Ha volt valami közös a Nemzeti Táncszínház nyári szünet utáni első premierjében (Nyaralás) és a CAFe Budapest zárónapján ugyancsak itt tartott két táncbemutatóban (Ketten és Sinni), akkor az az, hogy mindkét előadás nézése közben gyakorta elgondolkodtam, hogy lehet valami ennyire ütős, ami pár perce még annyira lehangoló volt, és fordítva.

Még jó, hogy a színházban nem feltétlen érvényesülnek a matematika vagy a fizika törvényei, mert, ha minden negatív kioltana ugyanannyi pozitívat, az alább részletezett estéken az eredmény könnyen lehet, hogy nullára jönne ki. Szerencsére ez nem így működik – bár nyilván a befogadótól is függ, meg hát a rossznak is van olyan szintje, ami maradandó károkat okoz(hat) a nézőben. Mindenesetre a csalódásokon én általában értetlenkedem, bosszankodom kicsit, majd elengedem. A pozitív élmény viszont beég az agyamba; az eredetiség, katarzis, meglepetés – az egyéb talányos összetevők erejétől függően – napokra, hetekre, évekre megmarad emlékezetemben.

Tíz évvel ezelőtt februárban beültem egy Bozsik Yvette-előadásra, a Lány, kertbenre a budapesti Katonában. Az előadás hangulatára, egyes részleteire, de főleg a bennem keletkező intenzív utózöngékre, ambivalens érzésekre a mai napig emlékszem. Mint nő, mint érző ember nagyon kellemetlenül éreztem magam a látottaktól, de mint kritikus nagyon jól. Szürrealitása, álomszerűsége ellenére is nagyon koherens, sajátos világot láttam, briliáns ötletekkel, színészi játékkal, mindezek mögött pedig határozott, erős, provokatív, őszinte és fontos rendezői kiállással. Bozsik Yvette most keresztapja és első balettmestere, az év elején elhunyt Mozsonyi Albertre emlékezve készített ismét egy személyes vallomásokkal tűzdelt előadást, és tette színpadra újfent fiatalkori önmagát Hasznos Dóra alakjában –esetenként egy a Krausz Aliz megjelenítette hasonmás figurával lekettőzve. Ezúttal is hangsúlyos az aprólékos atmoszférateremtés a precízen összeválogatott kellékek, díszletek garmadájával. Az eseményeket ezúttal is egyszerre sok karakter tartja folyamatosan mozgásban, és a hangulat ebben az előadásban is a derűs, a groteszk és a szürreális tartományaiban cikázik. Mégis úgy tűnik, hogy míg Bozsik 2009-ben a családi históriákból összeálló terápiás szembenézéshez megtalálta a tökéletes formát, most inkább a formát próbálja ráerőltetni a témára.

