…talán a börtön írja le legjobban Tamáska Mária és férje életét. Börtön, ahol Kádár többször, még Csermanekként is megfordult, börtön a párt is, ha bezár és ha kizár, börtön a barátok nélküli magány, a monoton levélbontogatás és sajtóellenőrzés, amiből legfeljebb a ’77-es varázslatos vatikáni látogatás jelentett kiszabadulást. (…) És a börtön ránk is vonatkozik…

Kornis Mihály a Kádár-korszak gyermeke. Jobban mondva Rákosié, született a Rajk-per idején, de nyolcévesen az országgal együtt felsőbb osztályba lépett, s Kádáréktól tanulhatta meg, mi fán terem a diktatúra. Sorsát úgy alakította, hogy a belső emigráció, a szellemi ellenállás kedves és gömbölyded, deáki figurája lett. Színházrendezést tanult a főiskolán, majd Kaposváron és Szolnokon próbálkozott a rendezéssel. Huszonnégy évesen, hamari váltással már íróként képzelte a jövőjét. Döntésében Petri György, az ellenzék költője inspirálhatta: Kornis olyan szuverén, rendszeren kívüli akart lenni, mint példaképe. Tehetségét az ellenzéki szociális háló fenntartotta, hosszabb-rövidebb megbízásokkal a film és a színház közelében maradhatott. A munkahelyi stabilitást a rendszerváltás hozta el, a főiskolán és neves színházakban hosszú évekig állt és áll alkalmazásban. Jól konvertált: erkölcsi integritása és intellektuális teljesítménye anyagi és közéleti megbecsülést nyert, miközben körülötte sorra hullottak ki, buktak el az egykori pályatársak.

Fotók: Almási J. Csaba

Hanem a felmorzsolódott rendszer megtestesítője tovább kísértett Kornis gondolataiban – „Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg” – és a kilencvenes évek közepétől több címen feldolgozta életét.[1] 1998-ban jelent meg a Lettre-ben a Kádárné balladája című darab, alján a lábjegyzetben a szerző a Kádár (magyar dráma) ikerdarabjaként aposztrofálta. Korábbi színpadra állításáról nem tudok.

A Vígszínház negyedik emeleti padlásterébe felbaktatva azon morfondíroztam, vajon mit üzen a mának Kádár Jánosné, szül. Tamáska Mária – a kettő közti öt évben Róna Ottóné – élete és kora? Először is, hogy megöregedtünk. Nem Kádár és Kádárné vagy az ugyancsak 1912-es születésű Raoul Wallenberg, micsoda egybeesés, hanem mi, nézők és szerzők. Megviseli az embert, hogy a kilencvenes évek épp olyan messze kerültek, mint a Kádár-korszak. Nem úgy van, most, mint volt régen… a mi hevenyészett, válófélben lévő demokráciánk hajnalalán. S erre a rendezés erősen rá is játszik a darab végén, de erről később.

Kornis Kádár Jánosnét józan proliasszonynak ábrázolja, aki mentes minden sallangtól, olyannak fogadja el az életet, amilyen, és egy eszme, egy rezsim, egy ember szolgálatába állva leéli, ahogy illik. Ellenvethetnénk, hogy kétszer ment férjhez, az első azonban pillanatok alatt lelépett a színről. Muszáj megjegyeznünk, hogy a fiatal Kádár János karakteres és igen jóképű volt, mellesleg a házaspár albérlője. Ennyit a szocialista prüdériáról. Hogy Kádár mit látott meg Róna Ottónéban, nem tudjuk, talán, hogy nem kell vele fölöslegesen lelkizni, szívós, nem panaszkodik és megbízható. Oda megy, ahova köll, az ÁVO-ba, aztán a funkcionárius középbe, az MTI-be személyzetisként, végül egészen magasra: a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának egyik vezetői székébe. A külföldi levelek ellenőrzését felügyelte, és a pártelitnek készített, zárt körben terjesztett bizalmas kiadványokért felelt.

A balladában a négyévtizedes együttlét meghatározó eseményei a „fiatal házas” korszakban és a halálhoz vezető utolsó évben peregnek le. 1949 sorsfordító év volt: egy esküvő, két temetés a Kádár-rokonságban, bár az ünneplés helyett csak hivatali papírozást kértek a harmadik kerületi elöljáróságon. És ha a belügyminiszter kér, nehéz annak ellenállni. „Utána mindenki ment a maga dolgára” : Kádár, Kádárné és a tanúk: Kovács István, a legszűkebb politikai elit tagja és Péter Gábor, az ÁVH vezetője, egyben Kádárné felettese. Nem csoda, hogy siettek, hisz Kádárnak elődje elparentálása miatt fájhatott a feje. Javában zajlott a koncepciós-per, amiben neki döntő szerep jutott – Telihay Péter rendező egy bevillanó Rajk László portréval figyelmeztette a nézőket. Röviden, de nyomatékosan.

