Az idei Sziget tartalmilag, vizuálisan és minőségében is széles spektrumú tánc- és színházi programokat kínált a Sziget látogatóinak.

Te szemét! Fotó: Dusa Gábor

A Tünet Együttes 2008-as Te szemét! című előadásának felújítása nem feltétlenül a szakmai érdemek alapján került be az idei Sziget táncprogramjába. Sokkal inkább koncepcionális okokat sejtek a választás mögött: az előadás nagyszerűen illeszkedett a Sziget környezettudatos vállalásához. A valóban fontos témát feldolgozó előadás viszont már-már túlságosan is didaktikusan szembesít bennünket szemeteléssel járó környezetszennyezésünkre. Bár a koreográfus bővelkedett kreatív ötletekben és sikerült megalkotni néhány eredeti etűdöt, leginkább mégis a sematikus jelenetépítés jellemzi az előadást.

Kicsit az az érzésem, hogy egy sztenderd libretto-váz alapján dolgozott a koreográfus, amiben a téma és az eszközök mások csupán a bevált – és kissé már megkopott – táncszínházi formához képest. Minden jelenettípust ismerünk, a divatbemutatót, a harc-jeleneteket, a seprűs  (más előadásokban botos) össztáncokat, ugyanúgy, mint a jelenetek fűzéséből alakuló dinamikát is. Néhány pillanat mégis emlékezetes: a divatbemutató-jelenetben az egyik táncosnő félig töltött kólásüvegeket visel melltartóként, majd szívószállal a kezében ajánlja fel a közönség számára a kóstolót. És mivel a Szigeten vagyunk, akad is jelentkező, ami egycsapásra interaktívvá és felfűtött hangulatúvá varázsolja a produkciót. Olyannyira, hogy Gőz István megindító szólója után – amikor hajléktalanként körülbelül húsz nylonzacskóból kicsomagol egy féltve őrzött cigisdobozt, amiről kiderül, hogy üres – azonnal besétál egy civil fiatalember a színre, és készséggel kínálja meg az előadót saját dobozából. Kár, hogy reakció nélkül marad a kínálkozó pillanat… A táncosok  tánctechnikailag és színészileg is jól teljesítenek, de összevetve több szabadtéren látott produkcióval, hiányzik belőlük az előadói magabiztosság, ami nem feltétlenül tánctechnikához kötött tulajdonság. Az az érzésem támad, hogy bár a financiális bizonytalanság sokszor előhozza a kreativitást az alkotókból, most mégis inkább hátrányára vált a társulatnak a kis költségvetésű előadás létrehozása és az életben maradás napi problémáival való küzdelem, így a nyugodt alkotói közeg hiánya miatt szenved csorbát az alkotói/előadói attitűd is.

Anomalia. Fotó: Sziget Fesztivál 2018.

Ez a fajta magabiztosság nem hiányzik Lior Lazarov koreográfus munkájából, aki az izraeli nap egyik szabadtéri produkciójaként egy duót állított színpadra. A teljes szcenika nélküli Anomalia nem tud túl sok újat mondani a férfi-nő kapcsolatokról, de ami ettől még zavaróbb, hogy erről a férfiről és erről a nőről – a kapcsolatukról – sem tudunk meg sokat. A semmiből indulnak, a semmibe érkeznek, nincs igazán kezdet és vég, a jelmez is a lehető legsúlytalanabb szürkék árnyalata. Ha mégis szeretnénk megfejteni valamit a koreográfus férfi-nő viszonyának ábrázolásából, akkor talán annyira jutunk, hogy vannak ösztönös, állatias beidegződéseink a párkapcsolatokban, ami összetart minket, de a legritkább az összhang, mert általában egymás irányítása és az egymással való konfliktusok határozzák meg a viszonyainkat. Ennek megfelelően a koreográfiában kevés a szinkron, a táncosok leginkább egymás mellett dolgoznak. A mozgásnyelv töredezett, darabos, szándékoltan nyers, de egyfajta folytonosság, lebegés, hullámzás jellemzi, amely vizuálisan élvezetes, magával sodorja a tekintetet.

A két táncos színpadi jelenlétéhez nem fér kétség. A férfi táncos technikai kvalitása kiemelkedő, ami feltűnő partnere mellett, hiszen bár a táncosnő magabiztos az előadás kortárs táncnyelvezetében, bizonyos mozdulatoknál és elemeknél hiányzik belőle az a kifinomultság, képzettség, ami a társában megvan. Ugyanakkor az eltérő technikai tudásban megnyilvánuló különbséget vetíthetjük rá a párkapcsolati összeférhetetlenség problematikájára is. Kettőjük viszonyának tökéletes leképzése két ember különböző kulturális közegből, családból való érkezése egy kapcsolatba, ami a vonzódás ellenére feloldhatatlan konfliktusokhoz vezet.

