Albert Dorottya: Ketten a testről
Stern munkája a betegségnél egy jóval átfogóbb testtapasztalásra invitálja nézőit, teret hagyva mindenki személyes, egyéni felvetéseinek, míg Batarita a fülledt erotika helyett a női szerepeket és a magányt vizsgálja, bár mintha már a kérdésfelvetésnél elvérzett volna.
A táncelőadások leírása, sajtóanyaga gyakran félrevezető. Általában lírai hangvétellel és azzal a szándékkal íródnak, hogy érzéki benyomást keltsenek a nézőben/olvasóban. Hogy is lehetne másképp közölni valamit a kortárs táncról, amelynek nincs sztorija, „narratívája”, hagyományos szerepleosztásai, hanem egy gondolat, kérdés, érzet, állapot mentén halad, asszociációkon, képzeteken keresztül, és nem feltétlenül lineáris. Csakhogy van itt egy bökkenő: előfordul, hogy az alkotók nem a legrelevánsabb irányból közelítenek a saját munkájukhoz, túl általános síkra emelik a darab koncepcióját, vagy éppenséggel leszűkítik azt. Aztán zúdulnak a kérdések és vádak az előadás után, hogy nem is erről szólt a darab, mert a néző akarva-akaratlan megpróbál visszacsatolni a leíráshoz, vagy igyekszik kordában tartani a képzeletét, amely hajlamos lenne elkalandozni az alkotó szöveges megnyilatkozásától. Ezt gyorsan felejtsük is el.
Lehet, hogy Stern Lilit legújabb előadásának létrehozásakor az anorexia inspirálta, de ez a Loop Poolt nézve fel sem merül a befogadóban. Batarita Lüktetésed című előadása pedig „fülledt erotikával átszőtt” szólót ígér, aminek kvázi nyoma sincs. Stern munkája a betegségnél egy jóval átfogóbb testtapasztalásra invitálja nézőit, teret hagyva mindenki személyes, egyéni felvetéseinek, míg Batarita a fülledt erotika helyett – ami inkább hatásos PR-fogás, semmint alkotói közlés – a női szerepeket és a magányt vizsgálja, bár mintha már a kérdésfelvetésnél elvérzett volna. Stern azon dolgozik, hogy átélhetővé tegyen igen gyakori testi problémákat – a rossz közérzetet, a testképzavart, a testtel való diszharmonikus viszonyt –, és teret ad a mi saját kérdéseinknek. Bataritánál azonban végig rejtély marad, mi hajtja az alkotót a Lüktetésed létrehozásakor, pedig ott volt a szikra – a dramaturgiai kapaszkodó – félidőben, ami tűzre lobbanthatta volna szólóját, de ki tudja, miért, nem élt vele.
Stern a dolgok velejébe csap, nem kíméli sem magát, sem a nézőt. A legjobb oldaláról ragadja meg előadása témáját, az anorexiát – tapasztalati úton. Az viszont, hogy Stern látható fittsége miatt a néző nem feltétlenül az anorexiára asszociál, nemhogy nem hátránya, de kifejezetten előnye a Loop Poolnak, hiszen saját világunk, saját testélményünk felől engedi szemlélni a test és személyiség közti diszharmóniát. Efelé mozdít el már a nyitány is, amikor egy ősz hajúra és sápadtra púderezett zombi tinilány bebiceg, a nézők elé mikrofont tart, és várja válaszukat a „Mit szeretsz a testeden?” kérdésre, majd ugyanúgy, ahogy jött, sántikálva kivonul. Ezzel a gesztussal azonnal át is tevődik a testtel vívott harc egy személyes síkra, ami az egyénit egyszerre közös üggyé is emeli.
Ezután jelenik csak meg Stern egy átlátszó nejlon fólia mögött testszínű fehérneműben, gyermeki bájának komolyságot adó hátrafésült frizurával. A mozdulatok és mozgásszekvenciák élesen váltják egymást, a karakter ziláltsága, testi-lelki egyensúlyhiánya azonban mintha az előadó zsenge életkorából is fakadna. A huszadik életéve előtt álló táncos-koreográfus munkáján ugyanis látszik, hogy még a saját nyelve után kutat, és ahhoz, hogy azt megtalálja, át kell lendülnie egy nyelvzavaros bábeli állapoton, amelyben a tanult-látott-létrehozott, vagy csupán kísérletezési fázisban lévő mozgásminőségek egy irányba kezdenek tartani. A színpad különböző pontjain egy-egy rövid mozgássort ismétel, egyre erőteljesebben, egyre nyugtalanabbul: markolja a nejlon függönyt, intenzíven himbálózik a testével a földön előre-hátra, szögletes karmozdulataival messze kilengő félkörös íveket ír le, görcsösen megfeszíti ujjait, miközben koncentráltan követi azok mozgását, mint amikor a csecsemő egy számára addig ismeretlen testrészét fedezi fel éppen – csakhogy itt az ismerkedés gondterhelt és feszültséggel teli. Az előadás a folytonos ismétlődéssel, körkörösséggel játszik, de minden visszatérés a kiinduló pontra egy új fázist, egy felfokozottabb, szélsőségesebb állapotot jelöl. A szimbolikus zárójelenet, a meztelen testét nejlonfóliába burkoló, majd abból kiszabaduló Stern képe sem egyértelműen pozitív: nem feltétlenül jelenti a probléma megoldását, a testtel való megbékélést, a kiegyensúlyozott önképet, inkább csak pillanatnyi kijózanodást, egy olyan állapotot, amelyben a visszalépés/visszaesés lehetősége is mélyen benne van a pakliban. Teste szinte végig remeg/rezeg, és bár belső vívódását, elszigeteltségét, szenvedését követjük nyomon, Stern elemi erővel képes mindezt közös tapasztalatunkká tenni, amiben a karcos-ritmusos elektronikus zenei választás, valamint az intenzív színekkel játszó – noha olykor túlzó – fényterv (Olajos Bence) is kiválóan segíti.
