Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház alapító igazgatója, egykori vajdasági avantgardista, mára a posztjugoszláv színház „fenegyereke”, első budapesti rendezését a Stúdió K-ban követte el Sacra Hungarica címen. A bevállalós független társulatot eredményesen trenírozta a sajátos poszt-dramatikus, konfrontatív és kinyilatkoztató színházi módszereire. Rendesen nyakon vágja a nézőt az alig több, mint egy órás, politikailag inkorrekt előadás, hiába van felkészülve. 

Botrány azért nem lett az előadásból, hiszen a Stúdió K-ba nem jár a megvezetett állampolgároknak az a része, akikről igazán szól ez a kegyetlen előadás. Ők nem kíváncsiak rá, meg vannak győződve róla, hogy nekik van igazuk. Faramuci helyzet ez, és nem véletlenül jutott eszembe pont ennek az előadásnak a kapcsán, hogy használ-e a puszta szembesítés, a helyzet felmutatása, a sokkolás. A helyi törzsközönség nem dől be a propagandadumáknak és talán arról is van fogalma, hogy mit jelent az elkötelezett színház, tehát nyitott az efféle nézőprovokáló „szentségtörésekre”, sőt el is várja, de azon túl mit csinál? Levezet aztán hazamegy és tovább süpped a szellemi kilátástalanság mocsarába? Talán el vannak átkozva az Urbán munkáit jól ismerő nézők azzal, hogy óhatatlanul össze kell mérniük, hogyan működik egy budapesti társulattal, a Sacra Hungaricában az a metódus, amit nemrég láttak a belgrádi szerb színészekkel a What is Europe? vagy szabadkaiakkal teszem azt Az Úr nevében című előadásban. Ami szintén arról szólt dióhéjban, hogy senkinek sincs igaza, csak és kizárólag nekünk (nacionalistáknak, keresztényeknek, patriótáknak, ortodoxoknak, stb., tehát többségieknek), és csak akkor lehet teljesen igazunk, illetve akkor tudjuk igazolni önmagunkat, ha leszámolunk a számunkra ismeretlennel és elfogadhatatlannal – miközben persze nem vesszük észre, hogy önmagunkkal is.

Fotók: Véner Orsolya

A Stúdió K társulata elsősorban önmagával számol le ezen az estén, kinyírja magát a nyílt színen, legalábbis rituálisan. Megkérdőjelezi saját létének értelmét, miközben azt játssza, hogy az országban elszabadult veszélyes és zagyva nacionalista érvek hétköznapi megnyilvánulásait sorakoztatja fel önmagának sulykolva, improvizációk alapján, amelyeket Gyarmati Kata dramaturg jegyzett le és rázott gatyába. Kezdődik egy lassú társulati bemutatkozással, majd egyre veszettebb tempóban viszik túlzásba magukat, válnak önmaguk torzképévé a bizonyos igazolás gyanánt.

A díszlet hét átlagos szék egymás mellett, szemben a nézőtérrel. Üresen állnak, majd ezekről fognak minket bombázni verbálisan a színészek, akár a 2008-as Turbo Paradiso – Hommage á Danilo Kiš előadásában a Kosztolányi Dezső Színház akkori társulatának a tagjai a Szkénében vagy a szegedi Thealteren. Kellemetlen az időutazás gondolata. Még ez is. Az az előadás akkor a jugoszláv háborúhoz vezető nacionalizmusról szólt, egy kegyetlen poszttraumásszindróma-show keretében. Egy olyan rendezőtől, aki nem menekült át Magyarországra a krízis idején. Ki gondolta volna, hogy tíz évvel később ugyanazt a szorongást éljük át nézőként úgy, hogy mindez az anyaországunkra vonatkozik. Milyen egyértelműnek tűnik innen, hogy mi az, ami rossz, hogy hova vezethet, ha a többség úgy gondolja, hogy pusztán mennyiségi alapon különb.

