Május 14-én a Trafóban adják át a Halász Péter-díjat – párhuzamosan a legjobb kortárs táncelőadásnak járó Lábán-díjjal. A jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.

A Trafó – Kortárs Művészetek Háza és a SZÍNHÁZ folyóirat 2018-ban Halász Péter-díjat alapított. A díjjal azokat az előző naptári évben bemutatott előadóművészeti kezdeményezéseket szeretnénk elismerni, amelynek alkotói igyekeznek tágítani a színházcsinálás kereteit, s nem tekintik megváltoztathatatlan, kőbe vésett szabálynak azt, amit általában a színház fogalma alatt értünk. Az alapítók által felkért kuratórium tehát nem a kimunkált, nem a rendezett, nem a jólfésült, nem a tökéletes, nem a letisztult, nem a „vitán felül álló” előadásokat keresi, hanem azokat, amelyek vitaképesek.

A kuratórium tagjai:
Darida Veronika, Herczog Noémi, Imre Zoltán, Jászay Tamás, Kovács Bálint, Kricsfalusi Beatrix, Rádai Andrea, Varga Anikó

A laudációkat az előadások címe szerinti ábécé-sorrendben közöljük.

99,6% – Reactor, Kolozsvár

A kolozsvári Reactor de creaţie şi experiment előadása a romániai centenáriumi évfordulóhoz kapcsolódik, ennek az égisze alatt létrejött színházi-kulturális kísérlet, amelyben fiatal román és magyar színházi alkotók egy demokratikus előadáscsinálási módszerrel kísérleteznek, miközben rápillantanak az elmúlt 100 év szeretettel és gyűlölettel – s ha már a márquezi áthallásnál tartok: együttléttel és magánnyal – eltelt korszakára, és ebben önmaguk (etnikai) identitásélményeire. Az előadás címe 99,6%. Hozzávetőleg ennyiben lennénk egyformák egy DNS-teszt alapján, melyet az előadók saját magukon elvégeztek: a maradék 0,4%, ami megkülönböztet minket egymástól, a hasonlóság arányához képest mégis felmérhetetlenül súlyosabban látszik meghatározni, hogy kik vagyunk.

99,6%. Fotó: Andra Salaoru

Több nyelven és csendben, szünetekkel és szünetjelekkel, a közössé keverhető zenével, román és magyar népdalok egymásnak feszülésével-összesimulásával, laza himnusszá írt maneléval, a másikra irányuló figyelmes tekintettel, személyes vallomásokkal, ezek vicces szétbontásával óriási ívet fog be ez a performansz – a gyulafehérvári nyilatkozattól esti altatódalokig. A maga szelíd módján pedig fennakad azokon a másságról ejtett félmondatokon, amelyek ítéletei annyira magától értetődően simulnak a mindennapjainkba, hogy észre sem vesszük, mégis alapjaiban formálják a gondolatainkat.

A 99,6% azt próbálja körbejárni, hogy milyen válasz adható ma a nemzetiségi kérdésre, együttélésre. Ez a válasz – az előadás, maga a munkamódszer – természetszerűleg hordoz utópikus potenciált, amely egyszerre irányul egy ideálisnak gondolt társadalmi/alkotói működés felé és tartalmazza azt a tudást, hogy az előadás ideiglenes keretein kívüli domináns diskurzus azért másként zajlik. Na, de épp erről lenne szó: annak a reményéről – az avantgárd művészet bonyolult reménye ez –, hogy valamilyen módon a kis térnek lehet ráhatása a nagyobbra. Hogy, ha pillanatokig is, de felfüggesztődhet az etnikai diskurzus nehézkedése és zártsága, és ha egyszer valaki majd megkérdezi tőlünk, románok, magyarok, zsidók, svábok, szászok, cigányok volnánk-e, egy ajándékszerűen játékos pillanatban felelhetünk neki például így is: én egy zilahi borz vagyok.