Nyaralás. Fotók: Horváth Judit

A látvány és az egyértelmű utalások eszünkbe juttatják Jacques Tatit, Fellinit, Buster Keatont, összekeverve egy kis csinibabás magyar retróval, de találkozunk a Ragyogás hátborzongató ikreinek színpadi kiadásával is. Ami a táncot illeti, ugyancsak sok minden kerül egymás mellé a revütől az akrobatikus bohócszámon és a street dance-en át az iskolás klasszikus balettgyakorlatokig, mire eljutunk a Pina Bauschtól kölcsönvett záróképig. De a hangulati sokféleség most inkább cicoma, mint indokoltan használt eszköz. A Tati Playtime-ját idéző, hol a lélek bugyrait szimbolizáló, hol tengerparti bungalósorként funkcionáló doboz-szoba díszletek között a forrónadrágba öltöztetett Vati Tamás reklámszatyorral a kezében, frottírtörölközővel a nyakában, gumipapuccsal a lábán slattyog jobbra-balra, mint valami kelet-európai Hulot, tologatja a kukákat, üzemelteti a nyilvános vécét, és fennhangon osztja meg életbölcsességeit. A színes-szagos, kedvesen (olykor zavaróan) zagyva – szódásszifonnal, összecsukható kempingasztalokkal, otthonkákkal, táskarádióval és stílusos bubifrizurákkal megrajzolt –, napsütötte, sárga fényben úszó tarka tengerparti idill képe rendre elsötétül, és egy kevés díszlettel, fekete-fehér, olykor vörös és fekete színekkel is megfestett világba tévedünk. Az álmok, félelmek, szürreális látomások, az abszurd jelenések világába. A két világ váltakoztatása azonban nem előre viszi, inkább meg-megakasztja az előadást. A tengerparti, retró kavalkád üres, dekoratív sémákkal operál mind a karakterek (otthonkás-hajcsavarós néni, titokban iddogálástól megvidámodó bohócok, kétes erkölcsű ledér nő, flegma hippi, mintacsalád cuki gyerekkel), mind a kirajzolódó mikrotörténetek és a humor terén (női-férfi, macska-egér játszmák, megcsalások, részegség, WC-s poénok.) A komorra hangolt misztikus jelenetek több színt visznek az előadásba, mint a csiricsáré forgatag. Ezekben a részekben sokkal kevesebb a töltelékanyag a koreográfiában, jobban szerepükre találnak az amúgy feleslegesnek tűnő karakterek, jó arányban keveredik a fanyar, a groteszk, a melankolikus, a lélektani horror.

A szereplők egy része hálóingnek vagy kórházi lepelnek tűnő ruhában, másik része különös, mitológiai alakokat és commedia dell’ arte figurákat megidéző maszkokban, állat-, ördög-, angyaljelmezekben jelenik meg. Kicsit olyan, mintha valaki álmában, kicsit mintha az őrültek házában lennénk, ahol az emberek saját elméjük ajtajain masíroznak ki-be. A pomádés világban a parókás, szánalmas kisembernek tűnő, Vati Tamás által alakított figura is itt válik plasztikusabbá. A méltósága és testi ereje maradékába kapaszkodó, az elmúlás kapujában álló ember. A kislányból nővé váló, feszülő vörös ruhába bújó Hasznos Dórával a szemeteskukánál lejti el haláltáncát. Az előadás végén, akár egy sírhoz, úgy járulnak egyenként a táncosok egy földre helyezett bőröndhöz, hogy örökre elcsomagolják halott szerettük személyes tárgyait. Bár „az élet egy utazás”-analógiával összeér a nyaralási és az elmúlási sík, az előadás egészében nem érződik az egység, a habkönnyű, nyáridéző nosztalgiázást és a személyes történetekkel átszőtt lelki utazást nem sikerül összefésülni, összességében jobban jártunk volna, ha a kettőből csak az egyiket látjuk.

Kettőt láttunk a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál utolsó napján is, mármint előadásból, de néha az előadások alatt is ránk törhetett a kettős látás érzése.  A Közép-Európa Táncszínház „Gyere haza magyar alkotó” című projektének keretében bemutatott Mészáros Máté és Juhász Péter-koreográfiák, a Ketten és a Sinni a leírás szerint lazán kapcsolódnak egymáshoz, valójában azonban – a közreműködő művészeket leszámítva – több volt a különbség, mint a hasonlóság. Mészáros Máté a Szegedi Kortárs Balettből igazolt jó pár évre külföldre, olyan művészek mellé, mint Ohad Naharin, Wim Vandekeybus, Sharon Eyal, Amanda Miller, Roberto Galvan, Myriam Naisy, Robin Orlin. Az Ultima Veznél töltött évek óta szabadúszó.

