Várom, hogy könnyebb legyen. Várom az aranykort. Mindeközben jönnek-mennek a vendégrendezők, és ezek a találkozások hol jobban sikerülnek, hol kevésbé. Amikor a rendező nem nagyon válik be, olyankor újra és újra megtapasztalom, hogy van a társulatunknak egy komoly erénye: nem hagyjuk.

Az, hogy magyarországi nézőként/kritikusként a határon túli magyar színházak színészeit nem lehet folyamatosan figyelemmel kísérni – fájó hátrány. De mert minden rosszban legyen már valami jó is, ugyanez módot ad arra, hogy egy-egy kiváló határon túli színészre pályájának különböző szakaszaiban csodálkozzunk rá újra meg újra.

A szabadkai születésű Elor Eminára akadémista korában felfigyelhettünk, amikor először láthattuk az újvidékiek előadásaiban a kisvárdai fesztiválon. Elor Emina. Már a neve is szép és izgalmas, sejteti a magyar–szerb együttélést, s ha fájlnévként írom le, biztatást olvashatni ki belőle: előre. Még nem volt diplomás színész, de főszerepeket játszott az Újvidéki Színházban – Roxane-t például, és Nyina sem sokáig váratott magára –, s azóta is ennek a társulatnak tagja, immár 14 éve. A munkában gazdag pályakezdő évek szakmai hozamáról fényesen tanúskodott a díjakkal elhalmozott Lucifer(!)-alakítása Kokan Mladenović 2010-es Az ember tragédiája-rendezésében, vagy a szintén Mladenović keze alatt 2013-ban létrejött Opera ultima, amely egyebek közt a POSZT legjobb női alakítás díját hozta a színésznőnek a következő évben. Ugyanakkor szerb előadásban szerbül játszott főszerepéért, a Koštanáért Sterija-díjat is nyert. De ha valaki csak annyinak volt véletlenül tanúja az elmúlt években, hogy Elor Emina miként formált meg egy szabolcsi roma prostit Szilágyi Eszter Anna A Nyíregyháza utca című darabjának felolvasószínházi előadásában (rendezte: Mezei Kinga), annyiból is felmérhette, hogy ez a sudár, barna, zengő alt hangú, gyönyörű és erőteljes nő a színháza és a nemzedéke vezető színésznője lehet.

Nem terveztem a gyerekkorodig visszamenni, de arra mégis kíváncsi vagyok, hogy az első színházi élményed vajon magyar vagy szerb nyelvű volt.

Nem tudom. Valami bábszínház volt. Arra emlékszem, hogy álltunk a folyosón, gyerekek, csomaggal a kezünkben. Talán Mikulás vagy karácsony alkalmából. A színház aztán középiskolás koromban merült fel mint lehetőség. Szavalós lány voltam, részt vettem a vajdasági magyar versmondók Szép Szó Műhelyének táborában, és főleg a matekórákon gondoltam arra, hogy á, én úgyis színésznő leszek. Azután a Soltis Lajos által kitalált sitkei táborban, ahová a társaság kedvéért mentem, találkoztam Bocsárdi Lászlóval, aki biztatott.

Az Újvidéki Művészeti Akadémiát, ahol színésznek tanultál, családias intézménynek képzelem.

Valóban az. Minden második évben nyílik osztály, tíz embert vesznek fel, de gyakran nem jön össze annyi. Mi kilencen kezdtük, hatan végeztünk 2005-ben, és valamennyien a pályán vagyunk, a legtöbben kollégáim és partnereim az Újvidéki Színházban. László Sándor volt az osztályfőnökünk, és örülök, hogy az ő keze alatt nevelődtünk. Szigorú volt, rettegtünk tőle, görcsben állt a gyomrunk az órái előtt. Nem bánt velünk kesztyűs kézzel, de nekem megfeleltek a módszerei. Mindent, amit tett, helyénvalónak ítélek. Előremozdított. Mostanság is azt tartom a leginkább célravezetőnek vagy izgalmasnak, ha a rendező kimozdít a komfortzónámból. Először persze megijedek. Mint amikor Kokan Mladenović rám bízta Lucifert. A vállamon kellett vinni azt az előadást, és rettegtem, hogy nem bírom el, összeroppanok alatta. De Kokan nyilván tudta, amit tudott, és elérte velem, amit akart. Azóta hiányzik. Az ilyen a jó rendező számomra.

