice Béjart. Bemutató: Cirque Royal, Brüsszel, 1981. március 10. (Felújítások: Espace Odyssée, Lausanne, 2003. június, illetve Beaulieu Színház, Lausanne, 2017. június)