A kórus nehéz szólamát a szolnokiak jól bírják, csak sajnos az a hallgató érzése, hogy ha a rendezési (remek) ötletek nem segítenék a mű befogadását, akkor ez a kvázi oratórium óhatatlanul unalomba süllyedne.

A fél szemére vak, vérbeli macsó, az ötvenes években Amerikában kasszasiker-westerneket rendező Tóth Endre készített filmet Semmelweis Ignácról, az anyák megmentőjeként emlegetett orvosról. A címszereplő Uray Tivadar volt. Már ez a film is arról szólt, hogy milyen nehéz a sorsa egy prófétának a saját hazájában. Milyen nehéz küzdelem vár egy megszállott, igaz emberre, ha szembeszáll az értetlenkedőkkel, a rosszakaratú, sunyi hatalmaskodókkal.

Fotók: Kállai-Tóth Anett

Semmelweis története valóságos sorstragédia. Mintha a bukását részben maga idézné elő: nem csak azzal, hogy megveszekedett idealista, hogy szinte fanatikusan hirdeti igazát és nem enged eszméiből, hanem azzal is, hogy karakterének lényegi eleme a hübrisz. Éppen azért is lehetne történetéből olyan drámát szerkeszteni, ami végig fenntartja a feszültséget, mert bele van kódolva jellemébe a bukás: ami számára engesztelhetetlenség és elszántság, az ellenfelei számára konokság, majd nyílt támadás.

Az Operettszínház bemutatójának, a Semmelweisnek a tere a görög színházra, az amfiteátrumra is emlékeztet, de felidézi a festményekről ismert, száz évekkel ezelőtti orvosi előadók boncolásokra létrehozott csarnokát is. Maga a boncolás folyamata sem nélkülözött egyébként színházi elemeket. A Boross Martin rendezte Semmelweis tere tehát egyszerre egy dráma kibontakozásának helyszíne és orvosi előadó, ahol az élet be- és kimeneti pontja látható, a születés és halál. A teret ledfalak tagolják. Mögöttük helyezkednek el a szolnoki Bartók Béla kórus hölgytagjai, félkörívben – a görög drámai kart idézve. A ledfalak vagy a térképzésben vesznek részt – szobát, kórtermet jelenítenek meg – vagy a rájuk vetített ábrákkal, nonfiguratív alakzatokkal, indákkal mintha a szereplők, de legfőképpen is a címszereplő, a Szabó P. Szilveszter alakította Semmelweis lelki állapotára reflektálnának. Nem kaotikus teret, hanem egy olyan ember belső világát látjuk, aki törekszik a rendre, aki küzd az igazáért, akinek a meggyőződése nem csak a dilettáns, elszomorítóan buta, a maguk igazából jottányit sem engedő orvosok haragját hívja elő, hanem az elhunyt nők árnyaként megjelenő démonokat is.

A szereplők mindegyike, Szabó P. Szilveszteren kívül, nő volt. Az orvosokat is nők jelenítették meg, hatalmas, groteszk maszkokban, mozgásukkal is kifejezve a gőgöt, az arcukra rászikkadt, rászorult státuszt, a kérlelhetetlenséget, a könyörtelenséget. A maszkok mintái Holbein vagy a Semmelweis korában is népszerű vicclapok, a Borsszem Jankó karikatúrái lehettek. Ezek az olykor – a világítás függvényében – félelmetes, olykor szánalmasnak tűnő fej-nehéz, groteszk alakok a nőkből válnak le: a halott nők változnak fehér köpenyes, barna fejű bábbá. Mintha Semmelweis hívná elő őket. Mintha az lenne így a darab állítása, hogy Semmelweis képzeletében tulajdonképpen ez az ő vesztét is okozó, értetlen orvosi kar lenne a büntetése azért, mert  nem cselekedett időben, elég  állhatatosan és elszántan a nők érdekében. Semmelweis magára veszi a nők sorsát. Mintha nem tudná elviselni, hogy bár tehetne ellene, még is meghalnak nők a klinikáján, annak ellenére, hogy kimutatta és igazolta, a halálesetek számának emelkedése, egyáltalán majdnem minden gyerekágyi lázból következő haláleset annak következménye, hogy a boncolást követően az orvosok nem mosnak kezet.