Ketten. Fotók: Dusa Gábor

A Közép-Európa Táncszínházzal már többször dolgozott együtt, Mádi Lászlóval közös munkája, az InSondOut elnyerte a 2018-as Monotánc fesztivál fődíját. A zenét ezúttal is Mádi szerzi az előadáshoz, miközben táncol is benne, akárcsak a Sinni esetében. A Ketten zenéje voltaképpen zaj, háttérben motoszkáló vibrálás, amit végigkísér egy folyamatos magas sípoló hang. Nem aláfest, sokkal inkább közeget teremt. Mészáros Mátét, ahogy már a Nemzeti Táncszínház új épületének előterére koreografált Távolság mechanikájában is, ezúttal is a testek térben való elhelyezése érdekli, nem táncosban és táncban, hanem testben és mozgásban gondolkodik. A kifejezetten lassú tempójú, apró metamorfózisokból építkező előadás elgondolkodtató módon absztrahálja a testet; lábak, kezek masszájába olvasztja az egyént. A hat fős, egymásra gyakorolt kölcsönhatások által működtetett ember-gépezetből kiválik egy-egy duó, de ezek a kettősök is szétbogozhatatlanul hömpölyögnek. Az én-te határok felszámolását jelzi, hogy az extrém formákban egymáshoz préselődő testekről néha úgy tetszik, mintha cserélgetnék egymás között a tagjaikat.

A táncosok csupa feketében vannak, a színpad a padlóra applikált kb. 2 x 2 méteres négyzet alakú tükröződő felülettel együtt is üres. A zenén kívül a fény alakítja a közeget. Magenta és ciánkék árasztja el a színpadot és a táncosokat, akiknek csak a bőrét festi művivé a fény, testük kontúrja a két szín szemkápráztató kombinációjától bizonytalanná válik. Mintha egy fordított 3D szemüvegen keresztül látnánk a világot, amely a valóságos térbeli eseményeket két egymásra vetített piros-kék sík képpé alakítja. A színek – mintha a nyomtatásba hiba csúszott volna– nem pontosan illeszkednek egymásra. Erre játszik rá a koreográfia is, amikor például Mádi László és Dabóczi Dávid egymás klónjaként mozog a másik takarásában, de időnként egyikük lekési a másik mozdulatát. Az előadás motorjai ezek az apró szellemes rezdülések, ötletes kapcsolódások és gyermeki rácsodálkozást kiváltó képek. Ki gondolta volna, hogy ha a hat táncos tizenkét talpa egymáshoz tapadva szinkronban mozdul és hullámzik, az pont olyan, mintha egy fantázialény csontváza lenne!

Az átgondolt és klisémentes expozíció után és a meditatív zárlat előtt azonban egy olyan harsány, erőltetett ésklisésen „lilaködös” intermezzo is arcul csap, ami jól példázza, mire gondol valaki, aki pejoratívan ejti ki száján a „kortárs” jelzőt. Ha egy táncelőadás spontán érzelemkitöréssel él, azzal nekem nem sok bajom van, de úgy érzem, ideje lenne feltenni a kérdést, tényleg olyan nélkülözhetetlen kifejezőeszköz-e az egzaltált sírva röhögés, a hangos sóhajtással felvezetett mozdulatok és a helyben futkározás, mint amilyen gyakran nyúlnak hozzájuk az alkotók. Hargitai Mariann becsülendő elszántsággal igyekszik helytállni az összes ilyen klisét felsorakoztató jelenetben, mégsem ezek lesznek számomra az előadás maradandó részei. A többit köszönöm, szívesen megtartom.

