Itt nincsenek ártatlan mondatok: a magánbeszélgetések, ismerkedések kikérdezéssé torzulnak, mindenki kompromittál és kompromittálható, miközben a személyes ügyeket felszippantja és adatolja az államszocializmus hatalmi apparátusa. A szorongás természetes közege ez, ahol egy idő után nemcsak a másikat, de magunkat is kívülről, gyanakodva kezdhetjük (meg)figyelni.

Giorgio Agamben a kortárs „biztonsági állam” koncepciója kapcsán jegyzi meg, hogy az állampolgár és az állam közötti normál kapcsolatot is egyre inkább a gyanakvás, a (rendőrségi) akták halmozódása és a kontroll határozza meg.[1] A biztonsági állam elsősorban persze fő ellenségképétől, a potenciális terroristától véd: önként átadott személyes, sőt biológiai adatainkért (lásd például a reptereken alkalmazott optikai és testszkennereket), elektronikus megfigyelhetőségünkért cserébe nyugalmat, biztonságot kínál. Az Agamben által leírt jellemzők azonban ugyanúgy ismerősek lehetnek az egykori keleti blokk országai számára, ahol a kommunista állambiztonság a szocialista ideológia potenciális ellenségeitől óvta állampolgárait, jellemzően kiterjedt ügynök- és informátorhálózatok segítségével, aminek köszönhetően a megfigyelés és megfigyeltség (ideg)állapotai a mindennapok szerves részeivé avatódtak. Ez a két, időben egymáshoz egészen közeli történeti tapasztalat pedig azt is aláhúzza, hogy Közép-Kelet Európa félmúltja az állambiztonságból (state security) biztonsági állammá (security state) való átalakulás sajátos történeteként is értelmezhető.

Valami igen hasonlóra utal a Megfigyelők Horváth hadnagy nevű szereplője is, amikor nyitómonológjában rámutat: „Maguk nem tudnak minket meglepni – ismerjük a múltjukat és a jövőjüket is –, az adatokból ugyanis minden kikövetkeztethető. Mi megvédjük magukat, és a védelemért az adataikkal fizetnek. Semmi sincs ingyen. És folyamatosan fejlődünk. Egy napon minden utcasarkon kamera veszi majd az arra járókat, és az állampolgárok önként adják át nekünk minden adatukat.” S bár a biztonságtechnika és az ahhoz kötődő társadalmi viselkedéskódok (közel)múltjának és (közel)jövőjének átfedéseibe ennél mélyebben nem megy bele az előadás, a biztonság érzetéért alkuba bocsátott emberi lélek és/vagy élet tragédiájába annál inkább. Így pedig hiteles pszichológiai és szociológiai látképet ad az alkoholizmussal elfedett paranoia országának régóta velünk élő reflexeiről.

Józsa Bettina

Kelemen Kristóf színházi vállalkozásai, melyeknek jellemzően a Trafó biztosít terepet, rendre szembesítenek azzal, hogy a dokumentarizmus színházi formái milyen sok kreatív lehetőséggel rendelkeznek azon túl, hogy bizonyos írott vagy szóbeli dokumentumokat pusztán újramondjanak, esetleg tanító jellegű drámává szervezve azokat. A 2016-ban bemutatott Miközben ezt a címet olvassák… például a pályakezdők kortárs valóságának feldolgozását tűzte ki céljául a klasszikus dokumentarista játék és a civil szakértők autentikus megszólalásainak reflektív egymásba játszásán keresztül. Az előadás egy olyan rendszer metszően pontos felmutatására irányult, ahol a társadalmi-szakmai hierarchia alsóbb fokain állókat vagy a kívülállókat (illetve akiket annak hisznek, bélyegeznek) nem illeti meg ugyanaz a tiszteletteljes bánásmód, ugyanaz a hangnem, mint a hatalommal, tekintéllyel, elismeréssel bírókat. A 2017-es Magyar akác ehhez képest a post-fact dokumentarizmus irányába nyitott, aminek köszönhetően a (közös) valóság megteremtésének kompromisszumos természete került előtérbe. Az előadás az akácnak mint a magyar nemzeti önreprezentáció sajátos jelképének kulturális, biológiai, gazdasági és politikai történetein keresztül bontotta le tények és fikció binárisként elképzelt ellentétét, többek között a nemzetpolitikai diskurzusokban használt, tényként keretezett érvek fiktív, de legalábbis részben fiktív voltára mutatva rá. Mindkét előadás dolgozott tehát a nagyobb – és jellemzően számos hibával, igazságtalansággal működő – társadalmi, szakmai, politikai, kulturális rendszerek, valamint a bennük mozgó egyének, szimbólumok egyedi történeteivel, miközben az elképzelt és a valós közötti feszültséget jellemzően humorral és (ön)iróniával mutatta be.