A háttérből, a térben megjelenő figurákból azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy az egész dráma Semmelweis tudatában játszódik le, a fejében, és ez indokolttá is tehetné akár azt, hogy maga a mű– amit műfajilag inkább musicalnek mondanék, mint operának, de a leghelyesebb talán az előadás színlapján is olvasható oratorikus kórképet használni – teljesen drámaiatlan. Amennyiben nincsenek benne konfliktusok, összeütközések, drámai csúcspontok, sőt még párbeszédek sem.

A történet követi Semmelweis életeseményeit: megérkezik fiatal orvosként a klinikára, szembesül a borzalmas halálozási statisztikákkal, felemeli a szavát, az orvostársai ellene fordulnak, emiatt a velencei száműzetést választja, majd amikor megtudja, hogy egykori tanára, mentora is meghalt a fertőzés következtében, visszatér, mindenkit magára haragít és egy zárt osztályon végzi, ahol ápolói agyonverik. A szöveg a Szabó T. Anna fordította próza-versekből és a Semmelweis műveiből, leveleiből vett részletekből áll.

Nem véletlenül nem foglalkoztam eddig a zenével: a biztató, sejtelmes, moll kezdést, a kicsiny, érdekes összetételű zenekart Dinyés Dániel már akkor beinti, amikor a nézők még csak elkezdenek beszállingózni a nézőtérre: ez a vonóskavargás, az órák ütését idéző expozíció egy ügyes, ámbár nem túl invenciózus zeneszerzőt sejtet. Ez alatt azt lehet érteni: kevés a dallam; jól megjegyezhető, komoly ária tulajdonképpen csak egy van, Semmelweis utolsó áriája (már amennyiben áriának mondhatjuk ezt), több a hangszerelési ötlet. A kórus nehéz szólamát a szolnokiak jól bírják, csak sajnos az a hallgató érzése, hogy ha a rendezési (remek) ötletek nem segítenék a mű befogadását, akkor ez a kvázi oratórium óhatatlanul unalomba süllyedne.

Abszolút találó a megfogalmazás: oratorikus kórkép. A mű mint zenei mű egy oratóriumra hasonlít a kórus és a szólók egymásra épülése miatt (a három kiválóan éneklő szólista hölgy, Frankó Tünde, Lévai Enikő, Nádasi Veronika is a kórus szerves része lesz, mint egy J. S. Bach-), a barokk oratóriumokat is emlegethetjük, de a későbbi nagy oratórikus darabokat is, különösen Britten műveit, bár ez a szétszálazhatatlan utalásrendszerrel működő zenei anyag több Bartókot tartalmaz, mint Benjamin Brittent. Ám ez a szerkezet, az oratórikus forma sem indokolná a konfliktusok teljes elhagyását, azt, hogy Semmelweis története csak elmesélve legyen, nem szituációkban megjelenítve. G. F. Händel Theodórája például nagyon is drámai, eleven mű a konfliktusok és  a belső vívódás megjelenítése miatt. Raymond J. Lustig (zeneszerző) és Matthew Doherty (librettista) alkotása azért nem tud igazán hatni, mert nem tették Semmelweis drámáját átélhetővé: nem izgulunk a nemes orvosért, mert nem kerül konfliktusokba. Nem azt látjuk, hogy kiáll valakivel szemben az igazáért, hanem azt, hogy hosszú áriában elmeséli nekünk szenvedéseit. Értjük őt. Értjük, hogy nehéz annak, aki szembeszáll a hatalommal, és felmutatja, hogy a hatalmaskodók miatt hány ember veszett el. Értjük, hogy amikor árulónak bélyegzik, abba szinte tényleg beleőrül. De nem éljük, és nem érezzük át a sorsát.

Hol? Budapesti Operettszínház, Raktárszínház
Mi? Raymond J. Lustig–Matthew Doherty: Semmelweis
Kik? Budapesti Operettszínház és Bartók Plusz Operafesztivál
Szereplők: Szabó P. Szilveszter, Lévai Enikő, Frankó Tünde, Nádasi Veronika.
Fordította: Szabó T. Anna. Fordította, dramaturg: Mátrai Diána Eszter. Zenei vezető: Dinyés Dániel. Karmester: Hermann Szabolcs. Videókoncepció-, tervezés: Juhász András. Videókivitelezés: Maruscsák Dávid. Világítástervező: Dreiszker József. A rendező munkatársa: Jakubowska Julia. Játékmester: Tucker András. Asszisztens: Tési Dóra. Koreográfus-asszisztens: Czár Mónika. Látványtervező: Horváth Jenny. Koreográfus: Biczók Anna. Rendező: Boross Martin.