A Táncarchívum 1987 óta létezik mint önálló gyűjtemény az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) részeként, 2013 óta HALÁSZ TAMÁS vezeti. Vele, valamint a gyűjtemény két korábbi vezetőjével, FUCHS LÍVIA és SZÚDY ESZTER tánctörténészekkel a múltfeldolgozás értelméről, módjáról, hatásáról, problémáiról PÉTER PETRA beszélgetett.

A Táncarchívum anyagainak gyűjtése az 1954-ben megalakult Magyar Táncművészek Szövetsége keretében indult, majd amikor elérte a „kritikus tömeget”, Kaposi Edit^[1] 1973-ban formálisan is létrehozta a gyűjteményt. Fuchs Lívia 1982-ben lett az archívum kezelője, majd 1987-ben a gyűjteménnyel együtt ő is átkerült az OSZMI-hoz, ahol 1989-ig dolgozott. Szúdy Eszter 20 évig, 1993 és 2013 között vezette a Táncarchívumot. A gyűjtemény 2017 óta az OSZMI-val együtt a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozik.

– Egy archívumban kétféle munka folyik. Egyrészt a bekerülő anyagok rendszerezése, megőrzése, kutathatóvá tétele, másrészt kutatás, és ehhez kapcsolódóan publikálás például írás vagy kiállítás formájában. Milyen viszony van a kétféle szemlélet között?

Fuchs Lívia: Aki egy közgyűjteményben dokumentumokkal foglalkozik, ha nem tudományos intézményről van szó, nem biztos, hogy ő maga is kutat és publikál. Én mindkettőt csináltam, és úgy látom, hogy szemléletben ez két különböző dolog. Amikor egy archívumban dolgozol, akkor az archívum fő gyűjtőkörét kell szem előtt tartanod, és nem lehetnek esztétikai értékítéleteid. Nem döntheted el, hogy az egyik társulat fontosabb, mint a másik, vagy sem. Az elmúlt évtizedekben rettentő sokat változott az, hogy egyáltalán mit értünk egy táncegyüttes vagy táncirányzat alatt. Ezért is azt gondolom, hogy az archiváló a lehető legszélesebb nézőponttal kell közelítsen a gyűjtött anyaghoz. Amikor kutató vagyok, akkor viszont az anyagnak csak abba a részébe ásom bele magam, amelyik történetileg érdekel, az adott kutatási témámhoz elengedhetetlen.

Halász Tamás: Az archivistának van egyfajta összehordó funkciója. De bármilyen szorgalmas összehordó lehetsz, alapvető gond, ha nem értesz egy közgyűjtemény szakszerű felépítéséhez vagy a konkrét szakterülethez, ebben az esetben magához a tánchoz. Ha ezek közül valamelyik hiányzik, akkor nem lesz használható a kutatók számára a gyűjtemény.

Fuchs Lívia, Halász Tamás, Szúdy Eszter, Péter Petra. Fotó: Gordon Eszter

– Hogyan befolyásolja a kutatói vagy oktatói munkát az, hogy archivistaként folyamatosan kapcsolatban vagytok a forrásokkal?

F. L.: Nekem tánctörténészként iszonyatosan sokat ad, hogy intenzíven foglalkozom a forrásokkal. Természetesen a szöveges emlékek megkerülhetetlenek, de miután a tánc recepciója a vizualitáson keresztül zajlik, a vizuális és audiovizuális források is rendkívül fontosak. Egy-egy kép néha megvilágosító tud lenni. Sokat segítenek például a fotók akkor, amikor a testkép változásáról beszélek a növendékeknek, mert ők azt tartják természetesnek, ahogyan ma gondolkodunk a táncosnők alkatáról. Szerencsére a 20. század elejéről, sőt a 19. század végéről is elég sok fotó maradt ránk, és brutális élmény számukra, amikor meglátnak egy 19. század végi balerinát mondjuk a cári színházból. Ha az ember ezek mellé odarakja Anna Pavlova képét, akinek a teste ma sem tűnne alkalmatlannak a baletthez, akkor rögtön azt is megértik, miért akarták Pavlovát kirúgni „beteges” soványsága miatt. Vagy egy oral history példa szintén a változó testképre: az egyik balerina mesélte, hogy amikor a pesti Operaházban először kezdtek ún. trikós számokat előadni, annak a generációnak, Lakatos Gabriellának, Kun Zsuzsának, akik a korabeli Vaganova metódust sajátították el, olyan erős combizomzatuk volt, hogy előnytelenül néztek ki a fehér testtrikókban. Pedig ez nem száz, csak 40-50 évvel ezelőtt történt. Ezért ezekben a koreográfiákban a balerinák oldalát és combját legraffitizték.

