2011-ben jelent meg az első kritikám, azóta várom, hogy végre belekerüljek egy előadásba. De a tisztelt művészek valahogy mindig a kollégáimat választják helyettem, pedig igazán megérdemelnék egy perc figyelmet.

Az egyperces hírnév reményében látogattam el a Színházak Éjszakáján a Katonába is, a Kocsis Gergely által rendezett Kritikakritikára, de a reflektorfény sajnos ezúttal is elkerült. Nem úgy, mint Bóta Gábor kollégámat – de ne szaladjunk előre. Máté Gáborról, a színház igazgatójáról sok nyilatkozata alapján tudhatjuk, hogy a kritikaírást nem tartja a színházi szakma részének. „Színházművészet: a színpadon van. A szakma a színpadon van. Ott látszik. A kritikus abból él, hogy néz minket, és megírja, amit látott. Ha mi nem lennénk, nem lenne kritika, mi pedig akkor is lennénk, ha kritika nem lenne” – mondta egy interjúban (Stuber Andrea: A színészet nem újságírás, 2012. Revizor). Bár én magam sem vagyok teljesen biztos a válaszban, mégis fontosnak tartom, hogy itt álljon a kérdés: ha kritika nem lenne, vajon így, ebben a formában létezne-e a Katona József Színház? Vajon mennyire befolyásol a kritika egy olyan egyszerű, ám nagyon is lényeges eseményt, mint hogy a Katona leszerződtette idén Bányai Kelemen Barnát? Mennyire irányítja figyelmünk fókuszát? Persze, a figyelem irányítása itt nem annyira explicit és nyomon követhető, mintha például a Katonában készül egy előadás a kritikusokról, és elhangzik, tudom is én, mondjuk Puskás Panni neve, és attól a naptól fogva a közönség tagjai lázasan olvasni kezdik a Revizort.

Fotók: Szokodi Bea

Csak kicsit vagyok megsértődve, hogy ez nem így történt, mert végső soron az előadásban egy kollégám neve sem hangzott el, amit azért sajnálok, mert mi is társítunk nevet a sokszor kifejezetten érzéketlen elmarasztalásainkhoz – és most nem a többiekre mutogatok, nekem is volt már számos ilyen. Akkor jöttem rá, hogy a hangnem, amit néha megütök, mennyire nem oké, amikor egyszer leírtam Szabó Máté egyik rendezéséről, hogy nincs benne rendezői munka. Így, hogy nincs. Nem azt, hogy hiányolok valami újdonságot a koncepcióból vagy ilyesmi, hanem konkrétan azt, hogy ezeket a próbákat nem látta rendező. Aztán eltelt pár hónap, és Szabó Máté – különben tök normálisan – írt nekem egy üzenetet, hogy lehet, hogy úgy érzem, nem sikerült olyan jól az előadása, de azért ő dolgozott vele sokat. Akkor nagyon elszégyelltem magam, azóta igyekszem disztingválni.

A Kritikakritika című előadás azonban nem az egyes kritikusok csesztetését célozta be magának, hanem azt, hogy megmutassa, hányféleképp nincs értelme ennek a műfajnak. Az egyik jelenetben például Tasnádi Bence panaszkodik arról, hogy valaki azt írta, Az Olaszliszkaiban sokkal jobban játszik, mint a Munkavégzés során nem biztonságos című előadásban. Ezt a problémát pedig úgy igyekszik feloldani, hogy utóbbiba importálja Az Olaszliszkai stílusát, a mélyszegénységből érkezett fiú nyelvén szólaltatja meg a trendi bulvárújságírót. Értem én, átjött az üzenet, de ugye senki egy pillanatig sem gondolta, hogy a művész feladata az lenne, hogy a kritikákhoz igazodjon munka közben. Mert én nem, és a kollégáim sem, ebben egészen biztos vagyok.