Varga Anikó

Cigány magyar – Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház / A Tudás Hatalom és a Mentőcsónak Egység / Császi Ádám

Cigányútra visz minket a Horváth Kristóf körül Tudás 6talom néven alakult társulat, amikor egy „magyar állampolgároknak” szánt „csapatépítő tréning” keretein belül az akarat és a döntés szabadságának vizsgálatára vállalkoznak. Császi Ádám rendezésének fiatal roma előadói úgy mesélik el személyes történeteiket, hogy közben egyes szám első személyben önmagukra vonatkoztatva megismétlik azokat a sztereotip (sokszor egyenesen rasszista) vélekedéseket, amelyek a többségi társadalomban élnek a romákról. Bensővé teszik a külső nézőpontot, ami akár húsbavágóan groteszk jelenteket is eredményez attól függően, hogy a megszólalók a normatív cigányképpel való azonosulást elutasítják, tudatos választás eredményeként láttatják, vagy épp a döntési helyzetek lehetőségét vizsgálják.

Cigány magyar. Fotó: Lakatos Péter

A Cigány magyar valódi tétekkel rendelkező, pimaszul és torokszorítóan őszinte előadás, amelyben az alkotók a saját életük valóságán túl a romákkal szembeni előítéleteinkkel, de még azzal a liberális „jóember-narratívával” is szembesítenek minket, amire „méltán” vagyunk büszkék, amikor például egy ilyen előadásra jegyet váltunk, vagy egyszerűen csak nem nézzük bűnözőnek a velünk szembe jövő, cigánynak látszó polgártársainkat. Alighanem azért működik jól, mert sikerült megtalálni azt a biztonságot nyújtó alkotói kontextust, amelyben az előadók további sérülések beszerzése nélkül beszélhetnek a sokszor traumatikus élményeikről. Ráadásul úgy, hogy a nehéz sorsok és felkavaró vallomások ellenére a végeredmény legkevésbé sem kisebbségi „nyomorlicit” vagy szociális/érzékenyítő projekt benyomását kelti, hanem a témához viszonyítva már-már zavarba ejtően élvezhető színházi előadást látunk. Nincs könnyfakasztó szentimentalitás, hamis pátosz, didaktikusan felemelt mutatóujj, de persze van tanulság, némi rap, ének, tánc és zene, melyhez a közönség szolgáltatja ütemes tapssal a ritmusszekciót. Hogy mindez cigányos-e vagy sem, azt már csak azért is nehéz eldönteni, mert annyiféleképp lehet cigány a magyar és magyar a cigány. Az azonban bizonyos, hogy jó.

Kricsfalusi Beatrix

Díszelőadás – Trafó / Titkos Társulat / Kárpáti Péter

Kárpáti Péter azon kevés színházi alkotók egyike, aki több évtizedes pályafutása során végig megőrizte függetlenségét, nem horgonyzott le egyetlen intézménynél, egyetlen, jól bevált színházi nyelvnél sem. Módszereinek lényege a csapatmunka, a folyamatos kérdezés és kísérletezés – Kárpáti és alkotótársai a színházi helyzetet felépítő elemeket változónak-változtathatónak, s nem adottnak tekintik. Színházi nyelvük mégis felismerhető: az előadásaikra jellemző könnyedségnek, bensőségességnek és játékosságnak köszönhetően a közönség – még ha zavarban  van is, és kizökken komfortzónájából – biztonságban érezheti magát. A néző tehát tudja, hogy fontos, hogy figyelnek rá: szeretik és számolnak vele.

Díszelőadás. Fotó: Véner Orsolya

Ennek a fajta kísérletezésnek egyik állomása a Díszelőadás, melyben Kárpáti a saját szövegét adja elő. Ez eleve izgalmas helyzet, hiszen maga a szerző a főszereplő, aki nem színész, és nem is törekszik arra, hogy színésznek tűnjön. Egy olyan ember beszél hozzánk, akiben akkora a közlésvágy, hogy legyőz minden gátlást, ugyanakkor mintha a szöveg mondása közben formálódnának, ízlelgetődnének a mondatok, melyeket szinte a keletkezésükkor, folyamatszerűségükben látunk. Kárpáti a bizonytalanságokat, a nyelvbotlásokat, a belegabalyodásokat felvállalja, és mi nem a színész technikai tudását, a truvájt csodáljuk, hanem a helyzet őszinteségét. A közönséget pedig néma szereplőként vonja be az előadás, s amikor a veszett bosnyákok közülünk kerülnek ki, a nevetésben több a felszabadultság, a közösség létrejöttéből eredő együttérzés, mint a zavar.

A társrendező Téri Gáspár koreográfiája zsigeri szinten kíséri végig az előadást, Hőgyes Endre, a tudós szónoklatához egy új, komplementer perspektívát kínál, amiben egyszerre válik értelmezhetővé a tudomány nagyravágyása (ami itt, a magyarországi körülmények között ráadásul különleges ironikus áthallásokat eredményez) és kicsinyessége, korlátoltsága, nem beszélve a kísérletezés súlyos áráról, a szenvedésről.

