Ez a történet akár úgy is kezdődhetne, hogy Grecsó Zoltán táncos-koreográfus és Gothár Márton operatőr, vágó, fénytervező tíz évvel ezelőtt gondolt egy nagyot, és létrehoztak egy improvizációs táncszínházat. Azonban ez nem így történt.

Improvizáció a Willany Leó(ltása) előtt és közben

Nem csupán Magyarországon, de egész Kelet- és Közép-Európában elsőként a Gál Eszter által 2002-ben elindított Kontakt Budapest Nemzetközi Improvizáció Fesztivál adott fesztiválként teret az improvizáció témájának. A 2002 és 2015 között nyaranta megrendezett eseményhez 2008 és 2013 között minden ősszel plusz programként társult a Kontakt és Improvizáció Ünnep a Trafóban. Gál Eszter emellett 2000-ben és 2016-ban megszervezte az Európai Kontakt Improvizáció Tanárok Konferenciáját (ECITE) is. Minden fesztivál az improvizációval mint előadói műfajjal foglalkozott, de minden évben más koncepció/téma/vízió köré épült. A táncimprovizáció mellett több éven át szerveztek vizuális műhelyt, elméleti kutatói munka folyt, minden évben volt zenei improvizáció és test-tudati munka, 2004-től pedig szintén minden évben műhelyeztek mozgáskorlátozottakkal. 2008-ban a kontakt improvizáció került a középpontba, amely innen kezdve meghatározta a fesztiválok tematikáját egészen a 2015-ös utolsó rendezvényig. A fesztivál végét elsősorban az jelentette, hogy 2015-re már annyira felszaporodtak Európában az improvizációval foglalkozó fesztiválok, hogy verseny alakult ki a nemzetközileg elismert tanárokért, és ebbe a versenybe a rendezvény gazdasági hátterének egyre nehézkesebb megteremtése miatt már nem lehetett eredményesen beszállni.

A Willany Leó születésével nagyjából egy időben, 2008-ban volt a Lágymányosi Impromptu elnevezésű improvizatív estek első megjelenése, amelynek összesen öt kiadása volt látható: 2008-ban kettő, 2012-ben, 2013-ban és 2018-ban egy-egy. Angelus Iván, a Budapest Tánciskola vezetője az iskolából kikerült, illetve annak szellemi holdudvarában működő táncosokat, valamint muzsikusokat kért fel közös improvizációra. A résztvevő táncosok minden előzetes próba és egyeztetés nélkül, teljesen szabadon improvizáltak a zenészekkel együtt. A szereplők a folyamatot és egymást figyelve tájékozódtak és alakították az eseményt minden formai kötöttség nélkül. Az idei alkalom az előzőekkel szemben egy tematikus est volt: Cunningham, Steve Paxton és Mary Overlie módszereit és rendszereit választották kiindulási pontként és történeti referenciaként. „Az improvizáció lehet kapkodás és lehet készenlét, gyökere lehet lustaság és lehet éberség, lehet alkotói és lehet előadói módszer, lehet káosz és lehet születő rend” – írta az első előadás felvezető szövegében Angelus Iván.

2010-ben indította útjára Kovács Gerzson Péter a Jövőtáncot, ahol szemben a Lágymányosi Impromptuval és a Willany Leóval, elsősorban érettebb korú táncművészek léptek és lépnek fel egy-egy általuk választott zenésszel. A budapesti Jedermann Kávézóban elkezdett improvizációs estek az élő zene és a tánc interakciójának újrafelfedezése mellett a művészet demokratizálásnak és demisztifikálásának igényével jöttek létre. „A művészettel és a művészetben való létezés nem arisztokratikus kiváltság, nem az időből kiszakadó, magasztos ünnepi pillanat, hanem mindenki számára természetes állapot kell legyen, a Jövőtánc ennek a lehetőségét kínálja fel” – fogalmazott ezzel kapcsolatban Kovács Gerzson Péter. Nem voltak és mindmáig nincsenek az előadásokban látványos világítási effektusok, díszletek, jelmezek, nem válik szét színpad és nézőtér: a tánc az élő zenére egyfajta őstáncként a nézők között, „testközelben”, a helyszín sajátos adottságait figyelembe véve jön létre.

2013-ban a Jövőtánc „kiköltözött” a Jedermannból (2004. és 2007. között szüneteltek is ezek az alkalmak), azóta kizárólag különböző fesztiválokon látható (Monotánc Fesztivál, Ördögkatlan). Idén augusztusban éppen az Ördögkatlanon jubilált az ötvenedik előadás.