Batarita a távol-keleti táncművészet, elsősorban a butoh iránt elkötelezett táncos-alkotó, tokiói premierje után mutatta be Lüktetésed című szólóját, amely pár reménykeltő mozzanatot leszámítva érdektelen és felületes maradt. A futurisztikus, ezüstös kígyóbőrszerű overálban, merev mellvédőben megjelenő táncosnő a színpad végében, háttal a nézőtérnek, lassú mozgással kezdi az előadást; végtagjainak precíz dinamikája és kitekert testpózai láttán mintha különös, inhumán karaktert öltene magára. Sokáig az arcát sem látni dús szőke haja takarásában. A furcsa, fényvisszaverős öltözékbe bújt lény minimál, mozaikos mozgással közeledik roppant ráérősen a nézőtér felé, majd kibontja „páncélját”, és a mellére tűzdelt vörös, szívformájú párnákból apró, piros nemezgolyókat nyomkod kifelé, mintha megalvadt vércsomóktól szabadulna meg éppen giccses köntösében. Ami sok, az sok – és szerencsére ezt Batarita sem gondolja másképp, int a technikusnak, több fényt kér, majd lazán a nézőkhöz fordul: „Nektek tetszik ez a jelmez?”. Ezzel a gesztusával felülírja az eddig látottakat, a néző pedig fellélegezhet, hogy mindaz a művészieskedés, amiről azt hitte, végig fogja kísérni az előadást, itt megszakad és iróniába csap át.
Batarita tovább cseveg, olykor provokatív, enyhén tapintatlan hangnemben vág oda egy-egy kérdést a nézőknek (például: „Téged hogyan szólít a feleséged?” „És téged?”), miközben – „megviccelve” jelmeztervezőjét – leveti magáról az overált és felhúz egy általa készített jelmezt: piros magassarkú, flitteres, testhezálló miniruha és két apró, vörös nemezbogyóból álló agancs, s máris kész – mint mondja – a „szexi őzgida”. Reméltük, hogy most fog csak elkezdődni Batarita igazi, kompromisszummentes magánszáma, valami merész, provokatív, személyes és őrült dolog, egy a női szerepeket, ideálokat, képzeteket, sztereotípiákat és magát a nőiességet is kiforgató tökös szóló. Ehelyett azonban Batarita lagymatag táncshowba kezd, és jellegtelen léptek, fáradt mozgás közben leveti és a földre dobja a diszkóruháját is. A tény, hogy eltávolította magát mint alkotót a művészien megformált túlzó jelmeztől, azt is implikálja, hogy magától a (ruha sugallta) táncanyagtól is elhatárolódik, hiszen a kettő egymásból következik. Ehhez képest sem a diszkóöltözet, sem az utolsó jelenetek csipkés kombinéja nem állt összhangban a mozgással, az öltözés-vetkőzés voltaképpen semmilyen új párbeszédet nem kezdeményezett. Ha nem zárta volna le olyan hirtelen a nézővel folytatott párbeszédet, ha kibontotta volna előadását a lecture performance irányába, ha mert volna saját magának is provokatív és enyhén tapintatlan kérdéseket szegezni, talán többet megéreztünk volna a fényfüzér halvány fényében megélt magányából a záró jelenetben.
Hol? Bethlen Téri Színház
Mi? Stern Lili: Loop Pool
Kik? Alkotó: Stern Lili. Előadók: Stern Hanna és Lili. Látványtervező: Csúcs Angéla. Fénytervező: Olajos Bence.
Hol? Nemzeti Táncszínház, kamaraterem
Mi? batarita: Lüktetésed
Kik? Koreográfia, tánc, látvány: Batarita. Zene: Xrc Kovács Balázs. Jelmez: Hornyák Isty, Batarita.