– Mit jelent az, hogy legraffitizték?

F. L.: A világos trikó oldalát befeketítették, hogy a test kontúrja messziről soványabbnak látsszon.

Szúdy Eszter: Visszatérve még az oktatásra: megesik, hogy bejön egy egyetemi hallgató, és maga sem tudja pontosan, milyen témát válasszon a szakdolgozatához. Ilyenkor az archivista segít, mond néhány tippet. Vagy jön egy konkrét témával, de arról kevés az anyag, ezért inkább javaslunk más témát, amihez bővebben van forrás.

H. T.: Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy ez a hely hagyományosan fontos és mind népszerűbb színtere a szakmai elméleti képzésnek. Az éves kutatói látogatószámunk az elmúlt évekre ötszáz körül állt be: ennek nagyjából a felét teszik ki a diákok.

– Milyen szakmai dilemmákkal szembesültök a munka során?

F. L.: Amikor a táncgyűjtemény az OSZMI-hoz került, az alternatív társulatok, projektek, illetve a zenés vagy könnyű műfaj dokumentumai nem tartoztak a Színházi Intézet gyűjtőkörébe, míg a Táncarchívumban ezeknek is helye volt. Mint a gyűjtemény vezetője korábban én dönthettem, hogy hol húzzuk meg a „tánc” határait, amelyek néha eltérnek a színházéitól. Pár éve a cirkuszművészek is próbálnak saját archívumot csinálni, mert az végképp dokumentálatlan terület, mivel soha nem volt olyan komoly presztízse, mint a színháznak vagy a zenének.

H. T.: 2016 decemberében a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban nyílt egy izgalmas kiállítás a budapesti revük világáról, amit Molnár Dániel színháztörténész rendezett.^[2] Számos fontos anyagot adtunk kölcsön a tárlathoz, egy olyan terület emlékeit, amely korábban nem volt a Táncarchívum fókuszában. Gara Márk tánctörténész még a kiállítás munkálatainak megkezdése előtt talált a Vaterán egy nagyon érdekes gyűjteményt, a Palais de Danse^[3] rajongói albumát, fotókkal, lapkivágatokkal, műsorfüzetekkel. Jó érzékkel lecsapott rá, és nekünk ajándékozta. A frissen előkerült album anyaga e kiállításon bőséges teret kapott, s azóta is egyik legnépszerűbb tételünk.

– Jól tudom, hogy az alternatív, amatőr, független előadásokat – mikor hogy hívták – a kezdetektől gyűjti az archívum?

F. L.: Persze. Ebből volt is konfliktus, mikor ide került a gyűjtemény. Hogy például az Artus Tánc- és Ugrószínház az nem profi színház, nem tartozik a gyűjtőkörbe. Mi meg azt mondtuk, hogy az lehet, de akkor független táncegyüttes, és mi gyűjtöttük a róluk szóló dokumentumokat. Nálunk sokkal előbb került a gyűjteménybe az összes szórólap, plakát, sajtóvisszhang a független előadásokról, társulatokról, projekteseményekről, mint a színházi részben, ahol később érzékelték a nyolcvanas éveknek azt az átmenetét, ahogyan a vezető amatőrökből vezető alternatívok lettek.

SZ. E.: Az amatőrök megítélésével kapcsolatban fontos példa a néptánc területe, ahol egy csomó újítás az amatőr néptáncmozgalomban történt. Ugyanakkor mégis meg kellett húzni egy határt, az amatőr együttesek gyűjtését egy idő után szükségessé vált limitálni, mert zsákszámra álltak az újságkivágatok, és már nem tudtuk hová tenni őket.

F. L.: A száz amatőr együttesből neked tudnod kellett, hogy melyik az a négy vagy tíz, amelyiknek gyűjtöd a dokumentumait, mert az ő tevékenységük művészileg kiemelkedő. Az összes többi az amatőrök intézményeihez, a Népművelési, majd a Közművelődési Intézethez tartozott, ahol a klasszikus amatőr mozgalom dokumentumait gyűjtötték.

– A szakmai dilemmákon kívül vannak-e etikai dilemmák ebben a munkában?