Willany Leó

Ez a történet akár úgy is kezdődhetne, hogy Grecsó Zoltán táncos-koreográfus és Gothár Márton operatőr, vágó, fénytervező tíz évvel ezelőtt gondolt egy nagyot, és létrehoztak egy improvizációs táncszínházat. Azonban ez nem így történt. Grecsó Zoltán tíz éve kapott egy próbatermet a Tűzraktérben, ahol egy duót szeretett volna színpadra állítani Major Lászlóval. A hely vezetése viszont egy kéthónapos, zárt próbafolyamatot követő bemutatónál jelentősen virulensebb, nézőbarátabb dologra gondolt. „Felőlem lehet minden héten premier” – mondta erre Grecsó azzal az elképzeléssel, hogy a próba fázisait fogják bemutatni heti egy alkalommal.

Az első Willany Leók egyike. Szűcs Dóra Ida, Vörös Renáta, Szabó Imola, Juhász Kata, Grecsó Zoltán. Fotó: Lékó Tamás

Ebből végül nem lett semmi, pontosabban ebből a lehetőségből született a Willany Leó, amely kezdetben Grecsó Est néven futott és szólókból állt, amelyre jobbára előzetesen készültek a táncosok. Később helyet váltottak, a régi Gödörben a Deák téren jött a Willany Leó elnevezés, zenészek kerültek bele az improvizációs játékba és a felkészült szólók helyén egyre erőteljesebben jelent meg a teljes spontenaitás és a közös tánc. A Gödör közben velük együtt átköltözött a Király utcába, és volt időszak, amikor egy-egy vers vagy akár egy-egy szó adott inspirációs központot az esteknek, de a lényeg egy ideje változatlan: mindenki úgy zenél, mozdul vagy marad mozdulatlan, ahogyan épp érzi.

Az indulástól az érkezésig

Noha a táncalkotók és táncművészek körében az improvizáció helyenként még mindig „komolytalan” dolognak számít, a kortárstánc-alkotók túlnyomó többségének munkáiban kisebb, de inkább nagyobb szerepet kap, akár lefixálják a próbafolyamat közben születő vezetett rögtönzéseket, akár benne hagyják, vagy legyen éppen az egész előadásuk improvizáció. Tíz évvel ezelőtt ez még egészen másképpen nézett ki. „Hatalmasat fordult ebben a világ, tíz éve mondhatta egy táncművész, hogy nem szeret improvizálni, most már ilyen nincs” – mondja Grecsó Zoltán, aki maga is tanít improvizációt a Magyar Táncművészeti Egyetemen, és önálló tréningeket is tart. A változást az is jól mutatja, hogy míg a kezdetekkor nem engedték el „Leózni” a Magyar Táncművészeti Egyetemről a növendékeket, akiknek így titokban kellett „kiszökniük”, a most végzett modern szakosok már három éve járnak fellépni.

Grecsó elmondása szerint mindig is komolyan vette az improvizációt, csak nem értett hozzá. Táncosként nagyon szerette, amikor az ösztönösség átveszi benne az irányítást. Ezt az ösztönösséget szerette volna kiélni. „Azért kezdtem a Leót, hogy bízhassak a testemben. Ha azon gondolkodtam akár egy koreográfiában is, mi lesz a következő pillanatban, elrontottam, de ha azt mondtam a testemnek, hogy csinálj, amit akarsz, akkor megcsinálta.”.

Grecsó Zoltán. Fotó: Jókúti György

A másik indítéka az alkotási kényszere volt, aminek kezdetben, a Tűzraktérben még nem talált megfelelő formát. A mostanit, a teljesen szabad improvizációt, ahol bárki bármikor bármivel megmozdulhat, végül nem is ő maga, hanem az estek résztvevői találták és alakították ki. Az első (kenyér)törés az volt, amikor a régi Gödörben jelezték a táncosok, hogy nem akarnak egymás után szólókat táncolni, amit eleinte nem jól fogadott Grecsó, mivel úgy gondolta, unalmas lesz, ha ötven percen keresztül mindannyian táncolnak. Aztán mégsem bizonyult rossz ötletnek.

