A Független Színház Magyarország idén, augusztus 24. és szeptember 15. között harmadik alkalommal rendezi meg egyedülállónak számító kezdeményezését, a világ egyetlen nemzetközi roma színházi fesztiválját. A júliusi uborkaszezonban bárki, aki ellátogatott az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában helyet kapó A roma színház ezer arca című kiállításra, képbe kerülhetett a Roma Hősök Fesztivál elmúlt két évéről.

Vincze Alina a kutatóközpont emeleti galériáján kiállított munkái a 2017-es és 2018-as fesztiválon fellépő tizenegy roma színházi alkotó portréját örökítették meg. Egyeseket civilben, míg másokat szerepben rögzített a kamera, ez a különbség azonban nem számottevő. Anglia, Írország, Spanyolország, Magyarország, Románia és Bulgária polgárait ábrázolják a képek, akikre országonként más-más megkülönböztető címkéket ragasztanak, elszeparálva ezzel őket a többségi társadalomtól: ők a romák, a cigányok, a travellerök, vagyis a mások. A fotók, akárcsak az Öt európai dráma alcímet viselő nemrég megjelent Roma Hősök című drámakötet, kiléptek a cigánysághoz fűződő konnotációk szűk medréből, és a cigány identitás fölé az európait helyezték.

A szerző fotói

A portrékat tartalmilag az ábrázolt művész által előadott darabból vett idézettel vagy az alkotó személyes véleményével tették még színesebbé. A kiragadott gondolatfoszlányok videóinterjúkból származtak, melyeket a látogatók végignézhettek, ahogy belenézhettek az előadásokba is. Míg az idei év Roma Hősök Fesztiválján kamaradarabok lesznek majd láthatóak, az elmúlt két alkalommal storytelling előadások alkották a programot. A storytelling műfaját manapság sokan, sokféleképpen használják, hiszen kitűnő kommunikációs forma, hiszen egy egyszerű fogással, a személyességével képes arra, hogy kiragadjon minket a folyamatos hírdömping és az álhírek robbanásszerű elterjedése okozta enerváltságunkból, apátiánkból A storytellingnek mint kommunikációs eszköznek a hatásossága az érzelmi azonosuláson alapszik: a történetmesélőnek magával ragad a stílusa, s ezzel felkelti érdeklődésünket személyes ügye iránt. Minden történet kulcsa a hős narratívája, legyen szó gyerekkorunk meséiről, a legkisebb királyfi szerencsepróbálásáról vagy a stand-up comedy-k vicces helyzetekbe kerülő figuráiról, a cél, hogy a személyes hang, illetve az ismerős megpróbáltatások révén kapcsolatba kerüljünk a hőssel. (A TED Talks videók népszerűsége is arra a jelenségre épül, hogy az információ egy jól elmesélt történetbe ágyazva könnyebben rögzül az emberben, hogy a narratíva segít megérteni a problémát, beindítja a fantáziát és serkenti a megoldáskeresést.)

A storytelling színházban való alkalmazása nem igényel sok magyarázatot, a közösségi- vagy dokumentumszínházban gyakran használják például az anyaggyűjtéshez. Vibeke F. Havre, norvégi közösségi színházi szakember például tematikus storytelling esteket szokott rendezni egy-egy készülő előadásához az adott közösségben, volt, amikor pedig a lakókocsijába invitálva hallgatta meg az épp arra járók történeteit. A Káva meghívására tartott 2018-as workshopján kiemelte, hogy mindig fontos különbséget tenni a magánügy és a személyesség között, a történeteket pedig a visszatérő téma, mintázat vagy szimbólum alapján érdemes összekapcsolni. A storytelling módszerének sikere és népszerűsége szerinte abban rejlik, hogy mindig van egy olyan történet, amit nem ismerünk a másik mögött.

Pontosan ez a gondolat köszön vissza számomra a kiállításban is. A vitrinben elzárt szakkönyvek jelzik azt a tudományos diskurzust, mely a magyarországi cigányság történetéről, diszkriminációjáról, politikai törekvéseiről, megélhetési lehetőségeiről, együttnevelési esélyeiről folyik. Talán nem véletlen, hogy ezekbe a szakírásokba a kiállítás vendégeinek nem volt alkalmuk beleolvasniuk, a figyelem száz százalékosan azokra a narratívákra irányult, melyeket az érintettek maguk vázoltak fel. A felvételeken az interjúk szorosan kapcsolódtak az előadásrészletekhez, a művészek szerepben és civilben egyaránt történeteket meséltek a közösségükről. Az interjúk storytelling előadásként működtek, az alkotók élettörténetei a jelenkor társadalmi értékeire, problémáira reagáltak. A személyes élményeken túl az európai társadalomról, annak szokásairól meséltek: a kiközösítés mechanizmusáról – az ír traveller családból származó Michael Collinst gyerekként az iskolában külön asztalhoz ültették, majd felnőttként nem akarták engedni, hogy diákokkal foglalkozzon –, a „coming out”-tal együtt járó kockázatvállalásról – Mihaela Dragan sokáig hezitált, hogy felvállalja-e roma származását egy egyetemi ösztöndíj érdekében, mivel tudta, onnantól kezdve megváltozik az emberek hozzáállása – és az esélyegyenlőségért folytatott küzdelemről.

„A szupercigány az megküzd a nehézségeivel, és tanul-tanul, amíg bele nem őszül. Talán a jó cigány az igazából olyan, mintha nem is lenne cigány, olyan tökéletesen tanul és dolgozik, hogy szinte észre sem lehet venni, mintha nem is létezne.” (Részlet a Kaméleonlány c. előadásból)

A III. Roma Hősök Nemkzetközi Színházi Fesztivál (2019. augusztus 24-25., szeptember 14-15.) programját lásd ITT.