Fotó: Ilovszky Béla

Vannak kiszemelt célszemélyek?

Vágynék például Andrei Şerbanra, vagy a Retromadár alapján Radu Afrimra. Meg Mohácsi János is nagyon vonz, noha nem láttam egyetlen előadását sem. De arra a fajta kreativitásra, ami az ő produkcióit jellemzi, nagyon kíváncsi lennék. Andrij Zsoldaktól sem félnék, tőlem kérhetne bármit, talán még rá is licitálnék. Szerintem felvenném a kesztyűt, visszapofáznék. Ha ő üt, én rúgnék. Alföldi Róberttel is szívesen dolgoznék újra. Ő járt nálunk, a Patkányokat rendezte, jó élmény volt. Színészből rendez, érti a problémákat, amikbe beleakadhatok, nem kér megvalósíthatatlant. Visszatérve még László Sándorra, ő hiányzik nekem. Meghatározó volt a pályámon, és nélkülözöm, hogy nem rendez. Az Akadémián egyébként Nagypál Gábor volt a másik tanárunk, az ellenpólus, enyhítésül, aki haveri pozícióból dolgozott velünk. Miután ő elszerződött Budapestre, Puskás Zoltán, Balázs Áron jöttek vizsgaelőadásokat rendezni, és evvel egyidejűleg hamar a mély vízbe dobtak bennünket az Újvidéki Színházban, amelynek az osztályfőnökünk volt az igazgatója. Abban az időszakban, a kétezres évek közepén gondtalanabban működhettünk, lehetőségek sokaságát érzékeltem. Az utóbbi néhány évben jóval korlátozóbb tényező a színházak szűkös anyagi helyzete.

Ez már Venczel Valentin igazgatásának időszakára vonatkozik?

Igen. Eleve ott volt az önmagában is szörnyű létszámstop. Hoztak három éve egy törvényt, miszerint a közszférába nem lehet új alkalmazottat felvenni. Végeznek a fiatalok az akadémián, és egyetlen színházban sincs hely, nincs hová menni, minden beállt. Ami az Újvidéki Színházat illeti, tartunk évi hat bemutatót, de jó, ha négyre van pénz. Nem jut díszletre, nem jut dramaturgra, nem jut koreográfusra, lehetőleg mindent spórolva és önerőből hozzunk létre. Ugyanakkor az összes produkciónkba hívnak vendégművészt egy-egy főszerepre, de én mint mezei színész ezt persze nem látom át, hogy a működésünkben mi miért úgy történik, ahogy. Várom, hogy könnyebb legyen. Várom az aranykort. Mindeközben jönnek-mennek a vendégrendezők, és ezek a találkozások hol jobban sikerülnek, hol kevésbé. Amikor a rendező nem nagyon válik be, olyankor újra és újra megtapasztalom, hogy van a társulatunknak egy komoly erénye: nem hagyjuk. Ha nem boldogulunk, összefogunk, és nem hagyjuk, hogy kudarcba fulladjon a munkánk. Vagy nem fogunk össze, de akkor is ki-ki a maga helyén mindent megtesz azért, hogy amit létrehozunk, ne legyen rossz.

Közben az is igaz, hogy az új rendező mindig érdekes. A múlt évadban például a macedón Alekszandar Popovszkival való munka, a Borisz Davidovics síremléke új megközelítési módot hozott, amivel szépen együtt tudtunk menni. Gondolkodtam, meg akarnám-e fejteni ezt az előadást, de nem biztos, hogy meg kell fejteni. Összeállt érzetté, stílussá, és kurrens fesztiválprodukció kerekedett belőle – mostanában sokat utaztunk vele. Nekem egyébként az nem kevésbé lényeges, hogy a néző is szeresse, amit játszunk. Ilyen értelemben is fontos volt számomra korábbról az Opera ultima vagy Urbán András különösen jól sikerült Neoplanta-rendezése. A múlt évadban… lássuk csak, Urbán Andrással készült egy jellegzetesen Urbán-előadás, a Hasszán aga felesége, valamint a II. Edwardot vitte színre a művészeti vezetőnk, Lénárd Róbert. Benne voltam a Mikvében, amelyet egy szlovén rendezőnő, Katja Pegan rendezett, valamint a Jeszenyinben, amire szerb rendező, Milan Belegišanin érkezett. Volt még a Don Quijote Second Hand, ezt Sardar Tagirovsky jegyezte, akivel ugyancsak először találkoztunk. Őt workshopban erősnek és érdekesnek találtam, lehetett kísérletezni a móddal, keresgélni a formát, de én jobban szeretem, ha a rendező számottevően előrébb jár nálunk, és van egy határozott elképzelése, amelynek mentén irányítja a kutatást. Kedves előadás lett, de semmi különös, és pont ebből kezd már elegem lenni, a kedves, de semmi különös előadásokból.

