Közhely, hogy Jeanne d’Arcok ma is élnek köztünk. Vagy legalábbis annak tűnik, egészen addig, míg nem találkozunk eggyel közülük. Én találkoztam. S mivel végig ő járt az eszemben, miközben Hegymegi Máté legújabb rendezését néztem a Kamrában, röviden elmesélem a történetét.

Friba Majeednek hívják, afgán menekült, jelenleg Finnországban él. Harmadik lánygyermekként született, aminek édesapja nem örült, ezért úgy döntött, fiúnak neveli. Nem azért, mert nem szerette vagy a fiúknál kevesebbre tartotta lányait, épp ellenkezőleg, ugyanakkor azt akarta, hogy végre legyen egy lánya, aki teljes életet élhet. Aki tanulhat, részt vehet nyilvános rendezvényeken, amelyeken Afganisztánban csak férfiak és fiúk lehetnek jelen, bármikor játszhat kint a kertben vagy az utcán, akár fiúk társaságában is. Friba szeretett fiú lenni, és sajnálta a nővéreit, akik szerinte minden jóból kimaradtak. Nagyon nehezen viselte, amikor mindennek vége lett: serdülőkorában ugyanis már nem lehetett tovább titkolni, hogy ő valójában lány, emiatt pedig megszűnt az addigi szabadság, megszűntek a fiúléttel járó privilégiumok. De szerencsére nem az összes. Édesapja mindent megtett, hogy továbbra is tanulhasson, s így ő volt a család első női tagja, aki diplomát szerzett. Komoly karriert épített fel: Balh tartomány Nőügyi Hivatalának igazgatója lett, s mindemellett nőjogi aktivista, az egyenjogúság harcosa és utcai szónok. Ennek következtében számos ellenségre tett szert, halálos fenyegetéseket kapott. Azután menekült Európába, hogy a munkáját aktívan segítő öccsét terroristák egy csoportja megölte. Jelenleg Finnországban az iratok nélkül érkező menekültek ügyeit segíti, valamint egy női integrációval foglalkozó programban is dolgozik. Mindeközben pedig szorgalmasan tanul finnül és angolul, mert az álma az, hogy európai parlamenti képviselő legyen.

Mészáros Blanka

Egy férfinak öltözött nő, aki számára a transgender lét lehetőség. A tett lehetősége, a küldetés végrehajtásának lehetősége, és persze lehetőség arra, hogy komolyan vegyék. Az ilyen és ehhez hasonló esetekben a transgender létállapot nem abból ered, hogy az adott személy biológiai neme és nemi identitása nincs összhangban egymással, hanem hogy célja elérésének érdekében azt az önreprezentációs formát választja (vagy választják számára mások), amelyik kedvezőbb. Azt hiszem, Jeanne d’Arc történetében is ez az egyik mozzanat, ami innen, a 21. század elejéről nézve igazán érdekes. A kivégzése óta eltelt hat évszázadban sok minden változott ugyan, de történelemkönyveink férfinevekkel vannak tele, és a mai napig nagyon kevés nő található a legbefolyásosabb vezető politikusok között. Igaz – a világ bizonyos pontjain –, már nem kell férfi álruhát ölteniük a nőknek, ha katonai karrierre vagy valamilyen felelős pozícióra vágynak, de nem ritka jelenség, hogy viselkedésükben, szóhasználatukban, gesztusaikban próbálnak meg férfiasabbak lenni, hogy erősebbnek tűnjenek. Mégpedig azért, mert a társadalmi reflexek, amelyek szerint a határozott fellépés vagy a jó vezetői kvalitások férfias tulajdonságok, az elmúlt fél évezredben sem koptak el. Ugyanakkor Jeanne d’Arc története nemcsak nőtörténet, hanem a kisember története is. Azé a mindenkori kisemberé, aki a hatalmasok céljainak útjába kerül, ezért egyszerűen megsemmisítik.

Úgy tűnik, ez a probléma kiemelten érdekli Hegymegi Mátét, hiszen pár hónapja rendezett egy Woyzeck-előadást a Szkénében, illetve korábban a Kohlhaasban is ezzel a témával foglalkozott. A Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében című előadásban szó szerint és átvitt értelemben is vitrinbe zárja a fiatal parasztlányt, akinek vallatását így jó alaposan szemügyre veheti a közönség – végignézzük a perét, és a per során az elbeszéléseiben megjelenő múltját. Az előadás nem úgy tárja elénk az orléans-i szüzet, mint akivel azonosulnunk kellene, sokkal inkább felmutatja akár egy jelenséget, amelyet érdemes megvizsgálni. Ennek az ábrázolásmódnak az alapját adja meg Fekete Anna díszlete, amelyben két kifutó keresztezi egymást, középen pedig egy plexifalú, átlátszó doboz áll. Ez Jeanne d’Arc börtöne s egyben vitrine, amely a történetben elzárja, a színházban pedig megmutatja őt. Visszaemlékezésében ez a szülői ház, később pedig a máglya, amelyen kivégzik.