Egy másik kérdés, amelyet az előadás szellemesen fölvet, hogy vajon a közönségnek mennyi a kapcsolata a kritikával, mennyire befolyásolja őket egy szakkritika elolvasása egy előadás kiválasztásában vagy utólagos értelmezésében. Az egyik jelenetben Fullajtár Andrea és Vizi Dávid egy férjet és feleséget alakít, akik a megjelent kritikák kaotikus fogalmazásmódja alapján nem tudják eldönteni, hogy elmenjenek-e másnap délután a Katonába. A másik jelenetben egy cipőboltban beszélget eladó (Vizi Dávid) és vásárló (Kiss Eszter) az előző napi Nóra-előadásról a kritikák kitekert, sokszor túlbonyolított nyelvén. Ebből levonható persze az az egyszerű konzekvencia, hogy a kritikának semmi köze ahhoz, ahogy a valóságban emberek előadásokról gondolkodnak. Kérdés, persze, hogy azzal az igénnyel ülünk-e le egy kritika elé, hogy olyan dolgokat olvassunk benne, amiket amúgy is megdumálunk egymással egy cipőboltban. Talán nem. Másrészt egész sok olyan embert ismerek, akik valóban olvasnak kritikát, mielőtt színházjegyet vesznek: mivel ezt évente négyszer-ötször teszik, próbálnak biztosra menni.

Kocsis Gergely rendezése egy csoportterápiás ülés keretei közé helyezi az előadást, ahol a Katona színészei vallanak a kritikák okozta sérüléseikről. Rendkívül szórakoztatónak találtam, hogy mivel a társulat munkáját a kritikusok elismerik és sokra tartják, ezért két színész – Keresztes Tamás és Szirtes Ági – attól szenved, hogy túl jókat írnak róluk. El tudok képzelni olyan társulatot, ahol ez az előadás sokkal kegyetlenebbül és súlyosabban sikerült volna. Dankó István problémájával tudtam a leginkább együttérezni, mert én is nagyon szeretném, ha végre megemlítenék valahol a nevem – bár Dankó is, én is valahol mélyen érezzük, hogy nem lehet mindenki Keresztes Tamás és Csáki Judit, és hogy attól még élhetjük boldogan az életünket.

Máté Gábor a takarásban dühöng, amíg a doktornőt alakító Kiss Eszter ránk nem szabadítja. Akkor elmondja, hogy van egy kritikus, aki az elmúlt húsz évben dietetikai és fitnesztanácsokkal látta el szövegeiben. Bóta Gábor írásaiból kezd felolvasni, ami azért lesz világos, mert picit utánozza a hanghordozását. Tényleg elég tömény és zavarba ejtő, ahogy Bóta kritikáiban megjelenik a teste, amely ezek szerint kövér és lomha. Mondatai alapján biztosan egy sokkal kövérebb embert képzelnék el, mint Máté. Ugyanakkor ezek kontextusukból kiragadott részletek, és a színészi játék leírásához sokszor nagyon is indokolt a színész testének milyenségéről írni, hiszen jóval komplexebbé teheti az értelmezést.

Persze, fontos kérdés, hogy az embernek sikerül-e megtalálnia azt a megszólalásmódot, ahol el tudja mondani a véleményét valamiről, de közben nem sérül meg senki homlokzata. Nekem ez az emberi kapcsolataimban sem sikerül száz százalékig, pedig ott azonnal kapok visszajelzést, ha valamit rosszul fogalmaztam meg. És ezt tudom javasolni a művészeknek is: adjanak visszajelzést, mert abból sokat tanulunk az empatikus fogalmazásról, meg arról, mikor szaladt el velünk a klaviatúra.

Ebből a cikkből is nagyon jól látszik, hogy nem szoktam minden színészről írni. Vannak kollégák, akik a cikkük végén, egy-egy félmondat erejéig mondanak valamit minden színészről. Ezt mindig felesleges tiszteletkörnek éreztem, jobb arról írni, akiről az embernek tényleg van valami gondolata, és ezek (nem mindig, de) többnyire a főszereplők alakításai. Ha Dankó István problémáját szeretné a színház kiküszöbölni, és azt szeretné, hogy szerepeljen ő is a kritikákban, akkor adjon Dankó Istvánnak sok főszerepet, megérdemli, kitűnő színész. Akartam még valami rosszat írni Keresztes Tamásról, hogy az ő problémájára is legyen megoldás, de útközben elfelejtettem, most meg már semmi kedvem hozzá. Majd a legközelebbi kritikámban.

Hol? Katona József Színház, Színházak Éjszakája
Mi? Kritikakritika
Kik? Katona József Színház
Szereplők: Fullajtár Andrea, Kiss Eszter, Szirtes Ági, Ascher Tamás, Bányai Kelemen Barna, Dankó István, Elek Ferenc, Keresztes Tamás, Máté Gábor, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Vizi Dávid
Rendező: Kocsis Gergely