A nagyravágyás szinte azonnal leleplezi a – nagyon is szerethető, emberi –gyarlóságot. Ami kapásból érthető a színházi helyzetre is.

Rádai Andrea

Majdhaleszidőm – Réti Anna

Hol ér véget a színház? Hol kezdődik az élet? Réti Anna „lakástáncszínházának” esetében elmosódnak a határok. Az alkotó (aki a kortárs tánc kiemelkedő tehetségű, hazai és nemzetközi produkciókban egyaránt szereplő, új utakat kereső, Lábán-díjas táncos-koreográfusa) ezúttal a saját otthonában fogad minket, egy nem annyira sétálós, mint inkább helyezkedős előadásra, kedves szavakkal, ám némi félszeg zavarral. Ez ugyanis számára egy teljesen új szerep, amelyben már nem csak mint táncos, hanem mint anyuka van jelen, aki épp ezt a kettős (ám minden mozzanatában egységes és hiteles) létet akarja elénk tárni.

A táncos körül minden tánctereppé válik: a bútorok alja, a zongora, a kazettás ajtó és az falszegletek; miközben az anya figyelme egy pillanatra sem terelődik el a gyermekéről, aki bármelyik pillanatban felsírhat vagy megszólalhat, és onnantól kezdve övé a főszerep.

Majdhaleszidőm. Fotó: Lukács Máté

Réti Anna apró etűdökből építkező előadása olyan játékos és könnyed, mint Raveltől a Lúdanyó meséi vagy Schumann Meseképei. Nem véletlen ez a párhuzam, hiszen ő maga is olyan, akár egy bájos mesefigura, pontosabban mint a kockásfülű nyúl, akinek a csodaládája ott rejtőzik a lakásban. Ugyanakkor anyaként rettenthetetlen hős is (ahogy a Volt egyszer egy vadnyugatból többször felhangzó zenei motívum jelzi), aki kitartóan küzd a letaglózó fáradság és az üres napi rutin ellen.  Táncosként azonban újra varázslatossá tudja tenni a világot, még akkor is, ha a leghétköznapibb feladatokat végzi: takarít, rámol, gyereket etet, ügyeket intéz, mos, tereget…

Habár egy nagy zsákot cipel (ahogy ez egy „mesebeszélgetésben” el is hangzik), mégis úgy érezzük, hogy könnyű a teher. A mosolygós anyuka-arc eltünteti az anyuka-ráncokat és a kialvatlanság jeleit, csak a ragyogás marad. Egy boldog embert csodálunk, aki akkor is lenyűgöz, ha nem volt ideje kidolgozni egy-egy jelenetet. Az életben vannak fontosabb dolgok, mint a professzionális színházcsinálás, de egy valódi színházi alkotó számára az élet maga a színház, minden parányi, a nagy színpadokon láthatatlan mozzanatával. Ám épp ezek az apró részletek teszik igazzá és ismerőssé az előttünk zajló történéseket. Réti Anna a  majdhaleszidőmben nem halogat, nem tolja ki az alkotás idejét, hanem kiélvezve és kihasználva minden pillanatot, a jelenben alkot és él. Így jöhet létre minden egyes alkalommal, amikor a táncos-anya beenged a saját legszemélyesebb terébe, egy teljesen őszinte és nagyon szerethető előadás, a maga formátlanságában, ösztönösségében és befejezetlenségében, hiszen épp ezek által lesz olyan, mint maga az élet.

Darida Veronika

Megfigyelők – Trafó / Kelemen Kristóf

Látszólag nem újít és nem forgat fel semmiféle színházi-esztétikai konvenciót ez az előadás. Azért én mégis élek a gyanúperrel, hogy a színházban és a színházról eddigi produkcióival a hazai fősodortól radikálisan eltérő mederben gondolkodó Kelemen Kristóf szépen átveri azokat, akik kizárólag klasszikus esztétikáról meg hagyományos kukucskaszínpadról okoskodnak a Megfigyelők kapcsán. Igen, a történetmesélés valóban hagyományos (van történet!), de amit és ahogyan mond az előadás, az igenis újdonság a mai viszonyok között.