Az igazi holtpont három évvel ezelőtt jött el, amikor kezdett elfáradni a Willany Leó: a táncosok sem nagyon jöttek, és a nézők is megérezték a lanyhulást. Ekkoriban már nagyon komolyan azt gondolta Grecsó, hogy abbahagyja az egészet. Az egyik estén mindösszesen ő és Mikó Dávid, valamint egy klarinétos volt az előadói-alkotói felhozatal, és hét-nyolc néző a befogadói oldalon. A Willany Leó szerencséjére ebből a hét-nyolc nézőből öten a Magyar Táncművészeti Egyetem növendékei voltak, akiket az est egyik pontján egy Leó-mentő ötlettől vezérelve „becitáltak” a színpadra. „Akik akkor bejöttek a színpadra, azóta sem mentek ki.” Jelenleg tehát van egy 4-6 fős fix táncos magja az esteknek, akikhez alkalmanként csatlakoznak korábbi résztvevők. „Ami most van, sokkal emberibb, már nem művészek játszótere”. Míg a régi Gödörben inkább arról szóltak az estek, hogy „megmutassák a táncosok, milyen ügyesek”, mára Grecsó úgy látja, hogy közös alkotómunka folyik.

Miért táncol valaki ingyen, ha ez a foglalkozása?

Kérdés persze, hogy mi késztethet arra fiatal és kevésbé fiatal táncosokat, hogy egy improvizatív esten vegyenek részt egyetlen forintnyi fizetség nélkül. Mert pénzt senki nem kap érte, noha Grecsó az előadás végén el szokta mondani a közönségnek, hogy most következik a művészsimogató rész, amikor bárki vehet egy italt a táncosoknak és beszélgethet velük. A táncosok elmondása szerint a beszélgetés szokott is működni, de az italukat általában maguk fizetik.

Széki Zsófi és Egyed Bea. Fotó: Kővágó Nagy Imre

Egyed Beát például, aki az első három évben volt rendszeres fellépő, a kísérletező kedv, a spontaneitás és a közösség vitte a Leóba. Mindezek mellett a fellépő művészek folyamatosan inspirálták is. „Az ott eltöltött  három év rengeteg kísérletezésre, játékra, ismerkedésre adott lehetőséget, és ha igazán őszinte vagyok, ma pont ehhez a fajta szabad létezés- és alkotásélményhez szeretnék visszatalálni, amit azóta egy kicsit talán el is veszítettem.” Kezdetekkor mindenki külön készült egy-egy saját szólóval, legyen az eltervezett jelenet vagy improvizáció. Egyed Beát elsősorban ez a fajta kísérletező alkotói szabadság érdekelte, ami érzése szerint a régi Gödörben egy idő után alábbhagyott: „Olyan keretek közé szorult a színpadi történés, amikben én már inkább limitálva, mintsem szabadnak éreztem magam. Valószínűleg ebben az is szerepet játszik, hogy én az ‘improvizációs táncszínház’ megnevezésből inkább a kísérletező, mozgásszínházi irányban gondolkodtam, nem pedig a tánc vagy mozgás tiszta játékában, és ez egy idő után nem tudott illeszkedni az akkori közösségi igényekhez és a Willany Leó új profiljához”.

Persze sok olyan dolog is van, amit épp itt tanult meg. „Az improvizáció esetlegessé teszi a helyzeteket, ebből kifolyólag megtanít az előadói spontaneitásra, gyors reakcióidőre késztet, hallgatásra, odafigyelésre, tisztább kommunikációra bír. Az elmét és a testet egyaránt. Szerintem ez nagyon fontos a pályája elején járó fiatal művészek számára, amit máshol nincs igazán lehetőségük megtapasztalni. És talán az idősebb generációknak is jót tenne egy Willany Leó Oldies változat.” Újvári Milán szintén a kezdetekkor volt jelen intenzíven ezeken az eseteken, amelyekre a szólók korszakában mindig egy-egy új ötlettel érkezett. Számára a kísérletezés lehetősége mellett a szabad bemutatkozás volt inspiráló, tetszett neki, hogy bárki felléphetett, és az estek után a nézők és előadók közötti beszélgetések is fontosak voltak számára. Egyben tesztelni is tudta ezeket az ötleteket: „A nézők szinte karnyújtásnyira voltak tőlünk és egyből lehetett érezni, hogy mi az, ami működik, és mi az, ami nem”.