SZ. E.: Például amikor az ember szeretné megszerezni az archívumnak egy elhunyt művész hagyatékát, de nem akarja rögtön letámadni és telefonokkal zaklatni a hozzátartozót. A mai napig nincs itt Havas Ferenc hagyatéka. Amikor szegény Feri meghalt, remegő ajkakkal hívtam a feleségét, aki mondta, hogy igen, de előtte szeretne a férjéről egy könyvet íratni. Még párszor fölhívtam, nem lett belőle semmi. Aztán ott van Seregi László, akinek szintén az özvegyével beszéltem: az ő hagyatéka azóta sem került még az archívumba. És ezekkel az emberekkel még jó viszonyban is vagyok, nem arról van szó, hogy vadidegenként bejelentkezem.

F. L.: Nehéz azt a pillanatot megtalálni, hogy ne tűnj mohónak.

H. T.: Én ilyenkor azt kommunikálom, hogy a Táncarchívum mint sok évtizedes múltra visszatekintő, nemzetközi szinten is ismert intézmény az „örökkévalóság bejárata”. Egy-egy eltávozott alkotó anyagának megszerzése és elhelyezése itt kegyeleti gesztus, szolgálat, szakmai kötelesség. Az illető hagyatéka egy kivételesen gazdag gyűjtemény részévé válik, s hozzáférhető lesz az elkövetkező korok érdeklődői, kutatói számára. Egy magánlakás fiókjának mélye hosszú távon ennek nem lehet alternatívája. Mindez olyanok esetében érvényes, akik gyászoló hozzátartozókat hagytak maguk után: a rokonok érzelmei sérthetetlenek. Komoly etikai dilemma és szakmai felelősség merülhet fel, ha valaki leszármazottak nélkül hal meg. Az ő hagyatékaik gyakran veszélyeztetettnek minősülnek: nincsenek, akik őriznék, gondoznák, s félő, hogy elkallódnak. Etikai dilemmát hozhat, mikor egy ilyen, válogatatlan hagyaték érkezik hozzánk. Ilyenkor nekünk kell eldöntenünk, hogy mi őrzendő meg, mi tárható a nyilvánosság elé egy lezárult élet gazdátlanná vált dokumentumaiból.

F. L.: Én Györgyfalvay Katalin kapcsán kerültem kényes helyzetbe. Amikor a Népszínházból elég drámai hirtelenséggel el kellett jönnie, akkor mindent fel akart égetni maga mögött. Azt kérte, az Archívumban lévő minden népszínházas videofelvételt töröljek le, mert azt akarja, hogy a művei megsemmisüljenek. Lelkileg talán közel állt az öngyilkossághoz, mert úgy érezte, számára összeomlott a világ. Ilyenkor mit csinálsz? Letörlöd? Vagy becsapod őt, hogy mentsd a művészi értéket? Végül odáig jutottunk az egyezkedésben, hogy írásban is rögzítettük: beleegyezik, hogy az Archívum zárolt képi anyagként megőrzi az életművét dokumentáló videofelvételeket. Ehhez meg kellett győzni őt arról, hogy vegye valahogy tudomásul, hogy ez úgy az övé, hogy mégiscsak egy társulat repertoárjáról, egy művészközösség munkájáról van szó.

– És mi történik az ilyen anyagokkal?

SZ. E.: Utána volt benn nálam, megenyhült, visszavonta.

– Milyen különösen érdekes, értékes anyag megtalálására emlékeztek? Mitől értékes valami?

H. T.: Mondok egy frisset és érzelmeset: rúzsfoltos szalvéta szerelmes sorokkal nyolcvan évvel ezelőttről. A legendás Utassy Gizi táncmester és testvérei egy penészes pincéből az utolsó pillanatban megmenekült anyagában találtuk a napokban.

SZ. E.: Az idő mindenképpen érték. Egy 1860-as plakát értékesebb, mint egy 1986-os, mert ritkaság.

H. T.: Egy 1986-os plakát is lehet érték, ha tudod, a legendás körömolló–Technokol Rapid kombinációval készült kettő példányban, és mondjuk a magyar kortárs tánc mérföldkövének számító előadást hirdette. Nekünk van sok ilyen darabunk: nem nyomtatvány, hanem félig nyomtatvány, félig grafika. Az is növelheti egy emlék jelentőségét, ha túlmutat műfaji önmagán. Izgalmas például, amikor egy zene- vagy éppen építészettörténész fedez fel nálunk valami elképesztőt.

– Mire gondolsz?

