Mintha a Tar által koncentrikus körökben fölrakott epizódok motívumaiból csak a számukra legkedvesebbeket próbálták volna új struktúrába rendezni. A körökből egy-egy tárcsát elmozdítottak, de hogy az ábra valahogy mégis kijöjjön, új vonalakkal kötötték össze az elszakadt részeket, kölcsönadva egy-egy figurának egy másik alak akcióját, szavát vagy tulajdonságát.

Döglődő galambok hullanak csalinkázva az égből, s míg szemerkél a halál, egyenruhásokban és rongyokba tekertekben egyszerre ébred fel a szégyenletes remény s vele a vágy, hogyha már így elszabadult a gonosz, hulljon hát arra az átok, ki velük szemben áll. Kire vagy kikre? Hát – ezekre. Mert „ezek – ilyenek”. Vérszomjas démonok dülöngélnek a cívisváros sárga temploma körül – a regényben.

Fotók: Dömölky Dániel

A félelem és a hányingeres utálkozás levegője terjeng a Kamra Gothár Péter által rendezett produkciójában is. A rendőrségi irodák sötétzöld falai oldalra is kinyúlnak, s belőlük nőnek ki a városszéli lakótelep hátunk mögé is bekanyarodó blokkjai. Díszlettervező: Gothár Péter. Nem annyira egy alföldi település, inkább a pállott és dohos fővárosi alvilág jelenik meg a képekben, de rendjén van ez. Ráadásul tán épp 1996 környéke, tehát a regény születésének ideje volt az az időszak, amikor a „nyócker” kikotorhatatlan lichthófjaiba – valami oknál fogva – csapatostul hullottak a sötétvörös lábú, szürke galambok. Megvan ez nekünk. Itthon vagyunk.

A Katona József Színház 2016 tavaszán, Máté Gábor rendezésében, a Sufni gyufaskatulyányi terében mutatta be a Tarhoz hasonlóan debreceni szerző, Ménesi Attila Bihari című darabját. A mű Tar Sándor hányatott, ügynökmúltja miatt el nem fogadott, s legendává összeállni se tudó – 2005-ben sejthetően öngyilkossággal befejezett – életét próbálta megközelíteni.  Most, a Kamra kicsit nagyobb terében, újfent Mészáros Bélát állítva főszerepbe, Tar egyik remekműve, a Szürke galamb című „bűnregény” színpadi átfogalmazása került közönség elé. Okkal, s joggal. Nem lehet az, hogy ne tudjuk, mekkora író volt ez a saját elkárhozásával megküzdeni képtelen ember.

A rendszerváltás haszonélvezőit máig nem zavarja, hogy az a lift, melyen ők fölfele szálltak, zökkent egyet, aztán az ország nagyobbik részével, a már megkezdett úton, továbbra is lefele tartott. A Szürke galamb látomásos crime noir-ja hátborzongatóan rögzíti a süllyedés egyik ütemét.  Kafkai szorongással szállonganak a szereplők a történet terében, épp oly tévelygőn, mint ahogy az istent játszó, őrült házmester (Bezerédi Zoltán) mérgezett galambjai csapódnak a kásás hóba végül. Mindenki büntet mindenkit. Ám ezek az amatőr akciók röhejes kis maszatolások ahhoz képest, ami készül. Mert Csiszár őrnagy (Mészáros Béla) képében érkezik valaki a központból, hogy önnön tökéletességétől eltelve, kiképezve és szabadon eresztve rendet tegyen, s átvegye a hatalmat. Négy bulgakovi éjen s napon át folyik a küzdelem a Nyúlszájúnak becézett rémmel, meg a „járvánnyal”, a kígyóméregként működő anyaggal, mely szájon, orron, pórusokon át, rapid módon távoztatja a vért a halálra ítéltekből.

A játék szemmel felfogható és követhető része egészen készen van, a látvány pompásan működik. Tihanyi Ildi némely esetben testprotézissal megsegített, siralmasan magyar jelmezei és Novák Balázs maszkjai járulnak hozzá ahhoz, hogy az elénk lépő figurákat ámulva és elszörnyedve fogadjuk. Kocsis Gergely kopasz ezredesének nikotintól sárga, konya ősz bajusza, Fekete Ernő rendőrhadnagyának alkoholos verejtékben pácolt, árulkodó civilruhája, Bezerédi Vámosi bácsijának glóriába göndörödő pár szál haja és kobraszemüvege, Ujlaki Dénes bérgyilkos vállalkozójának és társának ezrek által hordott, padlizsánbordó és spenótzöld zakója telitalálat. Vizi Dávid acélos butaságú zászlósának kutyafülként leffegő, göndör parókája és ki tudja, mitől foltos kék nadrágja, s a hihetetlen alakváltásokra képes Mészáros Blanka számos nőalakja már most feledhetetlenül kellemetlen.  Remek a vészgalambból paprikást főző romafiú szerepében Samudovszky Adrián e.h., s kedvese, a kislányt játszó, de nimfomán feleségként is sikerrel sikoltozó Veszelovszki Janka e.h. S ők mind készen állnak arra, hogy akár egy sötét és kaján filmsorozat figuráiként találkozzunk velük újra. Legjobb lenne persze egy igazi film, melyben Pelsőczy Réka szuperképességekkel rendelkező rendőrőrmestere is kifuthatná a maga fantasztikus formáját, s elmondhatná vagy ötször, rekedten, ahogy kell: „Ilyenek ezek.”