Fotó: László Mudra

A szerelemnek egy másik, szó szerint sokkal tüzesebb aspektusát mutatja meg a francia Compagnie Bilbobasso. Az Amorban – ahogy az egyértelmű címválasztás is mutatja – nincsenek felszín alatti tartalmak, a párkapcsolati kliséket a burleszk nyelvén dolgozza fel az előadás, a házasságkötés mámoros pillanataitól a ’széttöröm a fejeden az állólámpát’ jelenetéig. A darabnak éppen az adja a báját és könnyedségét, hogy nem akar túl mélyre ásni – a táncosok is lubickolnak a férj és feleség szerepében, még testi épségük folyamatos kockáztatása közben is. A koreográfia szerves része ugyanis a pirotechnika. A két előadó nemcsak kitűnő kortárs tánctudásáról és sokrétű előadói képességéről tesz tanúbizonyságot, hanem elképesztő tűzzsonglőri képeségeiről is. Az előadás egy nappali terében játszódik, amit a szabadtéri színpadon mindössze egy love-seat, azaz kétszemélyes, kopott kanapé, egy állólámpa, egy sparhelt és egy állófogas jelöl ki. Ide érkezik az újdonsült férj és feleség, akik örömükben azonnal körbelocsolják a padozatot egy-egy virágöntöző kannával, majd egy gyufát dobnak a kifolyt anyagra, ami azonnal lángra kap és óriási szívet rajzol ki a színpadon a szerelmes pár körül. Ilyen és hasonló jelenetek jellemzik az előadást, egyre veszélyesebb és látványosabb, tűzijátékig fajuló tüzes effektekig, amikor például az elkanászosodó ház urát égő vacsorával a kezében üldözi a feleség, vagy a kocsmából hazatérő, léha férjet csillagokat szóró (sodró)fával igazítja helyre az asszony, végül kisebb atomfelhőnyi tűzrobbanás hagyja el a színpadot a végső összecsapásban… Az előadás közönségsiker, tökéletes választás egy fesztivál esti, szabadtéri programjába, ahol a kortárs kultúra pihekönnyen eszi be magát a fesztiválozók tudatalattijába.

Abel Rojo produkciója közel sem ennyire könnyen emészthető előadás. A kubai művész egy szólóval érkezett a Sziget zárónapjára. Koncepcióját négy fa padlólap köré szervezi, ami táncosként mozgásának terét, de leginkább az emberi létezés determinált határait szabja meg. A táncos ide-oda helyezi a lapokat, minden irányba megpróbálja a továbbjutást – egymásra helyezve a lapokat még felfelé is – végül belátja, hogy saját határain túl nem juthat, el kell fogadni a létéhez kapott, rendelkezésére álló, ám általa variálható, és így némi szabadságot adó teret.

Carrying Floor. Fotó: Sziget Fesztivál 2018.

Az elvileg szabadtérre szánt, mindössze tíz perces Carrying Floor délutáni bemutatója meghiúsult a vihar miatt, így a sátor utolsó előadása elé, az esti programba került be. Ez a változás előnyére vált a szólóprodukciónak. Azzal, hogy bekerült a sötét színházi térbe és erős, hideg-fehér, gégenes megvilágítást kapott, áthelyezte a hangsúlyokat az előadásban és minden apró momentumnak nyomatéka lett, ami a szabadtéren elveszett volna. Így kapott hangsúlyt az előadó arca és az arra vetülő árnyékok, ahogyan feje fölött átemelve a padlódeszkát egy pillanatra saját magát fosztotta meg a fénytől. A rögtönzött világítás azzal az illúzióval is gazdagította a produkciót, hogy a kis lábakon álló padlódeszkák és a rajta álló táncos mintha a végtelen űrben vagy egy végtelen éjszakai tóban, a semmi közepén, egy légüres térben egyensúlyozna és keresné tovább haladásának lehetőségét a mindenféle támpont nélküli sötét közegben. Abel Rojo színpadi jelenléte magával ragadó, de nem vagyok benne biztos, hogy a koreográfia önmagában elég lett volna a hasonló összhatás elérésére a minimális szcenika nélkül.

Meeting Point. Fotó: Sziget Fesztivál 2018.

A spanyol Ertza negyedórás Meeting point című előadásának éppen az az erőssége, hogy bármilyen térben ugyanúgy működik. Két férfi kapcsolatát mutatja be, akiknek a viszonyára nem derülne pontosan fény – barátok vagy akár szeretők is lehetnének – ám a zeneválasztás mindent elárul: Jeff Grace: Father and Son. Tehát apa és fiú bonyolult viszonyrendszerének a meglepően tiszta, kliséktől, felesleges hordalékoktól mentes ábrázolását látjuk. Az alkotók szimbólumként egy vörös papírhajót használnak, ami egyik vödörből a másikba vándorol, majd miután az előadók egymásra öntik a vödrök tartalmát, a hajó már csak köztük lavírozik, egyik kézből a másikba ’úszik’, összekötve ezzel apát és fiút, múltat és jelent. Szép ívű, jól felépített, poetikus kompozíció. Az előadás extrovertált, a nézők és előadók kapcsolata a kukucskáló színház hagyományaira épül: láthatatlan szemlélőként tekinthetünk be egy apa-fiú viszony legbelsőbb, legőszintébb, tabuk nélküli intimitásába.