Mészáros Blanka jól mozog ebben a térben, pontos, átgondolt koreográfia mentén használja ki a díszlet adta lehetőségeket. Játékán az látszik, hogy rendezői koncepció és színész tökéletesen egymásra talált és összhangba került. Eleinte – a kalitkán kívül – csak egy copfos lányt látunk, aki egyenesen a nézőknek szegezi kérdéseit, megosztja velük saját legbensőbb dilemmáit. Mészáros mozgása már ekkor is kissé férfias, van benne valami szögletesség, darabosság, ami – azt hiszem – a színész adottságaiból ered, feltehetőleg éppen ezért választották őt a szerepre. Később, amikor parókát vesz és férfigúnyát ölt magára, ugyanez a mozgás már nem tűnik annyira férfiasnak, sőt, mintha férfiruhában éppen ez leplezné le női mivoltát. Pedig Kálmán Eszter olyan jelmezt tervezett neki, amely ma már nem is számít kifejezetten férfiasnak: a testhezálló bőrkabát és bőrnadrág inkább női viselet. A jelzés ettől függetlenül működik, hiszen tudjuk, hogy annak idején nem jártak nadrágban a lányok. Ehhez hasonló módon épül fel Mészáros játéka is: nem játssza el a férfinak öltözött és férfiakat utánzó nőt, de a gesztusaiban és a mozgásában mégis tetten érhető ez a rétegzettség. Azonban mivel ezek a gesztusok az álruha felöltése előtt és után nem különböznek, bizonytalan, hogy a megformált férfikarakter vagy Jeanne d’Arc személyiségének a részei. Mindezeken kívül Mészáros a fiatal nő lelkiállapotát is nagyon szépen építi fel: egyszerre van benne jelen a megszállottság és a tiszta tudat, a töretlen hitből fakadó hajthatatlanság és az emberi mivoltból következő törékenység. A szemek játéka pontos, minden pillanatban láttatja az aktuálisan domináns érzéseket, legyen az az elhivatottság, a félelem vagy a szeretet. A beszéd még nem ennyire tökéletes, de az előadások során csiszolódhat. Azt hiszem, vitathatatlan, hogy ez a szerep óriási előrelépés Mészáros Blanka pályáján. Ha egyéb pozitívumai nem lennének az előadásnak, már csak azért érdemes volt megcsinálni, hogy eljátszhassa. De vannak.

Előtérben Mészáros Béla, Dankó István és Kocsis Gergely. Fotók: Dömölky Dániel

Például a díszlet, amely biztosítja a színészi mozgások dinamikáját. A kifutókon úgy vonulnak be színpompás ruháikban az egyházi és világi méltóságok, akár egy divatbemutatón. A nagy szoknyák, nehéz anyagok és még nehezebb gyűrűk kontrasztot képeznek Jeanne d’Arc sokkal egyszerűbb megjelenésével, és nevetségessé is válnak bennük az Isten szolgálatáról prédikáló hiú férfiak. Az öltözetek humora a jelenidő perspektívájából mutatja meg a hatalmasokat: ironikusan közelíti meg nagyzolásukat, valamint nem tagadja el, hogy piperkőc megjelenésük mai szemmel kevéssé mondható férfiasnak. A jelmezek – bár nem korhűek – utalnak arra a történelmi korszakra, amelyben a történet játszódik, ugyanakkor az eszközök, amelyek a színészek kezébe kerülnek az előadás során, egytől egyig kortárs használati tárgyak. Ilyen például a ruhatisztító henger, vagy azok a magazinok, amelyeket a szereplők olvasgatnak, amikor színpadon vannak, de nincs szövegük. Ezzel is mintha szándékosan a történelmi korszakok között billegtetné a történetet az előadás.

A mellékszereplők sokasága éppoly színes, mint öltözékeik. Egytől egyig gyarlók, de nem feltétlenül elítélnivalók, s végképp nem gonoszok. Máté Gábor a szerető, aggódó apa szerepében meleg, bensőséges tónusban beszél lányához, azonban megérteni és támogatni nem tudja őt. Várkapitányként elvtelen, hedonista és nárcisztikus figurát hoz, aki mindezzel együtt, esendőségében is kedvelhető karakter. Dankó István szerencsétlen uralkodójelölt, csetlő-botló mitugrász, akit senki sem hall meg, és akin kifog egy labdajáték is, egészen addig, amíg Jeanne bátorságot nem önt belé. Kocsis Gergely rendkívüli hiúságával sem vált ki ellenszenvet, inkább emberi gyarlósága mutatkozik meg ebben, s mindvégig látszik rajta, hogy nem akarja elítélni a lányt, de az angolokkal nem fog szembeszállni, mert leginkább saját pozíciója érdekli. Az egyetlen szereplő, aki kicsit is ijesztő, az inkvizítor – akit Rába Roland formáz meg –, rajta ugyanis nem az esendőség, inkább valami megmagyarázhatatlan forrásból eredő gonoszság látszik. Azonban így, együtt nevetséges társaságot alkotnak. A mellékszereplők ironikus megjelenítése Garai Judit szövegéből következik, aki – felhasználva Shaw, Anouilh és Schiller drámáját, valamint a Jeanne d’Arc-per anyagát is – kortárs színdarabot írt. Az egyetlen szereplő, akin nem lehet nevetni, Jeanne d’Arc. Egy tizenkilenc éves, halálra ítélt lányban nincs semmi vicces. Igaz, megérteni is nehéz őt, hiszen mégiscsak arról beszél, hogy angyalok hangját hallja a fejében, és hogy ő Isten kiválasztottja, akinek harcolnia kell.

Szerencsére az előadás helyén tudja kezelni ezt a kettősséget. Nem vár megértést vagy együttérzést a nézőtől. Figyelmet kér, hogy megmutathasson valakit, aki még akkor is hisz és tovább álmodik, amikor épp elveszik tőle az életét. Akárcsak Friba.

Mi? Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Mészáros Blanka, Dankó István, Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Máté Gábor, Mészáros Béla,  Rába Roland m. v., Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos / Díszlet: Fekete Anna / Jelmez: Kálmán Eszter / Zene: Kákonyi Árpád / Szövegkönyv, dramaturg: Garai Judit / Rendező: Hegymegi Máté.