A kiscsoportos beszélgetések alapvető részei a munkának, hiszen menet közben nyilvánvalóvá vált, hogy hiába lesz színházi előadásként sikeres a produkció, az egész folyamat szempontjából ez még akár kontraproduktív is lehet, ugyanis a résztvevőkben sok feszültséget is kelt, ha nem kapnak valós, számukra értelmezhető, beépíthető visszajelzést.

A Sajátszínház tíz hónap alatt megvalósított programja során többek közt megszületett az Éljen soká Regina! című előadás, amelyet a Trafóban eddig három telt háznyi közönség látott, és amely az érdeklődők számára is ismertté tette a programot. Fontos rögzíteni azonban, hogy a program célja nem egy előadás létrehozása volt: a próbaidőszak első felében végzett munka olyan módon és olyan szempontok szerint épült fel, hogy az előadás eszköz lehessen arra, hogy résztvevői bárki másnak hozzáférhető módon beszélhessék el azokat a tapasztalataikat, amelyeket a gyermekvállalással kapcsolatban kisebbségi csoport tagjaként éltek meg egy többségi közegben. A produktum tehát mindannak összessége, amit ebből meg lehet mutatni.

A 2016-ban megkezdett munka időközben, a bemutató óta azzal folytatódott, hogy a csapat számos északkelet-magyarországi kistelepülésre, községbe, városba is elvitte az előadást és a hozzá kapcsolt programokat. A nézők az előadást követően kiscsoportos irányított beszélgetésekben dolgozták fel az élményeiket az alkotókkal együtt. A beszélgetések elsősorban arra irányultak, hogy a nézőknek mennyiben vannak a látottakhoz hasonló, illetve attól különböző tapasztalataik. Majd az arra vállalkozók a Sajátszínház a projekt első szakaszában használt digitális történetmesélés programján is részt vettek.

A falvakban tartott előadások nyilván másféle előkészületeket igényeltek, mint a Trafóban bemutatott premier. Kellett egy olyan, fizikailag alkalmas játszóhely, ahol van például áram, és amelyet a polgármester hajlandó volt adott napra rendelkezésre bocsátani. Koordinátorokat kellett találni és kiképezni, hogy az illetők tudjanak közönséget toborozni úgy, hogy legalább ötven ember részt vegyen az előadáson. Ebben a színházi évadban a munkát újabb nyertes pályázat támogatta.

A kiscsoportos beszélgetések alapvető részei a munkának, hiszen menet közben nyilvánvalóvá vált, hogy hiába lesz színházi előadásként sikeres a produkció, az egész folyamat szempontjából ez még akár kontraproduktív is lehet, ugyanis a résztvevőkben sok feszültséget is kelt, ha nem kapnak valós, számukra értelmezhető, beépíthető visszajelzést. A stáb a Trafóval is együttműködve igyekezett tehát megmozgatni azt a formát, hogy a színház érdeklődő közönsége tényleges párbeszédbe tudjon kerülni az alkotókkal, mert a falvakban alkalmazott kiscsoportos munka színházi körülmények között az érdeklődők nagy létszáma miatt nem működött volna. Így a Trafóban jobb híján frontális helyzetben zajlott a beszélgetés, amolyan közönségtalálkozóként.

Erre az írásra készülve azonban azzal a dilemmával szembesültem, hogy csak azokban a beszélgetésekben is, amelyeket láttam-hallottam, a projekthez való saját viszonyukról az alkotókban sokkal több fontos dolog fogalmazódott meg, mint amennyit ebben a szövegben fel lehetne dolgozni. Ezért a teljesség igénye nélkül az általam leginkább fontosnak tartott anyagokból dolgoztam az előadásokat követő csoportmunkák és beszélgetések közül, amelyeket a stáb egytől egyig rögzített. Így a Lucfalván és a Trafóban készült felvételekből a lehető legkevesebb szerkesztői beavatkozással szeretném megmutatni, hogy a résztvevők életére milyen hatásokat gyakorolt a program, illetve hogy ők maguk hogyan reflektálnak arra, amit az előadásban megmutatnak és elmondanak. A borsodi előadásokat követő kiscsoportos munkák közül azért esett a választás a lucfalvaira, mert a jellemzően konfliktusmentes csoportmunkákkal ellentétben itt jelentős vita kerekedett, amelyben éppen ezért talán élesebb állítások hangzottak el (a csapat tagjait beazonosítva, a többi megszólalót anonim formában, az ábécé betűivel jelölve idézem). Továbbá érdekes ránézni, mit is reprezentál a két különböző helyzet a játszóknak, és mit a közönségnek.