Tematikusan ebbe a sorba illeszkedik a 2018-as Megfigyelők is, amely viszont annyiban eltér az előző két bemutatótól, hogy vállaltan fiktív – bár egy valós ügynökakta apropóján és alapján született – történetet visz színre, lineárisabb dramaturgiát követ, és a dramatikus kereteket sem borzolja fel vagy forgatja ki. Kelemen Kristóf ezúttal saját drámáját rendezte meg, amelynek középpontjában az itthon politikai és társadalmi szempontból még mindig forró és (ezért) tabusított témának számító ügynöktörténetek állnak. Ráadásul azoknak egy, a Színház- és Filmművészeti Főiskolához kötődő alfejezete: a dramatikus történet szerint 1965-ben a filmrendező szakos angol cserediák, Michael Besenczy kiérdemli az állambiztonság figyelmét, így több ügynököt és informátort is ráállítanak, és ezek gyakran olyan osztálytársak, ismerősök és „barátok”, akik igen közel, sőt, akár intim kapcsolatban állnak vele. Az előadás azt a mechanizmust tárja elénk, hogy a privát szférákba benyomuló hatalmi, paranoid, számító tekintet miként válik megszokott, normális tekintetté. Ahogyan a csendőrpertuk és baráti csevegések, a kávéházi kiruccanások vagy éppen házibulik mögött is mindig megbújik a rejtett cél, a megrendezettség, a jelentenivaló. Itt nincsenek ártatlan mondatok: a magánbeszélgetések, ismerkedések kikérdezéssé torzulnak, mindenki kompromittál és kompromittálható, miközben a személyes ügyeket felszippantja és adatolja az államszocializmus hatalmi apparátusa. A szorongás természetes közege ez, ahol egy idő után nemcsak a másikat, de magunkat is kívülről, gyanakodva kezdhetjük (meg)figyelni.

A felkavaró éppen az, hogy mindez retorikailag milyen megnyugtatóan csomagolt, szinte szépre maszkírozott. Ezt erősíti az előadás látványvilága is, hiszen Schnábel Zita díszlete olyan kellemes pasztellszínekből áll, amelyek termékeny feszültségbe kerülnek a térben zajló, életre menő játszmákkal. Pontos látlelete ez az 56-os forradalom vérére felépülő Kádár-rendszernek, amely a belső tartalmak (emlékek, traumák, igazságok) elfojtásáért cserébe elfogadható külsőt ígért, és a diktatúrán belül rugalmasabb kereteket láttatott. Persze a legvidámabb barakk mentális árát mind a mai napig fizeti a magyar társadalom, hiszen ami nem mondható ki, az megragad a (közös) tudattalanban, mint ahogyan a gyanakvás és félelem struktúrái is reflektálatlanul örökítődnek tovább a családi rendszereken keresztül. Kelemen Kristóf drámája és rendezése arra a sávra lelt rá, amely nem mutatja joviálisnak vagy nyíltan erőszakosnak a hatvanas éveket, hanem éppen a korszak alattomosságát hangsúlyozza. Az egymásra utalt állam(biztonság) és állampolgárok mérgező láncolataira fókuszál, amelyek szinte észrevétlenül normalizálják a gyanakvás, a nyugtalanság, a bűntudat közegét. Ezekben a láncolatokban bárki lecserélhető, leüthető, eltüntethető, habár mindenki egyaránt igyekszik fontosnak érezni vagy mutatni magát: beépített ügynökök, informátorok, tartótisztek, hadnagyok, elvtársak és vezetők. És a listák tovább nőnek a titkos vágyakról, amelyek miatt az alany meginoghat, és hajlandó jelentéseket írni vagy újabb informátorokat felkeresni, megzsarolni, együttműködésre bírni. A skála pedig meglehetősen széles: a börtönfenyegetéstől a karriergyorsításon át a szimpla protekcióig húzódik. Egymást tartják ezek a beszervező és beszervezett bábuk, és így azt a rendszert és hatalmat, amelyik csak néha-néha mutatja meg magát, mert érdeke szerint tíz- és százezer beépített szemére és fülére támaszkodhat. A rendező-drámaíró megbízható partnere az öt remek színész, akik finoman egyensúlyoznak az eltartottság és azonosulás (tematikus szinten is alapvető) játékmódjai között: Réti Iringó, Jankovics Péter, Rétfalvi Tamás, Józsa Bettina és Baki Dániel érzékenyen és metszően pontosan játsszák végig a hétköznapiság mögött megbúvó félelem és fogottság állapotait.