Takács László a Willany León szereplők túlnyomó többségétől eltérően a néptánc felől érkezett, éppen a modern tánc iránti érdeklődése és ennek lehetősége vonzotta be. Eleinte a nézőtérről figyelte a történéseket, mivel ez a fajta szabad improvizáció nagyon új volt számára. Mindez körülbelül nyolc évvel ezelőtt történt, azóta „visszaeső leóista”. Fontos tapasztalat lett számára, hogyan kell beosztani az energiáit, hogy maradjon belőle a folyamatos építkezésre, és hogyan kerülje el azt, hogy „ne tolja túl”: „Volt rá példa, hogy az extázis olyan fokát sikerül elérnem, hogy a fizikai lehetetlenség határai súrolva mátrixban éreztem magam, ami olykor horzsolással, esetenként kéthetes kényszerpihenőkkel járt”.

Bari Kim. Fotó: Kővágó Nagy Imre

Mikó Dávid 2013 és 2016 között volt igazán aktív tagja az esteknek. „A Leó nagyon jó felület arra, hogy az ember alkotó táncművészként ki tudja próbálni elképzeléseit egy majdnem előadás helyzetben. Ilyenkor egy nagyon erős külső és belső áramlás zajlik bennem önmagammal és tudat alatt a közönséggel is.” Többekhez hasonlóan a zenészekkel való rendszeres improvizációt egy olyan speciális tapasztalatszerzési lehetőségnek tartja, amihez nem sűrűn juthat egy táncos. Számára mindmáig az a legnagyobb kihívás benne, hogy „mindeközben ne előadjon”.

Lukács Levente volt az egyik táncegyetemista, aki azon a bizonyos három évvel ezelőtti napon nézőként érkezett a Willany Leóra, de már résztvevőként távozott, és jelenleg is rendszeres fellépő. Ez annak idején nem csak kiszakadási lehetőséget jelentett számára az iskolai közegből, hanem egy jól működő közösséget is, ahol mind szakmáról, mind magánéletről lehet beszélgetni egymással, és ami a rendszeres improvizáció „luxus” élményét is megadja. A hétköznapi életében is hasznosul számára mindaz, ami a Willany León történik vele, ugyanis tánc közben egy-egy személyes érzését, élményét meg tudja mutatni, és ezen keresztül egyúttal el is tudja fogadni önmagában egy „meditatív vizuális flow során”. Ahogy azt is nagyon hamar megtapasztalta magával kapcsolatban, hogy nem szabad túl sokat tépelődnie bemenetel előtt, mert egyre csak fokozódik benne a kétely önmagával szemben. A legkellemetlenebb „leós” élménye is a kételkedés okozta feszültséghez kötődik: a legelső alkalommal, amikor már meghívottként vett részt az esten, nagyon be volt feszülve, és segítő keretként mindenki kapott egy állatot; ő ezek után csigaként belefagyva a helyzetbe 20 percen keresztül ment spirálban körbe-körbe, miközben nyilvános megaláztatásnak élte meg az egészet.

Lőrincz Emma és Rácz Réka. Fotó: Mészáros Csaba

Telek Linda körülbelül egy éve „leózik”, ám azóta szinte minden alkalommal jelen van az esteken. Miután Londonból hazaérkezett, közösséget és előadói lehetőséget keresett, illetve a sajátos tér is bevonzotta. A Willany Leó mindezeken túl elsősorban az önmagáról való tudását gyarapította és gyarapítja mindmáig. Táncosként megtanulja, mire hogyan reagál, hogyan tud és mit jelent számára egyfajta előadói flow-ba kerülni, ahogy alapvető emberi vonásaival is egyre jobban tisztába jön azáltal, ahogy ezekben az improvizatív helyzetekben másokhoz vagy éppen saját belső élményeihez viszonyul. „Csak úgy, mint mindenki, magamból kell, hogy kiinduljak és ezután jöhetnek mások” – vallja. Ezek után viszont gyakran tudatosan próbálja gyakorolni a támogatás képességét.

Flow és játékosság a színpadon és a nézőtéren

A Willany Leó nézőjeként az alapélményem mindig az volt, hogy kifejezetten jó „mozizni” a látottak és a saját élmények között, de mennyivel jobb lehet azoknak, akik csinálják. A legtöbb táncos, akik közül jó páran nézői is voltak a Willany Leónak, azonban azt állítják, bizonyos értelemben hasonló élményt éltek át a nézőtéren is, mint a színpadon.

