Ha itt valamiért el kellett volna hagynom a nézőteret, akkor azzal az érzéssel távoztam volta, hogy az évad egy fontos produkciójáról maradok le.

Elsőre talán meglepő, hogy Magyarországon a Szentivánéji álom az egyik legtöbbször megrendezett Shakespeare-darab, és ilyen téren könnyedén lekörözi akár az olyan közismert alapműveket is, mint a Rómeó és Júlia. Feltehetően azért, mert a játékos tündérmesétől az állatias kielégülésig hullámzó dráma sokkal nagyobb teret enged az alkotói szabadságnak és a rendezői kreativitásnak, mint például a két veronai ifjú kamaszos szerelme. Ha jobban megnézzük, akkor látjuk, hogy a klasszikus, vidám fantasybe hajló feldolgozások ellenkezője is ugyanolyan jól áll a Szentivánéjinek: a meseszerű álomjelenetek valójában arra is használhatóak, hogy realisztikusan keserű képet fessenek a párkapcsolatokról.

Fotók: Ilovszky Béla

Korabeli forrásokból egyébként tudhatjuk, hogy a megrendelésre írt művet egy előkelő személy esküvőjén mutatták be először a násznép szórakoztatására. Kétségtelen, hogy Sardar Tagirovsky legújabb rendezése ilyen szempontból több mint autentikus. Ugyanis a Szentivánéjiből készült Álom újratöltve című előadás bemutatójának elején, a zsámbéki bázis fáinak romantikus sötétjében pezsgőt osztanak a nézőknek, majd egy vőfélyt alakító színész felkonferálja az estét, és bemutatja a főszereplőket: három ifjú párt.

Az előadás elején egy kicsit valóságshowkra is emlékeztető lakodalmi játéksorozatot látunk, amiben a szereplők feladatokat teljesítenek, majd beszámolnak az élményeikről a násznépként kezelt közönségnek. A párok apróságoktól eltekintve nem különböznek egymástól, egyformán átlagosak és természetesek, de utalva Jan Kott elemzéseire, lényegüket éppen a felcserélhetőségük adja már a drámában is. Ugyanis Shakespeare világában a szerelem mint természeti erő öntörvényűen láncolja össze az embereket, hogy aztán váratlanul más felosztásban, de pont ugyanolyan szorosan párosítsa őket újra és újra. Emiatt az emberek belső és külső tulajdonságai lényegében érdektelenek, a szerelem öntörvényű mátrixa – azaz hogy éppen ki kibe és ki kivel – határozza meg a személyt. Ez a keserű tapasztalat munkál az előadásban is, amikor a vőfély egy lakodalmi játék keretében újraosztja a párokat. A hősök zavarába ekkor könnyedén belelátható a párkapcsolatok kényelmetlen véletlenszerűsége.

Shakespeare a későbbiekben ugyan elő-előbújik egy-egy idézet formájában, de az alkotókat érezhetően a motívumok és a dráma mélyében felfedezett tartalmak érdekelték, miközben a Szentivánéji álom cselekményét lényegében a szerelmesek keveredésére és felszabadulására redukálják. A vőfélyben felfedezhetjük esetleg Puckot és Zubolyt, valamint az eredeti drámához hasonlóan megreped párszor a negyedik fal, de például a Titániát jelképező szereplő csupán egy szótlan, az esküvő világán kívülálló, éteri lény, minden konkrétum nélkül, a többi háttérben éneklő és szavaló szereplőnek pedig nincs is klasszikus értelemben vett karaktere.