Az Éljen soká Regina! című előadás a Trafóban. Fotó: Csoszó Gabriella

Lucfalva, kiscsoport

P: Nekem nem tetszett, mert ez megalázó volt a romákra, elmaradott cigányoknak voltak mutatva, pedig fejlődünk mi is. A csúnya beszéd és csúnya viselkedés sem kellett volna bele.

Háda Fruzsina: Semmi olyat nem szeretnénk a színpadon mutatni, ami nem igaz, ami kitalált, ami a valódi élettől idegen. A saját történeteinkről beszélgettünk, amelyeket el is játszottunk. A történetekből, majd az azokból felépített jelenetekből kiderült, mi történt egy roma nővel a kórházban vagy a családsegítőben. Megmutatjuk, hogyan küzdünk, hogyan küzdenek meg ezekben a helyzetekben.

P: Hát, nem kellett volna.

Horváth Zsanett: Ez nem jelenti azt, hogy minden cigány és minden magyar így viselkedik. Ez arról szól, hogy nekünk ilyen tapasztalataink vannak, sajnos.

P: Hát, én körülbelül onnan kezdtem volna, hogy mi, romák általában közmunkások vagyunk, mert máshova nem nagyon akarnak minket felvenni. És úgy folytattam volna, hogy ne nézzék le a romákat, ahogy egyébként a tévében, és mindenhonnan ezt halljuk, amikor mi is dolgozunk, nem pedig lopunk, mint ahogy Lázár mondta. Becsületesen és szegényen élünk, tisztaságban.

S: Igenis azt kell megmutatni, mennyire megalázzák a cigány asszonyokat. Közmunka helyett ők is elmennének bárhova dolgozni – csak ne feketébe kelljen. Nézzen más szemmel az előadásra! Rajtam például nem látják, hogy cigány vagyok, ezért úgy is viszonyulnak hozzám a parasztemberek. Ha pedig nem helyezkedem szembe a cigányokkal, akkor megváltozik a helyzet. És azt se gondolja senki, hogy csak cigány emberek viselkednek csúnyán.

P: Pont azt kellene megmutatni, hogy a cigány asszonyok is tudnak példamutatóan élni.

S: Azt kell megmutatni, hogy megaláznak minket.

Kállai Gergőné Vali: Elmondom önnek, hogy amikor bementem az anyaszállóra, normálisan, kulturáltan, tisztelettudóan beszéltem, kértem egy szobát a kisfiammal, akit műtöttek. És a nővér úgy nézett rám, mint a szarra. Azért, mert roma vagyok. Annyira bepörgetett a viselkedésével, hogy aztán csúnyán beszéltem vele. Az ember nem tud már szépen beszélni, ha lealázzák a földig.

R: De én nem fogom megtapsolni, én ezért nem fogok ujjongani, hogy azt láttam: a romák ilyenek. Nekem ez nem tetszett. Engem nem érdekel, ki él itt Magyarországon, roma, magyar, zsidó vagy migráns, én ezzel nem szoktam foglalkozni. Engem az érdekel, hogy tiszteljenek meg mint embert.

Háda Fruzsina: Neked akkor nem is volt olyan élményed, mint a szomolyai nőknek?

P: Dehogynem…És mi van, ha a családon belül történik ilyen?

Háda Fruzsina: Volt ilyen jelenet, nem emlékszik?

P: Én azt már nem láttam, mert kimentem.