Maday Tímea és Bordás Emil. Fotó: Kővágó Nagy Imre

Lukács Levente például ugyanazt a meditatív vizuális flowt élte meg kint, mint bent. Mikó Dávid is azt vallja, hogy a néző ugyanazokat az érzelmi állapotokat járja végig, mint a táncosok: egy szavak nélküli kommunikációt, amelynek az izgalmát az adja, hogy nem lehet tudni, mi történik a következő pillanatban, és minden jelen idejű apró rezdüléssel azonosulhat. Takács László szerint ez a fajta azonosulás emellett azt az érzést is keltheti a nézőben, hogy ő maga is képes lenne erre, ami véleménye szerint valamilyen szinten így is van: „Bárki, ha egy kicsit is érti, érzi a zenét, tud rá mozogni és képes összhangot létrehozni a másikkal, az tulajdonképpen táncos. Nem kell ehhez mesterfok”. Újvári Milán szerint is átélhető a nézőtérről az a fajta játékosság a testtel és a zenével, ami során a többiekhez képest megmozdul valaki, vagy azok a pillanatnyi szabályok, érzések, amelyek alapján önállóan mozog.  „Néha nem kell megfejteni mindent, ugyanakkor túlmisztifikálni sem érdemes” – vallja.

Mitől jó egy improvizáció?

A nézők legtöbbje egyfajta euforikus állapotról beszél, ami szintén hasonló élmény, mint amit a táncosok is átélnek, átélhetnek, és ami jó esetben az egész esten át kitart. Grecsó Zoltán szerint ehhez bizonyos értelemben „észnél kell lenniük” az előadóknak. Nem ritkán fordul elő, hogy egy táncos az első percekben még betartja az „improvizációs szabályokat”: hogyan szerkeszthet, milyen megoldásai lehetnek, hogyan tudja jól használni a saját ritmusát és a teret, majd egyszer csak „felrobbannak az érzései, és onnan kezdve egyhelyben, nagyon hasonló ritmusban táncol, amit ő maga hihetetlenül élvez, de a nézőket már nem tudja meglepni”. Takács László is alapvetően hasznosnak tartja ezeket az „örökérvényű szabályokat”, amelyek tapasztalat szerint a táncos pillanatnyi állapotától és hangulatától függően hol segítenek, hol nem: „Van, amikor nagyon elmerülsz bennük, és csak egy kis végrehajtó robottá válsz, olykor viszont tényleg kihúznak a slamasztikából”.

Grecsó meglátása szerint egy jó improvizatőr folyamatosan komponál, még akkor is, ha flow-ban van: „hagyod fortyogni az érzéseidet egy palackban, de ott ülsz a tetején uralva, irányítva és komponálva”. Ezzel lehet elkerülni, hogy a nézőt bizonyos pontokon egy zökkenés vagy valamiféle fura diszharmónia miatt „ledobja az előadás”. Az elég jót a zseniálistól gyakran olyan apróságok választják el szerinte, hogy valaki egy pillanattal előbb áll fel vagy ül le, mint kellene.

Tapasztalata és hite szerint olyan kompozíciókat kell szerkeszteni improvizáció közben, amit az is megért, aki talán sosem látott táncot, aminek egyik eleme lehet például a visszaismétlés, és akkor a néző érzi, hogy rá is gondoltak. És ha már itt tartunk, a Willany Leó előadásainak láthatatlanul látható lelke Gothár Márton, aki a fényekkel komponál folyamatosan. Grecsó szerint a humor is elengedhetetlen egy élvezetes Willany Leóhoz: „kellenek a karizmatikus, vicces karakterek, ha nincsenek, elvesztjük a nézőinket” – vallja. Ehhez is fontos a gyors reakciókészség, ugyanis ami az egyik pillanatban poén, a következőben már nem az.

Temesvári Zsófi. Fotó: Mészáros Csaba

Lukács Levente szerint egy jó improvizatőrnek a lehető legkevesebb felvett manírja van, amibe nála az is belefér, ha valaki egy játékos figurát hoz, vagy akár tudatosan affektál, ha ezzel mondandója van. Úgy tartja, egy táncos szerencsés esetben vagy őszinte, vagy „tudatosan kell őszintétlennek lennie, mert e nélkül magának és a nézőknek is hazudik”, amit szerinte a néző azonnal észrevesz. Azt sem tartja szerencsésnek, amikor valaki „beleragad a táncába”, ami vele is elő-előfordult már, ilyenkor a többieknek kell segítenie azzal, hogy kihozzák őt ebből a számára kifejezetten jó, de a nézőknek már kevésbé élvezetes helyzetből.

Külön jót tesz a Willany Leónak, véli Grecsó, ha feszültség van a táncosokban, amit a színpadon tudnak „levezetni”, termőre váltani. Mert véleménye szerint annak van igazi ereje a színpadon, amikor a néző látja és elkezdi érezni az embert, márpedig egy önmagával békében lévő, nyugodt emberen nem sok izgalmas látnivaló van.