Mert olyan a Megfigyelők, mint egy időkapszula. Mintha ott hevert volna majd’ öt évtizeden át a Trafó pincéjében, mindenki megfeledkezett róla, hogy aztán 2018 őszén egy szép napon fiatal alkotók kibontsák, és miután álmélkodva belenéztek, azonnal meg is osztották velünk a rendkívül kellemetlen tartalmát. Velünk, akik valahogy nem vesszük komolyan a ciklikusan ismétlődő történelmet, sokat felejtünk, cserébe viszont alig valamit tanulunk, és amikor egy vakítóan kápráztató pillanatban összecsúsznak a tegnapi és mai idő- és térsíkok, szóhoz sem jutunk a meglepetéstől.

Megfigyelők. Fotó: Csányi Krisztina

Kelemen Kristóf azonban nem csodálkozik, helyette józanul és tisztességesen a megfelelő szavakat adja a megfelelő emberek szájába. Komoly dráma zajlik itt, a szó minden értelmében, és az elején nem mernék nagy értékű fogadásokat kötni, hogy ki fog végül nyerni, fog-e egyáltalán valaki. A szerző-rendező az egyediben láttatja az egyetemest, a tegnapi hősökben és antihősökben a holnapi győzteseket és lúzereket. Meg közben lazán, lágyan, presszió és didaxis nélkül tudatosítja, hogy már megint, még mindig nem változott semmi, mert itt esély sincs a változásra.

De azért mégis: ez a pici, míves szamizdat-előadás ugyanis a saját létén keresztül állítja, hogy csak akarni, tenni kellene, felkutatni a sok száz vagy ezer nagyon hasonló és mindig egyedi történetet, és aztán fogni őket és újramesélni, újrajátszani. Újra játszani.

Jászay Tamás

#Mindenkitörténet –Trafó / Gondolat Generátor

A #Mindenkitörténet felhívja a figyelmet a színház közösségteremtő funkciójára. Hogy a színház nem feltétlenül csak színházcsinálásról szólhat, hanem lehet a kapcsolatteremtés eszköze is, első körben a környező lakossággal. Ők jelentkeztek közösségi színházazni is: ők, akik a Trafó színházi nevelési-közösségteremtő motorja, a Gondolat Generátor környezetében élnek. Nincsenek jól eladható, közös tulajdonságaik, címke, amit föléjük lehetne írni.

A láthatatlan csoportvezetők egy kortárs szellemiségű szakról, a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-képzéséről érkeztek, ott tanulhatták meg azt is, miért érdemes néha vezetőként hátra lépni. Vonzó ebben a kezdeményezésben az is, hogy nem akar „nagyot mondani”, résztvevőire bízza, mi legyen a történetük és azt is, hogyan mondják el azt. A néző végre nem fölfelé néz a csodálatot váró sztárokra, hanem önmagát láthatja, amint épp oldott vagy éppen zavarban van, a maga tökéletlen és ismerős, színpadi tapasztalatlanságában.

#mindenkitörténet. Fotó: Kővágó Nagy Imre

Az előadás dramaturgiájával sem hivalkodik, kiszámítható szerkezetével szinte tüntet a jól megcsinált darabokkal szemben, mégsem unalmas. A bemutató eufóriájában a nézőtéren ülve is egyértelmű, hogy ezek az önmagukban mindennapi történetek személyesen mennyire fontosak azoknak, akik mesélik őket. Koszty Andrea, ha jól láttam, elsírta magát mesélés közben. Az előadást követő fórumon az alkotók önreflexívek, rákérdeznek saját munkájuk hitelességére, azt firtatják, meddig érvényes egy alkalmi darab. Vajon lehet-e a repertoáron tartani? Kinyilatkoztatások és bizonyosság helyett kérdéseket tesznek fel, és minket is kérdezésre buzdítanak. Az előadás végén Várhelyi Valentina, másodéves egyetemista fogalmazza meg, milyen sokat jelentett neki egy csapat részévé válni.  Leginkább éppen ez a nézőkre is átragadó, a bemutatót megelőző folyamat nyújtotta közösségi élmény teszi érvényessé a hétköznapi történeteket egy olyan térben és időben, amikor a közösségre szánt idő egyre fogy. Miáltal felértékelődik a színház egy korábban ki nem használt sajátossága: hogy maga is közösségi tér. Ahol jól esett kicsit együtt és velük lenni.

Herczog Noémi