S: Mondhatok valamit? Hátha meg tudom győzni. Ha nem cigányként nézzük, hanem mondjuk orvosként, akik közül tízből kettő megért ebből valamit, azt, hogy aki bejön hozzá, az egy ember, és kész, akkor ez az előadás tökéletes. Nem magunkat kell megváltoztatni, hanem őket. A csúnya beszéd mindenkiben benne van, csak helyzet kérdése, mi jön ki.

Horváth Zsanett: Múlt héten Debrecenben játszottuk az előadást, utána odajött hozzánk egy gyerekorvos, megköszönte, és azt mondta, ezt kellene orvostanhallgatóknak megmutatni, mert ez a valóság, ő ugyanezzel találkozik.

S: Le kell érzékenyíteni őket.

Horváth Zsanett: Gondolj bele, ez hány éve folyik már így.

P: De miért nincs ennek pozitív oldala? Miért csak a negatív?

S: De hát a történetekben sértegették a cigányasszonyokat.

P: De mi volna akkor, ha ez az előadás máshogy is megmutatná a cigányokat, hogy igen, el vagyunk nyomva, de akkor sem viselkedünk csúnyán.

Kállai Gergőné Vali: De nem ezt kell látni ebből, hanem azt, hogy muszáj kiállnod magadért és a gyerekedért. Ez a helyzetről szól, amiben vagy, nem pedig arról, hogy csúnyán beszélsz.

P: Akkor jó. De ha ilyen durván beszélünk, azzal mit érünk el?

Kállai Gergőné Vali: Azt, hogy kiállunk magunkért. Van egy büszkeségünk. Engem ne taroljon le egy olyan ember, aki mást lebecsül azért, mert az cigány.

P: Ha korona lesz a fejeden, akkor is azt fogják csak mondani, hogy cigány. Ti még fiatalok vagytok. Ez nem fog megváltozni.

A lucfalvai előadást és a kiskörös csoportmunkát követő saját zárókör az alkotókkal

Kállai Gergőné Vali: Nem vagyok olyan színész, hogy megjátsszak egy szerepet: nekem csak egy valódi dolgot kell a színpadra tennem. Ha nem így csinálnám, az olyan lenne, mint egy hazugság. Én ezt átgondoltam. Ha nem így mondom, akkor az nem én vagyok.

Lakatos Rudolfné Noémi: Láttam, hogy a nézők jönnek velünk. Jól éreztem magam, mintha otthon lettem volna. Anyámnak a születésnapjára képzeltem magamat, utána már jött minden.

Horváth Róbert: Ez az előadás érzelmesebb volt, mint máskor.

Orgon Ilona: Az alpolgármester lenyűgözött a kiskörben: azt mondta, mi vagyunk, akiknek ezt képviselni kell, és nagyon sok helyre el kell mennünk, hogy ezt sokan lássák. A kórházi cigányszobákról is beszéltünk, és arról, ki mit élt át.

Oláh Attila (Lucfalva): Amikor énekelni kezdtél, tele lett a szemem könnyel. Aztán nevettem azon, ahogy pálinkázol. Fel, le, mint egy hintán, közben pedig kiderült, miről is szól ez az egész.

Horváth Zsanett: Most már volt egy kis időm gondolkodni. Ez a két asszony valami miatt visszajött.

Trafó, közönségtalálkozó

A: Milyen volt a próbafolyamat?

Orgon Ilona: Havi két-három szociodráma után próbáltuk magunk előtt is megnyitni a történeteinket. Sokat nevettünk magunkon, és még szorosabb barátság lett köztünk.

B: A rendezőhöz lenne kérdésem. Történeteket kerestél, történeteket gyűjtöttél, vagy mi alapján választottad ki a résztvevőket?

Romankovics Edit: Nagyon fontos, hogy nem lettek kiválasztva, és nem én kerestem a történeteket. Ez egy nagy projekt volt, amelyben sokan dolgoztunk együtt. A helyi ROMANO Egyesület hívott be embereket. A szociodrámás munka során osztottunk meg egymással történeteket, majd ezekkel dolgoztunk tovább Gyulay Eszter dramaturggal és Horváth Kata projektvezetővel együtt. Ebben a munkában is az vett részt, akinek kedve volt hozzá. Tehát nem casting volt, hanem aki azt mondta, hogy ebben is részt venne, az benne maradt az előadásban is.