Merre tartasz?

Talán valami átmeneti állapot ez most szakmailag is, emberileg is. Már kinőttem a fiatal lányszerepekből, de az anyaszerepek még odébb vannak. Addig kellene gyereket szülni, gondolom.

Érett nő időszak a jelenlegi. Ami nem azonos az érett asszonnyal, mert azt tíz-tizenöt évvel későbbre tenném.

Bizonytalan ez, és én magam sem vagyok elég biztos. Milyen színész vagyok? Jól csinálom-e? Persze ismerem az erősségeimet, a gyengéimet, tudom, mihez mennyi energia kell, hogy átmenjen, de az mégis alapérzés, hogy sosem lehetsz biztos semmiben. Fél az ember a bukástól, a sikertelenségtől, vagy pontosabban: a sikerületlenségtől. Vagy ha nem is a bukástól – hiszen azt alig lehet lemérni, legfeljebb a saját mércénk alapján ítélünk efelől –, akkor attól, hogy állandósul egy állapot. Beáll valami, és úgy marad. Nem szeretnék megrekedni, eltunyulni, vagy beleunni a színházba.

Volt egy pillanat a pályádon, 2006-ban, amikor fiatal újvidéki színésznőként meghívtak a kecskeméti Katona József Színházba, és eljátszottad a Laura című darab címszerepét. Bereményi Géza írta, Horváth Károly szerezte a zenéjét, Pinczés István rendezte. Gondolkodtál akkor a magyarországi karrier lehetőségén?

Nem. Nem is vonzott egy percig sem. Világéletemben lokálpatrióta voltam. Ráadásul a magyarországi kőszínházakban inkább a nagyipart véltem felfedezni, mint a lelkes összmunkát és a szívbéli társulati közösséget. (Amivel persze nem akarom azt mondani, hogy olyan nincs, hiszen a tapasztalatom egészen minimális e téren.) Mostanában egyébként lehet, hogy szorosabbra fűzöm majd a kapcsolatomat az anyaországgal. Van ugyanis egy komoly betegségem. Hat éven át szedtem kísérleti gyógyszereket, de a belgrádi lehetőségek mostanra kimerültek, és Magyarországon találni még módot további kezelésekre. A betegség egyébként nem hátráltat a munkámban, csak ad egy állandó veszélyérzetet. Olykor a látásomon érzem, hogy nem vagyok egészséges, és az ősz-tavasz általában rosszabb időszak számomra, mint a nyár és a tél. Néha elgondolkodom azon, hogy nem kellene-e másik pályát választanom. Valami olyat, ami nem veszi ennyire igénybe az idegrendszert és az érzelmeket. De elképzelhető, hogy úgysem azon múlik, mivel foglalkozom. Három évvel ezelőtt nyitottam Em Chi néven egy vegetáriánus éttermet Újvidéken. De ha étteremtulajdonosként érdekel, hogy pontosan mit és milyen módon adsz a vendégeknek enni, és ha szeretnéd ezt a lehető legjobban csinálni, akkor előbb-utóbb abban is kikészülsz idegileg, lelkileg. Tönkrement, bezárt az Em Chi. És mi ez a színészethez képest, ami még többet követel tőled?! Van egy kis csap, azt kinyitjuk, ott engedünk be magunkból a szerepbe mindent. Nem könnyű megtalálni az optimális állását ennek a csapnak. Néha úgy érzem, legszívesebben teljesen elzárnám. De akkor meg… minek?