H. T.: Molnár Farkas modernista építész munkásságát dolgozta fel nagyszerű könyvében Ferkai András építészettörténész, aki kutatásai során jutott el hozzánk. Tőle tudtam meg, hogy Molnár pályájának első megvalósult épülete a Szentpál Táncstúdió otthona volt, s évtizedekkel ezelőtt megsemmisült. Úgy jött ide, hogy mi vagyunk talán az utolsó reménye, hátha itt talál róla bármilyen képi ábrázolást. Szentpál Olga itt őrzött hatalmas hagyatékát csak pár évvel később dolgozta fel Fuchs Lívia. Ferkai hosszas kutatás árán a szinte ömlesztett anyagban egy fotóval illusztrált prospektust talált az épület külső és belső képével. Amióta tudjuk, hogy nézett ki az épület, a belsejéről számos további képet azonosítottunk.

F. L.: Ez a példa is azt mutatja, hogy egy gyűjteményvezető nem dönthet a dokumentumok értékéről. A kutatás dönti el, hogy mi mennyire értékes. Szerintem egyébként pont a táncművészet efemersége miatt minden nyom érték, mert maga az előadás – a későbbi kutatások tárgya – elvész.

– Mennyit érnek a hagyatékok? Tud a Táncarchívum vásárolni is?

SZ. E.: Vettünk már hagyatékot, de kizárólag pályázati forrásból.

H. T.: Közel száz kisebb-nagyobb hagyaték került hozzánk az elmúlt évtizedekben. Az ember néha kesereg, amikor egy-egy árverési oldalon, katalógusban vagyonokért lát neves művészek készítette táncfotókat. Ilyen helyzetekben nekünk ritkán van mozgásterünk. Szerény összegeket tudunk vásárlásra fordítani, s valóban, nagyon ritkán, pályázatok segítségével van módunk venni egy-egy jelentősebb anyagot.

F. L.: Jó példa a pénztelenség problémájára a Dienes-hagyaték sorsa. Gedeon halála után a felesége, Maya, azt az elképesztő anyagot, ami nem csak Vali néni, hanem Gee munkásságára is vonatkozott, megpróbálta eladni.^[4] Nem tudom szebben mondani, házalt vele, de senki nem tudta azt az összeget kifizetni, amit ő akart. Határozottan emlékszem, hogy Angelus Ivánnak is elküldött egy könyvtári jegyzéket, az anyagért másfél milliót kért 2006-ban, ami rengeteg pénznek számított. Nyilván az lett volna a jó, ha az egész gyűjtemény egyben marad, de ezt valószínűleg egyetlen közintézmény sem engedhette meg magának. Ezért végül részletekben eladogatta, így ma a Szabó Ervin Könyvtártól az OSZK-ig, a Táncarchívumtól a Mozdulatművészeti Gyűjteményig mindenütt van egy-egy szelete a két Dienes-hagyatéknak.

H. T.: A közelmúltban egy héten belül tragikusan hirtelen meghalt két olyan szakember, két barátunk, akiknek hatalmas táncgyűjteményük volt. A balettomán Hézső István Amszterdamban élt: otthonát, egy bérlakást szoros határidővel kellett kiüríteni. Fenyves Márk, aki több más tisztsége mellett a Mozdulatművészeti Gyűjteményt vezette, mindössze negyvenöt évesen halt meg. Két kivételes táncgyűjtemény létrehozóját vesztettük el gyors egymásutánban.

– A Hézső-hagyatéknak mi a sorsa?

F. L.: Az volt a végső kívánsága, hogy a gyűjtemény nagyobb része kerüljön a Táncművészeti Egyetemhez, a másik része a Táncarchívumba, és jöjjön létre mindezért cserébe egy olyan alapítvány, amelyik támogatja a balett-szakirodalom magyar nyelvű kiadását. Nyilván ez méltó emléke lenne az ő szakmai érdeklődésének. De hogy erre lesz-e pénz valaha…

– Mennyire megbízhatóak a dokumentumok? Mihez kezd az archiváló az ellentmondásokkal, a hiányzó vagy téves információkkal? Nagyon gyakori például a szórólapokról, plakátokról hiányzó évszám, amit más forrásból viszont ismerhetünk.

F. L.: Ha föl tudod oldani az ellentmondást, kiegészíteni a helyes és pontos információval – persze jelezve, hogy ki tette a kiegészítést –, az a kutatót segíti, hogy ne kelljen a nulláról kezdenie. Régen imádtak a táncosok sajtóanyagokat albumba ragasztani, de többnyire nincs ott, hogy melyik újságból, melyik évből való a cikk, úgyhogy a tipográfia vagy a szövegkörnyezet alapján lehet csak beazonosítani a forrásokat. Viszont Tiszay Andor hagyatéka például azért is fantasztikus, mert nemcsak elrakta az összes színlapot azokról az előadásokról, amelyeket látott, hanem szerencsére minden eltérést feljegyzett rájuk. Például hogy Mary Wigman melyik nap lépett fel Pesten, azt az ő színlapgyűjteményéből pontosan lehet tudni, ugyanis ő jelzi, hogy elmaradt az első előadás. Ha máshonnan kerül a kezedbe az estek szórólapja, ez nem derül ki.