Horváth Kata: Amikor ezt elindítottuk, volt egy téma, amivel szerettünk volna foglalkozni, ami nagyon tágan roma nők a hazai intézményrendszerben (egészségügy, gyámügy stb.) szerzett tapasztalatait jelentette. Nem történeteket akartunk gyűjteni, hanem együtt gondolkodni erről a témáról, amiről egyébként bárkinek lehetnek a tapasztalatai, de akik vidéken, rosszabb anyagi körülmények közt élnek, netán sötétebb a bőrük, azok életére sokkal mélyebb következményekkel járnak mindezek. Fontos volt, hogy együtt dolgoztunk, és megtanultuk egymásnak elmondani ezeket a dolgokat. S az, hogy mi került a színpadra, a folyamat szempontjából másodlagos volt.

C: Visszahatott-e, és hogyan az életetekre ez a próbafolyamat?

Báder Renáta: A faluban eleinte értetlenkedve fogadták, amit csináltunk. Most már gratulálnak, és szinte mindenhol azt halljuk, hogy vigyük el minél több helyre, és mutassuk meg, mit élnek át a roma nők.

Rácz Anita: A gyerekeim mindig is örültek annak, hogy ezt csinálom, bár a lényeget nem meséltem el, mert az azért siralmas. Igaz, hogy ők tudják, nekem mi fáj.

Kállai Gergőné Vali: Én közmunkán dolgozom, a kollégáimat eleinte nem is érdekelte, mi ez, aztán idővel egyre többször vittünk jó élményeket a munkahelyre. A családom pedig büszke rám. Hogyan hatott rám? Én erősödtem, bátrabb lettem bárkivel szemben. Nem hunyászkodom meg. Én megmondom, ha tetszik, ha nem, ha orvos az illető, ha ügyvéd.

Orgon Ilona: Én úgy indultam neki, hogy igazoltan lógok egy napot a munkahelyről, de ott maradtam, mert jól éreztem magam.

Rácz Anita: Voltak olyan helyzetek, amikor éreztük, hogy milyen nehéz a másikunknak. Akkor megfogtuk egymás vállát, és próbáltunk abból a teherből átvenni, hogy ő megszabaduljon.

Báder Renáta: Azért vállaljuk az őszinteséget, hogy másoknak is megmutassuk, ki merünk saját magunkért állni, merjenek ők is.

Rácz Anita: Nekem nagy megkönnyebbülés ez a projekt. Én sok mindent elnyomtam magamban. Azt is, amit az előadásban láthattak, ahogy akkor a lányommal úgy beszéltem. Most már örülök, hogy többször is előadhatom, hogy így mondjam, ezt az élettörténetemet.

Kállai Gergőné Vali: Ebben a színházban az a jó, hogy saját magamat tudom adni. Nem kell megjátszanom magam.

D: Hogyan dolgoztatok a legelején? Mit csináltatok, hogy elkezdtetek együttműködni?

Kállai Gergőné Vali: Azt tudni kell, hogy a legelején nem bíztunk bennük. Katát ismertük, mert Szomolyán lakott, de bizalom nem volt. Menet közben aztán szépen kialakult. Éreztük, hogy fontosak vagyunk nekik, számít az, mit gondolunk, és mindig megosztották velünk, mi a terv.

Rácz Anita: És nem úgy kezdődött, hogy ki kellett tálalnunk mindent. Először játszottunk. Egymásra kellett figyelnünk, hogy érezzük, ki milyen feszült, milyen hangulata volt.

Báder Renáta: Ez az egész nem jöhetett volna létre, ha köztünk nem alakul ki ez a nagyon nagy bizalom.

A szerző köszöni Horváth Katának a cikk megírásához nyújtott segítségét.