A cselekmény követése a regény olvasása közben sem kis feladat, a Kamra előadása során viszont kész rejtvényfejtés. Németh Gábor és Gothár Péter, meg a dramaturgi feladatokat ellátó Morcsányi Géza lehet, nem is akarták a – könyvben végül pontosan kirajzolódó – krimi történéseit követni. Mintha a Tar által koncentrikus körökben fölrakott epizódok motívumaiból csak a számukra legkedvesebbeket próbálták volna új struktúrába rendezni. A körökből egy-egy tárcsát elmozdítottak, de hogy az ábra valahogy mégis kijöjjön, új vonalakkal kötötték össze az elszakadt részeket, kölcsönadva egy-egy figurának egy másik alak akcióját, szavát vagy tulajdonságát. Ez még működhetne, ha ritmikailag is meg lenne tervezve a játék egésze.

Bár a regény párbeszédeit az író belevasalta a mindenkori elbeszélő szövegébe, a dramatizálás során egyetlen jó mozdulattal ki lehet emelni őket, anélkül, hogy a megírt dialógus szálaira szakadna. Ez sikerült, a színi változathoz szükséges sűrítés viszont csak részben történt meg. A fokozás most már csak zeneileg lenne lehetséges. Az emelkedő szerkezetet ebben a rejtélyekkel teli, homályos világban aligha lehet hagyományos drámai jelenetek egymásutániságával létrehozni. De tán többet lehetne mesélni. Meglepő, hogy a regénybeli rádiós figuráját nem hívja dramaturgiai segítségül az átdolgozás. Pedig az ő aktív beléptetése, miközben a közönség a legfontosabb segédinformációkat folyamatosan megkapná, biztosíthatná azt a növekvő feszültséget, ami skálafokonként tudná megemelni a történetet. (A kísérő kritikákból tudható, hogy amikor a 2016/17-es évadban a Stúdió K együttese mutatta be – Mikó Csaba átírásában és a koreográfus Horváth Csaba rendezésében – a Szürke galambot, jelentős figurává növelték benne a rádiós alakját. De ez, persze, senkinek nem kötelező.)

A műfajhoz tartozó bizarr meglepetések jobbára elsikkadnak, elvesznek azok a komikus pillanatok, amikor – bár ott lapul a halál, kikészítve – többen elvétik annak igénybevételét. Maga az író elindít és meghív egy-egy motívumot, ilyen például a dallamtapadás jelensége. Annie Lennox Tar által emlegetett, 1995-ös nagy slágere (No More „I Love You’s”) helyett itt a közönség által még ismert, korabeli hazai slágerek bemondásait halljuk, mindig jól időzítve, de csak díszítésül, holott építőelemek is lehetnének. A léggömbdíszes, néma tabló mint keret érthető, de nem igazán ütős megoldás.

De azért ijesztően élnek ezek a szörnyek, itt, a magyar „csodák udvarában”. A színészek nagyszerűek, a legfiatalabbak – Baki Dániel m.v., Fröchlich Kristóf e.h. és Váradi Gergely e.h. – szintén jók, a történet viszont össze van gyűrve. Kérdés, hogy egészen törölni kell-e az alapműben meglévő, enyhén misztikus derengést. Ennek vállalása erősíthetné a produkció halálszagú költőiségét. Van még ebben. Él az a metálszínű, megvadult madár még.

Ami most színpadon van, az egy megkezdett műfordításra hasonlít leginkább. Ha elkészül, méltó párja lehet az alapműnek, de legalább annyi – főképp dramaturgiai – munkát igényel, mint amennyit eddig belefektettek.

Hol? Katona Kamra
Mi? Tar Sándor regényét színpadra alkalmazta: Németh Gábor és Gothár Péter
Kik? Szereplők: Mészáros Béla, Fekete Ernő, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely, Bezerédi Zoltán, Ujlaki Dénes, Mészáros Blanka, Vizi Dávid, Baki Dániel m.v., Samudovszky Adrián e.h., Veszelovszki Janka e.h., Fröhlich Kristóf e.h., Váradi Gergely e.h.
Díszlet: Gothár Péter. Szcenikus: Tóth Kázmér. Jelmez: Tihanyi Ildi. Jelmez-asszisztens: Pintér Sára Bea. Maszk: Novák Balázs. Súgó: Boncza Anita. Világítás: Pető József. Hang: Wirth Tamás. Harmonika: Demeniv Mihály. Zene: Fekete Gyula. Dramaturg: Morcsányi Géza. Asszisztens: Tóth Judit. Rendező: Gothár Péter. Munkatársak: Tóth László, Lohár Antal, Botka Zoltán, Pető Sándor, Tőzsér Gábor, Bokor László, Agárdi József, Ladonicki Dániel, Petróczy László, Nedár Barnabás, Kormány Kristóf, Mátyás Flóra, Ignácz Éva, Gáspár Viktória, Pintér Mária, Szeberényi Lejla, Kelecsényi Bernadett, Bari Boglárka, Gerlóczi Judit, Tamási Anna