– Tudnak-e megtalált anyagok nagy fordulatot okozni? Vannak-e paradigmaváltó fölfedezések?

F. L.: Nem emlékszem, hogy valami alapvető új tudással találkoztam volna. Viszont a szakmai, társadalmi, politikai vagy éppen személyes háttérről, kontextusról nagyon sok minden világossá válik, ami egyébként e dokumentumok nélkül nem derülne ki.

H. T.: Egy tervezett, egyelőre halasztott kiállítás kapcsán hónapok óta dolgozunk Róna Viktor gazdag hagyatékával. Elképesztő dolgokat tett el, például a budapesti „dollárboltban” történt vásárlásai számláinak gyűjteményét a hatvanas évekből: ezekből látod, hogy egy akkor Nyugatra kijutott, sztár státuszú művész a hazahozott valutáját mire költötte. Ez kor- és társadalomtörténeti dokumentum. Akárcsak Róna megőrzött káderlapja, a hozzá intézett rajongói levelek százai, utazási emlékei, amelyek amúgy nem szigorúan vett szakmai emlékek, ám roppant izgalmasak.

– A kiállításokkal milyen közönséget tudtok elérni?

SZ. E.: Nekem a kiállítások elkészítése mindig hatalmas élményt jelentett, és ahhoz képest a visszhang mindig csalódást okozott. A Bartók-emlékévben (2006) a Bartók és a tánc című kiállítás sokkal szélesebb közönséget vonzott, ez természetes. De mondjuk egy Lakatos Gabriella-, egy Imre Zoltán- vagy egy Harangozó Gyula-tárlat felé már nem mutatkozott akkora érdeklődés. A Bajor Gizi Múzeumot ilyen szempontból nem tartottam jó helyszínnek.

F. L.: Ehhez két dolog biztos hozzájárul. Egyrészt hogy maga a művészeti ág presztízse milyen, hányan és kik érdeklődnek egy tánc tárgyú kiállítás iránt. Másrészt egész egyszerűen az anyagi lehetőségek majdnem a nullával egyenlők. Hiába találsz ki valami korszerű és nyilván drágább installálást, megvalósítani szinte lehetetlen, így marad a hagyományos megoldás, falon a kép, és alatta a felirat.

– Ti privátban is gyűjtötök?

H. T.: Én sokáig gyűjtöttem, de nem a klasszikus értelemben, mert a birtoklás egyáltalán nem izgat. A napi szakmai munkámat segítendő raktam el mindent, ami hasznos lehet. Ezt mára befejeztem: nem lehet egyszerre két gyűjteményt fejleszteni. Viszont elég jó szakkönyvtáram van otthon.

SZ. E.: Én nem vagyok gyűjtő. De van Béjart-tól egy dedikált kötetem. A Vígszínház színpadán írattam vele alá.

– Lívia, neked otthon van egy saját archívumod?

F. L.: Valamennyi van, de már a szakkönyveim is alig férnek el a lakásban.

– Te is elrakod a szórólapokat, jegyeket?

F. L.: Néha. Megvan például az a belépőm, amit 1978-ban Párizsban, a Béjart együttes fellépésén még Gombár Judit adott nekem, hogy be tudjak menni hátul. Ez Markó Iván belépője volt. Ilyeneket elrakok. Meg veszek is a bolhapiacokon és antikváriumokban régi fényképeket, képeslapokat, albumokat, folyóiratokat.

SZ. E.: Most már kezdi meggondolni. Mert kire hagyja majd?

– Tudod, kire hagyod? Van végrendeleted? Lehet ilyet kérdezni?

F. L.: Lehet. Nincs.

– Nem hagynád az archívumra?

F. L.: Nem tudom, mi lesz pillanatokon belül az archívummal.

^[1] Tánctörténész, tánckutató. A Népművelési Intézet főmunkatársa (1951–1979), a Táncművészeti Értesítő (1953–1971) és a Hungarian Dance News (1972–1990) szerkesztője, számos szakcikk és könyv szerzője.
^[2] Az ismeretlen görl – Huncutságok a pesti éjszakában
^[3] A II. világháború előtt a mai Újszínház épületében működött a revüszínház.
^[4] Vali néni Dienes Valéria, Gee (ejtsd: Dzsí) Dienes Gedeon.