Az István, a királynak egyedülálló kultusza van Magyarországon. Sok családnál stabil augusztus huszadikai program az újranézése, Istvánnak és Koppánynak is megvan a maga szurkolótábora, alakjuk legalább annyira megosztja az országot, mint a szegedi és a bajai halászlé, ahogy az is örökké újramondható sztori, ha valaki ott volt a legendás királydombi előadáson. Ez a darab nagy jelentőséggel bír sok színházba nem járó ember számára, így a színrevitele kiemelt felelősséggel jár.

És persze a mű politikai vetületét se lehet figyelmen kívül hagyni. Az alaptörténetet sose nehéz az állandó jelenben értelmezni, a behódolás vs. autonómia, újítás vs. hagyományok dilemmái minden helyzetre ráhúzhatóak. Mindemellett az aktuálpolitika is sűrűn megjelenik a különböző értelmezésekben, nem hiába vannak hosszas eszmefuttatások a ’83-as előadás kapcsán Rákosi – Kádár – Nagy Imre megfeleltethetőségről, és azt is nehéz félreérteni, amikor a Nemzeti Színház éléről frissen, politikai viharok között menesztett Alföldi 2013-as rendezésében a teljes színészgárda hosszú percekig ismételgette az Unom a politikát sort.

Fotók: Gordon Eszter

Ez a kultusz, kiegészülve más előadások bejáratott megoldásaival, elemeivel éppúgy jelenthetnek gazdag kiindulópontot, mint terhet egy új előadás alkotói számára. Néha egyszerűbb tiszta lappal kezdeni, lecsupaszított szerkezettel, csupán az előadás lényegét jelentő dalokból kiindulva. Ám ez a döntés erős rendezői koncepciót feltételez.

A Székely Kriszta rendezésében Baján bemutatott előadás a biztos alapokról, a dalok szintjéről indul ki, és nem is jut nagyon messzebb, hiányzik egy egységes, valamerre mutató értelmezés. Ez többek között a feszes tempónak köszönhető, ami azt jelenti, hogy az egyik szám vége rögtön a másik szám eleje is egyben, és ami miatt az amúgy edzettnek tűnő bajai közönség fel is adta a tapsolásra való törekvést. Viszont mivel az alakítások nem követnek egy egységes rendezői gondolatmenetet, és a dalok között sincsen a történetet kibontó (néma)játék, sok részlet marad tisztázatlan. Az István, a király története ugyanis, ha csak a dalszövegek alapján próbálják rekonstruálni, nem kevés logikai bukfenccel rendelkezik. Miért nem tántorodik el Laborc attól, hogy megkérje urának Sarolt kezét, ha az közvetlenül előtte kergette el a Koppány szolgájához képest ártalmatlan regősöket? Hogyan felejti el István ijesztő  sebességgel Rékát, akivel addig oly remekül megértették egymást, és szeret bele pikk-pakk a feleségébe, aki addig az orra előtt csalta, sőt végül hogy énekelheti el István Gizellával az addig Rékával közös szerelmi duót?

Csupa olyan kérdés, amit csak a rendezés tud megválaszolni, ám ha ez nem történik meg, az előadás elveszti hitelességét. Mivel nagyon gyorsan pörögnek az események, a dalok közti játék pedig hiányzik, maga a történet nehezen követhetővé válik, könnyű elveszíteni a fókuszt, és a bajai közönség is lassan dekoncentrálttá válik. A hatalmas szabadtéri nézőtér pedig pont ezt a hatást erősíti, az energia a nagy térben eltűnik, ezen pedig sem a sorok között szaladgáló táncosok, sem a nézőkkel parolázó magyar főurak nem segítenek. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogyha valaki először látná az előadást, vajon megértené-e a történetet. Mindemellett az első és a második felvonás között jelentős különbség van, az utóbbi jóval energikusabb, és karakterek is részletesebben jelennek meg, bár az összélményen ez sem változtat.