Mennyire szabad a szabadtánc?

Ahogy Grecsó megfogalmazza, a Willany Leónak „az az íze, hogy előre semmit nem beszélünk meg”. Ez azonban nem volt mindig így. Egy időben minden estnek volt egy témája. „Én ezt mindig csak kiindulási pontként kezeltem, ami indukálja a helyzetet, majd elkezdi az önmaga útját járni” – emlékezik Mikó Dávid, aki ebben az időszakban volt a legaktívabb leós. Véleménye szerint el kell tudni engedni a témát, ha a csapat nem tud vele mit kezdeni az adott helyzetben, mert különben „korlátozza a jelenlétet”. Később, már az új Gödörben egy vers,vagy egy-egy szó lett a kiindulópont, ami Telek Linda szerint nagy segítség volt, mivel véleménye szerint „sokszor a nagyon nagy szabadság is nehézzé válhat”.

Egy improvizációs táncelőadásnál a keretek mellett legalább ennyire fontos szempont az, hogy ki mit hoz magával. Eleinte mindenki előre készült a szólóihoz ötletekkel vagy zenével, jelmezzel is akár, és ezeket az ötleteket bontogatta vagy próbálta ki az esteken. Amikor egy-egy előzetesen megadott téma mentén szerveződtek az estek, Mikó Dávid például valamilyen módon mindig készült előre, de aztán rájött, hogy „erre nem lehet készülni”, mert bármit is talált ki, az előzetes elképzeléseket az előadás jelenideje levetette magáról. Takács László gyakran vitt és visz mindmáig előre eltervezett mozgásminőségeket, amelyet következetesen végigvezet az improvizációs esteken. Mint mondja, ezek hol működtek, hol nem, de véleménye szerint ennek a helyzetnek „éppen ez a szépsége”.

Lukács Levente szerint nem is kell ahhoz tudatosan mozgásminőséget választani, hogy látszódjon egy-egy stílus a táncoson a legszabadabb improvizációs helyzetekben is. Ugyanis, ha valaki sokáig dolgozik olyan alkotóval, aki egy jellegzetes mozgásstílust képvisel, „a testmemória akár évekig is visszahoz testérzeteket és izomhasználatot, ami rajta lesz a testen, és ha gyorsan kell reagálni, ezek ugranak be”.

Telek Linda a fix mozgásokra való koncentráltságot „megvalósítás üzemmódnak” nevezi, és egyenesen ahhoz hasonlítja, amikor megsüketül vagy megvakul az ember. Tapasztalatai szerint ezzel mintha egy kerítést rakna maga elé, amely nem csak a többiekkel való kapcsolódását nehezítheti meg, de saját pillanatnyi állapotaitól is elszigeteli. Korábban volt, hogy egy-egy fix elképzeléssel/ötlettel érkezett, de ezeket gyakran kellett ‘elengednie’. Helyette „csak ül, kirakja a kezét, és várja, hogy behúzza az energia”.

Willany Leó volt, van és lesz

Grecsó Zoltán sokáig hobbiként tekintett ezekre az estekre, és mint erről esett is szó, többször úgy gondolta, hogy abbahagyja, most azonban a tanítás és a tánc mellett ez lett számára a legfontosabb. Komoly tervei is vannak, szeretne működési támogatást szerezni, ami lehetővé tenné, hogy a törzstagokkal rendszeresen próbálhassanak. Ez nem az improvizáció feladását jelentené, hanem éppen az arra való készséget trenírozná. Két állandó taggal, Lukács Leventével és Telek Lindával együtt ugyanis azt tartja, hogy az összeszokottság és a gyakorlás garanciát jelentene arra, hogy a korábban említett hátulütőket és „hibákat” elkerülve úgy tudjanak szabadon improvizálni, hogy ha lehet, minden este létrejöjjön egy kerek, a néző számára is élvezhető történés. Mindez persze nem jelentené, hogy ne látna szívesen régi és új leósokat az esteken, de így lenne egy egymás rezdüléseire fogékony, összekovácsolódott mag, akikre biztosan számíthat.

Azt is tudja, hogy nem lehet őket valakinek minden héten folyamatosan ugyanolyan élvezettel néznie (bár elmondása szerint erre is volt már példa), mivel „a dolog egy embernek egy idő után nem ad már újat”. De ha azok, akik jól érezték magukat, hoznak magukkal másokat is, akkor a Willany Leó még sokáig működőképes lehet.