Baki Dániel és Rétfalvi Tamás. Fotók: Csányi Krisztina

Emellett különösen izgalmas az, ahogyan az előadás a központi megfigyelt, Michael Besenczy és környezete viszonyát ábrázolja a Horváth hadnagynak (Jankovics Péter) tett jelentéseken és a jórészt előre kitalált, megrendezett szituációkon keresztül, hiszen Besenczy még lakást sem tud úgy bérelni, hogy oda ne legyen bejárása az állambiztonságnak. Egyrészt a jelentések torzított vagy éppen hamis volta kerül folyamatosan előtérbe, ezáltal pedig a dokumentumok mint elbeszélések megbízhatósága is megkérdőjeleződik. Például amikor a beszervezett ügynökök éppen érzelmi kapcsolódásuk miatt titkolnak el bizonyos részleteket vagy zsarolásra alkalmas információkat a megfigyelt alannyal kapcsolatban, máskor pedig hangsúlyozzák a gyanúsként kódolható viselkedést, miközben magukat igyekeznek minél jobb színben feltüntetni.[2] De ugyanilyen alapvető kérdéssé válik az is, hogy kiről tanúskodnak az ügynöki beszámolók és akták: a megfigyeltekről vagy a megfigyelőkről. Ugyanis hiába szól szinte mindegyik jelentés a Rétfalvi Tamás által alakított angol fiatalemberről, mégis ő marad az előadás enigmatikus figurája, akinek motivációi a legkevésbé átlátszóak a nézők számára. A potenciális ellenségről tehát csak sejtések, találgatások, hiedelmek alakulnak ki. Ehhez képest a róla jelentő ismerősök és kollégák, a „Rómeó” fedőnevű osztálytárs (Baki Dániel), a „Puma” fedőnevű, gyakorlatilag prostituáltként használt fiatalasszony (Réti Iringó), az érettségi előtt álló, képzőművészetire készülő lány (Józsa Bettina) lesznek azok, akik élesebb kontúrt kapnak saját jelentéseik alapján. Az előadásban többször hangsúlyossá válik, hogy a sikeres ügynöki szerep elsősorban a jó színjátszó képességeken múlik, ahol az azonosulás olyan tökéletes, hogy a környezet bizalma egy pillanatra sem inog meg. De végül mégis a jelentést írók állnak meztelenül előttünk: szó szerint. Ők, a címben előre jelzett megfigyelők válnak tehát átlátszóvá, kitakarttá, fedik fel belső lényegüket, elsősorban saját szavaiknak, választott nézőpontjaiknak és felépített történeteiknek köszönhetően.

A Megfigyelők mindemellett igyekszik a hatvanas évek mediális környezetét is bevonni a tartalmi-formai játékhurkokba, így a televíziókon vagy falon futó archív felvételek és élőben vetített képek is a dokumentumok és adatok speciális formái. Láthatunk például korabeli archív utcaképeket, nézzük, ahogyan a szereplők egymást filmezik beszélgetés közben egy kamerával, de állambiztonsági oktatófilmekből is vannak részletek, amelyek praktikus útmutatót adnak a beszervezés és beépülés technikáiról.[3] De az előadás reflexiós szintjéhez és gondolatiságához még inkább illeszkedett volna, ha a határ eltörlődik a felvételek múlt- és jelenbeliségével kapcsolatban, akár az élő és archív felvételek vizuális egymásba olvadásán keresztül, akár az élőnek mutatott felvételek eltérő tükröztetésével, rámutatva a valóság megalkotásának esetleges, sokszor egymásnak ellentmondó természetére. Mindenesetre Kelemen Kristóf és csapata ismét bizonyította, milyen fontos a múlt elfedett vagy épp tabusított részeivel kritikai és kreatív kapcsolatot kialakítani, és megértenünk saját szakmai, kulturális vagy épp személyes történeteinket, történelmeinket. Elsősorban annak érdekében, hogy ne maradjunk foglyai egy olyan sémának, amely az elhallgat(tat)ásból és a tabukból építi fel saját paranoia- és szorongásuniverzumát. Hogy tíz (húsz, ötven, száz?) év múlva már tényleg ne ez a dal legyen.

[1] Giorgio Agamben, For a theory of destituent power, Nyilvános előadás Athénban 2013. november 16-án.

[2] Le Goff dokumentumkritikája visszahangzik ezekben a példákban, és cseréljük csak ki az idézet végén szereplő „történész” szót nyugodtan „olvasóra” vagy „nézőre”: „A dokumentum emlékmű (monumentum). A történelmi társadalmak által tett erőfeszítések eredménye, hogy – akarva, nem akarva – önmagukról egy adott képet kényszerítsenek rá a jövőre. Tulajdonképpen nem létezik dokumentum-igazság. Minden dokumentum hazugság. A történész dolga, hogy ne legyen naiv.” Idézi Marco de Marinis, „Történelem és történetírás”, ford. Dávid Kinga és Demcsák Katalin, in Demcsák Katalin – Kiss Attila, szerk., Színház-szemiográfia (Szeged: JATE Press, 1999), 51–52.

[3] Ezekben az oktatóanyagokban nem egyszer hivatásos színészek is feltűnnek: a téma kiválóan kutatható például az Open Society Archives-ban.

Mi? Kelemen Kristóf: Megfigyelők
Hol? Trafó
Kik? Baki Dániel, Rétfalvi Tamás, Józsa Bettina, Réti Iringó, Jankovics Péter / Dramaturg: Turai Tamás / Látvány: Schnábel Zita / Zene: Márton Péter (Prell) / Rendező: Kelemen Kristóf