Az előadás érdemeinek többsége a színészgárdát dicséri. Az Operettszínház művészei megkérdőjelezhetetlenül profik, a dalok kivétel nélkül erősen szólalnak meg. A szerepek kidolgozottsága már más tészta. Persze egy egységes rendezői koncepció hiányában nehezebb összetett, a történetbe beágyazott karaktert megjeleníteni – de még így is vannak kiemelkedő alakítások. Polyák Lilla Saroltja az előadás legdominánsabb karaktere. Bár a trónharc hivatalosan István és Koppány között zajlik, a jelmez egy ennél mélyebb rétegre mutat rá: Sarolt viseli a palástot (és a nadrágot) a darab elejétől fogva. Egy pillanatig sem kérdés, hogy érvényesíteni fogja-e akaratát. Dolhai Attila ugyancsak összetett karaktert hoz Koppány szerepében, aki nyilvánvalóan jobban el tudná vezetni az országot, mint a feladat alatt összeroskadó, Kocsis Dénes által alakított István. Dolhai énekhangja és színpadi jelenléte is átütő az előadásban.

A darab legfőbb szereplője persze maga a nép, amiről a régi és az új elit is lesajnálóan nyilatkozik (mást itt e nép meg nem ért, csak túlerőt, illetve Ráncba kell szedni, hogy beérje Európát). Az előadás szerint a nép pedig megfelel a nem túl magas elvárásoknak, egy pillanatra sem megy az alacsonyra belőtt szint fölé, nem rendelkezik túl nagy ágenciával, és általában a hangosabban éneklő oldalhoz csatlakozik. A Bodor Johanna és Lénárd Gábor nevéhez köthető koreográfia talán legizgalmasabb eleme a falból kiálló fémkampók, melyeket bejárva izgalmas formákat hoznak létre a táncosok. Pontosan, egymással összhangban, a teljes színpadot kitöltve vannak jelen.

Ha már szóba került a tér: eklektikus színpadkép fogadja a nézőket rengeteg szimbólummal, melyeken elindulva talán fel lehetne fejteni az értelmezést, ám ezek a jelek nem rajzolnak ki egységes irányt, így a sok lehetőség végső soron csak kioltja egymást. Nem derül ki, hogy a Minotaurust idéző pogány szobor és a nikészerű glóriás angyal mire utal, mármint őszintén remélem, hogy nem kizárólag a pogány–kereszténység ellentétpárra. Ehhez az antik kultúrkör-vonalhoz hozzákapcsolódik a táncosok tógaszerű viselete, de ebbe az irányba sem lehet tovább menni, főleg hogy a néppel szembenálló német katonák ruhája valahol a tengerész- és a londiner-egyenruha között egyensúlyoz.

Kicsit ilyen az egész előadás. A sok lehetőség végül az egységes keret hiányában kioltja egymást, így valójában mindenkinek az egyéni teljesítményén, nem pedig a társulat összjátékán múlik, hogy mennyi értelmet kap a szerepe. Nem is csoda, hogy a leglátványosabb szereplők kapják a legnagyobb tapsot: a bajai motorosok, akik Koppány kíséreteként tényleg elképesztő módon trükköztek tizenöt méter magasan ugratás közben. Ezért az élményért viszont nem kell feltétlenül színházba menni.

Hol? Baja, Petőfi-sziget
Mi? Szörényi Levente–Bródy János: István, a király – rockopera
Kik? Operettszínház
Szereplők: Kocsis Dénes, Dolhai Attila, Polyák Lilla, Maros Bernadett, Gubik Petra, Kerényi Miklós Máté, Szomor György, Homonnay Zsolt, Gömöri András Máté, Szendy Szilvi, Bódi Barbara, Faragó Alexandra, Szabó P. Szilveszter, Földes Tamás, Mészáros Árpád Zsolt, Horváth Dániel, Imre Roland, Miklós Attila, György Rózsa Sándor
Vezényel: Makláry László. Közreműködik: a Budapesti Operettszínház Musical Együttese
Zenei vezető: Makláry László. Karigazgató: Szabó Mónika. Díszlettervező: Cseh Renáto. Jelmeztervező: Pattantyús Dóra. Koreográfus: Bodor Johanna, Lénárt Gábor. Rendező: Székely Kriszta