A Franciaországból, Emanuel Gat társulatából hazalátogató Juhász Péter koreográfiája, a Sinni nem duókra, hanem szólókra épül. A táncosok saját történeteiből építkezik, az általuk bedobott hívószavakat egy fantázianyelvre lefordítva és a táncra átkódolva készült. Míg Mészáros előadásában az egyén, sőt sokszor az emberi vonások is eltűntek, a táncosok gyakran a nézőknek háttal, egymás takarásában vagy fekve, csak bizonyos testrészeiket furcsa perspektívákból láttatva szerepeltek, itt szó szerint reflektorfénybe kerül az ember – az egyén és az egyéniséget kifejezni hivatott tánc. A hat táncos egy kupacban és egy fénykörben állva szónokol leginkább latinnak tűnő halandzsaszöveget. Ugyanazt mondják, de van, aki magasztosan, van, aki iskolás erőlködéssel, van, aki kötelességtudóan. Lecke? Eskü? Ima? Valami, ami összeköti őket, ami egyszerre keret és korlát. Ezt húzza alá a koreográfia is, szinkrontáncukba szakrálisnak ható mozdulatok, az indiai mudrákra hasonlító elemek is bekerülnek. De a hat ember első ránézésre is hat külön karakter – beszédesen különböző ruháik is erre utalnak –, tehát borítékolható a közösség-egyén szembenállás tematika. Mindenki szétszéled, vívja belső harcait. A káoszban a rendet, az alapokhoz való visszatérést Takács László figurája képviseli, aki látványos gesztusokkal próbálja helyreállítani a felbomlott egységet, terelgeti, számon kéri társait, pantomimmel épít falakat. Mádi László zenéje nagy svunggal húzza előre az előadást, amely jóval kisebb sodrással cammog a ritmusok után. Az alkotási folyamat, melyben mindenki hozhatja a saját egyéniségét, történetét, összességében széteső, önmagát ismétlő struktúrát eredményez. Dicsérendő, de nem feltétlen célravezető, hogy demokratikusan mindenkinek kijár egy korrektül előadott szólótánc, melyben az összes előadó egyenként elmeséli a saját út/saját hang/saját tánc választásának történetét. Az önmaga csapdájába eső koreográfiában mintha a klasszikus Brian élete-poén sülne el: „mi mind egyéniségek vagyunk”.

Sinni. Fotó: Dusa Gábor

Szerencsénkre átvitt értelemben ezúttal is megszólal egy nem is olyan bátortalan hang: „Én nem!” Mégpedig az MTE – Lőrinc Katalin által megreformált tanmenetű – moderntánc-évfolyamán tavaly végzett és azon frissiben a KET-hez szerződő Szilvási Anna személyében. Mádi Lászlóval közös jelenetükben Szilvási már a Kettenben is felhívta magára a figyelmet, pedig ekkor „csak” rongybabaként cibálta, hajtogatta, húzta-vonta őt partnere. Amilyen teljes odaadással hitette el velünk, hogy momentán nem rendelkezik csontrendszerrel, amilyen szuggesztíven fejezte ki a totális passzivitást, pont annyira robbantotta fel intenzív jelenlétével a színpadot a Sinni neki kirótt szóló idejében. Nem eltáncolt valamit, hanem maga volt a tánc, a rítus. Tökéletesen uralta a testét, mégis féktelen volt és ösztönös. És ezzel a tulajdonképpen elsöprő energiával adott érvényes választ azokra a kérdésekre, amelyekről az előadás kissé kimódoltan és döcögősen morfondírozott. Korlát vagy szabadság, saját hang vagy visszhang, ragaszkodás, elengedés. A táncosok a zárlatban ismét egyszerre vannak jelen, egy fénykörben mozognak, csakhogy már nem egy ilyen fénykör van, hanem hat. Hat egymástól különálló – vagy elszigetelt – a maga táncát járó táncalakkal.

Mi? Bozsik Yvette Társulat: Nyaralás
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Táncolják: Hasznos Dóra, Hortobágyi Brigitta, Samantha Kettle, Krausz Alíz, Hegedűs Zsófia, Sebestyén Tímea, Széki Zsófia, Gombai Szabolcs, Krizsán Dániel, Vati Tamás, Aradi Zsolt, Indrei Ábel, Kalmár Attila, Zambrzycki Ádám és Iványi Mirkó. Tér: Vati Tamás. Fény: Pető József. Jelmez: Bati Nikoletta. Zene: Philippe Heritier. Koreográfus: Bozsik Yvette

Mi? Mészáros Máté–Közép-Európa Táncszínház: Ketten
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Előadók: Dabóczi Dávid, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Mádi László, Nyeste Adrienn, Szilvási Anna. Zene: Mádi László. Díszlet, jelmez: Mészáros Máté. Koreográfus: Mészáros Máté

Mi? Juhász Péter–Közép-Európa Táncszínház: Sinni
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Előadók: Dabóczi Dávid, Horváth Adrienn, Nyeste Adrienn, Szilvási Anna, Takács László, Tóth Laura. Zene: Mádi László. Fény: Fogarasi Zoltán. Koreográfus: Juhász Péter.