Az este hangulata az említett játékok alatt színházhoz képest meglepően közvetlen. A középpontba állított szereplők, azaz a párok és a vőfély mindenfajta színpadiasságtól mentesek, mintha teljesen „valódiak” lennének. Poénkodásuk ügyefogyott, zavaruk hiteles, pont mintha a közönség egy-egy tagját hívták volna ki a színpadra. Sehol egy picit is túlzó momentum, és ettől a néző úgy érezheti, mintha tényleg ott lenne egy hús-vér esküvőn. Érdekesség, hogy az előadásban észrevétlenül keveredtek a profi, félprofi és amatőr színészek, a szereposztás láthatóan nem függött a korábbi tapasztalatoktól. Egy-egy látványos nyelvbotlás ugyan akadt, de ezek nem befolyásolták az összhatást. Ha itt valamiért el kellett volna hagynom a nézőteret, akkor azzal az érzéssel távoztam volna, hogy az évad egy fontos produkciójáról maradok le.

A sokat ígérő realisztikus felvezetés azonban fokozatosan átfolyik egy álomszerű jelenetsorba, ahogyan az eredeti drámában is eléri szereplőket az ösztönöket és vágyakat felkavaró éjszaka. A fények leoltódnak, majd zenék, testek, szövegfoszlányok keverednek hosszan. A probléma természetesen nem az, hogy ettől  kezdve nehezen követhető és értelmezhető a cselekmény (miért is várnánk az ellenkezőjét egy álomtól, nem is beszélve arról, hogy a színháznak sincs történetmesélési kötelezettsége), hanem az, hogy Tagirovsky – a párkapcsolatok felületességébnek őszinte bemutatása után – érezhetően egy valóban eksztatikus felszabadulást akart érzékeltetni a nézővel. Hatáskeltésre játszó rigmusok, sejtelmesen elmondott Shakespeare-idézetek és félmeztelenül pózoló szereplők játszanak az ösztönök beindítására, a sláger hangzású zenék végtelen éneklésével a koncertek eksztázisát és a szexuálisan túlfűtött, mégis teljesen érdektelen mozdulatokkal a törzsi rituálék katarzisát akarják felkínálni a nézőnek.

A bevonás azonban nem sikerül, mert egyszerűen nem ad okot az előadás a felfokozott hangulatra, és erős koncepció híján csak egy összedobált színházi eszközkészlet benyomását kelti a produkció, a végeredmény távol áll a valódi katarzistól. Tagirovsky állítólag évek óta készült a produkcióra, most mégis mintha egy sor kifejtetlen ötlettel állt volna a színpadra. A befejezés pedig egyszerűen nem működik. A szereplők egymást váltogatva olvassák fel Platón Lakomájából azt a részt, ami az egykor egy testként élő párok szétválasztásáról és lehetséges egymásra találásáról szól. Ha önmagában nem is, a korábban elemzett, vak és öntörvényűen új párt választó szerelem ellenpontozásaként jól működhetett volna ez a gondolat, ha vizuálisan nem egy vontatott aláfestést látunk: a fiúk testének eltakarását sárral, majd a sár hosszadalmas lemosását.

Tagirovsky egyszerűen nem tudta lecsapni az izgalmas expozíciót, hiába próbálta kihasználni a Szentivánéji álom ihlette végleteket. A szerelemnek és a vágynak csupán az árnyéka volt az előadás második fele, és ti, árnyak sajnos most nem tetszettetek.

Hol? Zsámbéki Színházi Bázis
Mi? Adorján Beáta–Sardar Tagirovsky: Álom újratöltve. Shakespeare Szentivánéji álom című műve alapján
Kik? Berki Szofi, Csépai Eszter, Csuvik Viktor, Dávid Zsuzsa, Gábri Nikolett, Horváth Julianna, Henrieta Hubertova, Iszak Dorotty, Kazári András, Katona Dávid, Nagyhegyesi Zoltán, Mészáros Márton, Szorcsik Kriszta, Tari Teréz Tóth Szilvia Lilla.
Rendező: Sardar Tagirovsky. Dramaturg: Adorján Beáta. Látvány: Sardar Tagirovsky, Katona Dávid. Zeneszerző, zenei szerkesztő: Katona Dávid. Filmrendező: Nagy Bianka. Operatőr: Szentgáli Csaba. A rendező munkatársa: Pável Réka.