Sok mindent végig lehet gondolni, míg megjelenik az első szereplő és elkezdődik a seregszemle, avagy székfoglaló. Spilák Lajos érkezik az élen, per Lajos, tétován, gyászmagyarban, mintha mondani akarna valamit, többször nekikészülődik, aztán feladja, s leül. Sipos György vészt jóslóan vibrálva jön, aztán megnyugszik, Nagypál Gábor követi őt kedves gesztusokkal köszöngetve, mint egy igazi házigazda, majd Lovas Dániel feszengi be magát a neurotikust alakító Homonnai Katalin és a rekedt fekete asszony Nyakó Júlia kíséretében. Mindenki helyet foglal, és vár. Egy, csak egy szék marad üresen a színpadon. Annak a gazdája is érkezik hamarosan: Pallagi Melitta, aki kissé vonakodva ugyan, de belecsap a lényegi mondanivalóba, majd bele is lendül rendesen. Arról beszél, hogy hitt a Sorosban, de félrevezették. Azt hitte, hogy független színházat kell csinálni, mert csak annak van értelme, hogy cirka annyi embernek játsszanak minden este, mint az épp aktuális közönség. Elhitették vele a beépített hipnotizőrök, hogy a nemzeti kőszínház káros, miközben tömték a függetleneket pénzzel, majd ott hagyták őket a pácban. Nem csoda hát, hogy mostanra átnevelődtek, és ők terjesztik az új tant, például arról, hogy a liberalizmus egy gyerekbetegség. Miközben azt sem tudják, mi a liberalizmus.

Az előadás további részében tulajdonképpen már csak ezt a mindent elöntő, mindenki magánéletébe is beszivárgó, nyomasztó ideológiai katyvaszt reciklálják, és egyre feszesebb tempóban öntik a közönségre a gondolattalanságot, a kirekesztő véleményeket, a gyűlölködés alapfokú tanfolyamát. Egymás szájából kapkodják a szót, hol migránsoznak, hol a magyar felsőbbrendűséget éltetik, de van, hogy fordulatot vesznek, és a magyart is lebontják kevésbé magyarra szexuális orientáció vagy társadalmi, gazdasági státusz szerint. Eleinte van nevető harmadik a közönség részéről, hiszen groteszk, ismerős szólamok ezek, akár a közmédiából naphosszat ömlő mocsok, majd, amikor fokozódik a tempó és hiszterizálódnak a szereplők, az arcokra fagy a vigyor. Mindenkinek szembe kell néznie azzal, hogy valamelyik kategóriába ő is beleillik, és potenciális célpontja ezeknek a rágalmazásoknak. Vagy falusi paraszt, aki elveszi a városiak munkáját, vagy fővárosi idióta, aki azt sem tudja, hogy vidéken is élnek emberek. Feszesen zajlik a mások véleményezése, egyre gyorsabban peregnek a tőmondatok, egyre tépázottabb a roncsolt cimbalomzene.

Végre változik a szín, Nyakó Juli a „Nekünk a legszebbik estét/ Fekete színre festették…” kezdetű bukovinai bujdosódalt énekli, amibe nem tudunk maradéktalanul belefeledkezni, hiszen kétségbe kell vonnunk az igazát ebben a helyzetben, hogy aztán azon is elgondolkodhassunk, kié a kulturális örökség egyáltalán. Ki az a mi? Mi az a magyar? Ezen a ponton előkerül egy hagyományos kockás abrosz, egy zsák anyaföld és némi vörösbor, amelyet a földre csorgatnak és lezajlik egy dagonyázó performansz magyar föld és magyar vér témában. Aztán szakralizálnak, miközben Szent Istvántól a szemét mediterránokig mindenről szó esik isten nevében, s mindennek a tetejébe elkezdik sorolni az ötleteiket a mindennapi élet átszervezéséhez. Majd, amikor éppen elunnánk a gyomorforgató kommentfolyamhoz hasonlítható ötleteket és érveket, a szereplők felállnak és elindulnak a nézők felé, és Antal Attila metálzenéjére ordítanak menekültellenes gyűlöletszövegeket. Jönnek a néhai egyéniségek zombikká válva, táncolva, paradicsomos disznóhús konzervet kenve magukra, hátha távol tudják tartani vele a muszlim rémet, akár a fokhagymával a vámpírt. Mulatnak népdalokra, operettnótákra, merülnek el a sárral kevert szarban, amiben megágyaztak maguknak. A tragikus összeomlás látványa bénító, és nyilván magunkra vesszük, tudjuk, látjuk, hogy ez történik. Kérdés, tudunk-e kezdeni vele valamit. Mert nem oké, hogy ezek a művészek bátrak, és teli torokból ordítanak, míg mi hallgatunk, emberek. Mi szofisztikált nézők is. Miközben elfelejtjük a Krétakört, a FEKETEországot, hogy volt Magyarországon politikai színház, amely ébresztőt fújt, és megoldásokat is kínált. Urbán András most kisebbségi magyar rendezői létből emlékeztet minket arra, hogy micsoda népség vagyunk.

Hol? Stúdió K
Mi? Sacra Hungarica
Kik? Játsszák: Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos.
Dramaturg: Gyarmati Kata. Zene: Antal Attila. Fény: Berta Ninett. Asszisztens: Rémi Katinka, Vajdai Veronika. Rendező: Urbán András