A következő eseménysor: a belügyminiszter Kádár leváltása 1951-ben, bebörtönzése és 1954-es kiszabadulása (Nagy Imre miniszterelnöksége idején) a jól ismert Kádár-legendárium részei. Ugyanúgy a hivatalos Kádár-életrajzhoz tartozott az illegális pártmunka, a pártalapítás(ok), a Rákosi-korszak bűnei, szoros összefüggésben az ő elítélésével, majd visszakapaszkodásával a hatalomba, melynek döntő pillanata 1956 őszén jön el az MSZMP megalakításával. Kádárné hányattatásai viszont sokáig semmiféle nyilvánosságot nem kaptak. Az ötvenes évek elején egyedül maradt középkorú asszony küszködései közepette csodálkozott rá a „másik Magyarországra”, a kisipari szövetkezetekbe zárt volt úri, polgári osztályok, megtűrt, gyanakvó tagjaira. Az elnyomottak szolidaritása nem alakult ki közöttük, a kapcsolat időszakos maradt, és férje rehabilitációjával egy csapásra megszűnt.

A kronologikusan haladó monodráma következő kihagyhatatlan eseménye ’56, megint csak oldalbordás melléknézetből, bujkálva a városban és a parlament épületében, gondolattalanul igazodva ura gyorsan változó helyzetéhez, segítve őt és az átalakuló rendszert működésében. First lady? Ugyan! „Én meg az uram kifutója lettem.” Kádárné józan volt, s nem vált utált figurává, mint később a keleti szomszédban glorifikálódó Elena Ceausescu.

A maradék harminchárom év a csúcson a darab terjedelmének ötödét teszi ki. Elhangzanak az emlegetett klisék: nincs tévé, luxus, csak esti krimik altató gyanánt, vadászgatás is alig-Aliga. Nyaraló? Ugyan minek, hát ott van a párté. Kocsi meg? Dehogy, legfeljebb sofőrrel. A privilegizált életvitel és puritán szokások sajátos vegyülete.

Az egész emberben-darabban nehezen találni érzelmet vagy humort, az erotikus csúcspont az ’56-os parlamenti mosakodós jelenet, amikor a negyvennégy éves meztelen Kádárnéra rányit Szántó Zoltán („aki politikai téren álló életében mindig is a férjem helyébe szeretett volna kerülni”), vagy a foglár hamiskás megjegyzése, hogy ha rajta múlna, szívesen megmotozná a látogatásra érkezett fiatalasszonyt. Apropó, talán a börtön írja le legjobban Tamáska Mária és férje életét. Börtön, ahol Kádár többször, még Csermanekként is megfordult, börtön a párt is, ha bezár és ha kizár, börtön a barátok nélküli magány, a monoton levélbontogatás és sajtóellenőrzés, amiből legfeljebb a ’77-es varázslatos vatikáni látogatás jelentett kiszabadulást.

Kádárné bántó tudatlansága, a dolgok megszabott rendjének még csak önigazolást sem kereső elfogadása a férj hatalomból történő kiesésekor válik erénnyé, alázatos és gyakorlatias gondoskodássá. Tényleg tudta, mi a legjobb a megrendült egészségű párjának.

És a börtön ránk is vonatkozik, kiknek búcsútapsra előmelegített kezétől a rendező egy perc türelmet kért. Előbb ismerős dallam hangzott fel, aztán a régi politikai kampányfilm képei is bekúsztak. Négy ismert előadóművész: Koncz Zsuzsa, Darvas Iván, Székhelyi József (majdnem bakizott), végül Kádárné sétált be a színpadra. A magát öt perc alatt Tamáska Máriává változtató Kútvölgyi Erzsébetet megrázó volt látni huszonkilenc évvel ezelőttről. A színésznő szájába adott szlogenek patetikusan, de attól még érvényesnek hangzottak: „Szeretnénk, hogy ha a polgároknak szabadság jutna az állammal szemben. Nem kell, nem kérünk, sem vörös, sem nemzeti színű diktatúrát.”

Több volt ez, mint direkt aktualizálás. Elképedve és szomorún bámultunk az 1990-es szabad választásokra, az elveszett hangulatra és reményekre, a demokrácia feldarabolására, a törékenyen is kemény, fegyelmezett, Kádárnéhoz hasonlóan megöregedett, elvált, a munkához és a (Víg)színházhoz mindhalálig hű „Zsikére”.  Úgy elárvultunk, mint harminc éve a Kádár-házaspár.

U.i. 2019. Nem kéne ezt jelenteni? Soros-bérenc SZDSZ-es kampányfilm a Nemzet Vígszínházában?

Hol? Vígszínház, Házi Színpad
Mi? Kornis Mihály: Kádárné balladája
Kik? Előadja: Kútvölgyi Ezsébet.
Ügyelő: Kuti László. Súgó, asszisztens: Kertes Zsuzsa. Jelmez: Papp Janó. Díszlet, rendezés: Telihay Péter.

[1] Kádár (magyar dráma) = Beszélő, 1996; A Kádár beszéd =Kornis Mihály: Drámák, 1999; végül Kádár János utolsó beszéde (Szabad előadás), 2006