A rendező és a koreográfus jól érzékelhetően harmonikus együttműködésének köszönhetően a drámai réteg és a zenés-szórakoztató vonulat jelenetről jelenetre egymást erősíti.

Közkedvelt, világvárosi mulató. Látványos, érzékcsiklandó revü, elegáns, szecessziós enteriőr, fekete-vörös, pikáns ruhadarabok. (Koreográfia: Bodor Johanna, díszlet: Horesnyi Balázs, jelmez: Pilinyi Márta.) Remek tánckar és nem kevésbé kiváló zenekar – élén a temperamentumos karmesterrel (Lovas Gabriella), aki a játékba is be-bekapcsolódik. Közönségcsalogató viccelődés – a jóízléssel köszönő viszonyt sem tartva – és fülledt szabadosság. A mikromiliő központi figurája a kivételes tehetségű Konferanszié (Mikola Gergő), akinek bármit elhiszünk, akár azt is, a hétköznapok elől milyen jó kis menedék ez a mulató. Legalábbis egy darabig. Willkommen, bienvenue, welcome, im Cabaret, au Cabaret, to Cabaret!

Fotók: Prokl Violetta

Masteroff, Kander és Ebb musicalje a (nyugati) színházi világ bombabiztos sikerdarabjainak egyike, amiben nagy a szerepe a hetvenes évek eleji – Oscar-esővel megszórt – kultfilmnek is. A siker sok összetevős jelenség, a Cabaret például jól érvényesül anélkül, hogy szövegkönyve remekmű lenne, vagy hogy soha ne született volna még jobb musicalzene (ha nem akarunk túl messzire tekinteni, összehasonlításul elég a szerzőhármas pár évvel később írt Chicagóját említeni). A mű amúgy egy korábbi Broadway-darabot hasznosít újra, amely elbeszélések adaptációjaként született; a musicalfeldolgozás – az epikus szálak és a mulatóbeli műsorszámok snittszerű váltakoztatásával – árulkodik is erről az eredetről. A Cabaret-t ugyanakkor az átlagmusicalek világából messze kiemeli fajsúlyos témája. További vonzereje, hogy a Konferanszié és Sally figurájával nagyszerű főszerepeket is kínál, több jelenete kifejezetten hatásos, pár számából pedig musicalsláger lett.

A Béres Attila rendezte tatabányai előadás szórakoztató és – jó értelemben véve – hatásos. A rendező azzal fonja feszesebbre az alapmű külön életet élő rétegeit, hogy a mulató falain kívül játszódó jeleneteket is a revüműsorba applikálja. Színpadias paravánok, stilizált berendezési tárgyak kerülnek a játéktér közepére (mint a vonatutazások, a zöldségbolt vagy Schneider kisasszony panziójának helyszínei). A tánckar tagjai ilyenkor a mulató termének két oldalán ülnek, várakozva a további jeleneteikre. A kint-bent egybejátszatásával az előadás koncentráltabban tudja megmutatni azokat az eleinte talán alig észrevehető, később viszont egyre szembeszökőbb törésvonalakat, amelyek végül elzárják a szereplők elől a méltó élet lehetőségét. A 30-as évek legelejének Berlinjében vagyunk: egy idő után már nem lehet nem észrevenni, hogy a biztonságos fészeknek vélt kabarét is bedarálja a történelem.

Egymásra visszautaló, egymást ellenpontozó mozzanatok mutatnak rá a változásokra, amelyek fokozatosan kifordítják medréből a világot. A nézőtéren egy gyerek elénekel egy népdalt – ugyanez a melódia nem sokkal később a színpadról már náci indulóként köszön vissza, a kórusba pedig mind többen és többen kapcsolódnak be. A jelenésükre váró táncoslányok helyét fokozatosan elfoglalják az egyenkabátos-karszalagos önjelölt hazafiak. Az eleinte segítőkésznek mutatkozó barát (Király Attila) náci verőlegényként talál magára.  Az első horogkeresztes karszalag mintegy véletlenül villan ki hirtelen ledobott kabátja alól – pár percen belül azonban már egyre többen és többen öltik magukra. Mikola Gergő Konferansziéjának mimikája mintegy esszenciáját adja a többi szereplő érzelmeinek, indulatainak. Mintha maszkot viselne mezítelen arcán, a rivaldának szánt kaján tekintet és színpadi vigyor mögül ki-kivillan a magánember elbizonytalanodása, ijedtsége.

A széthullott szerelmek nemcsak arról vallanak, hogy az életbe beleszólt a történelem. Mert a fő kérdés az – hangsúlyozza az előadás –, hogy a több mint vészjósló körülmények közepette ki és miért hajlandó a majd-csak-lesz-valahogy perspektívájával megalkudni. A két páros közül – a bohókás-kihívó Sally Bowles (Szakács Hajnalka) és a józan Clifford (Figeczky Bence) meg az éltesebb korú, vajszívű Schneider kisasszony (Murányi Tünde) és idősödő, romantikus lovagja (Széles Tamás) – az utóbbinak a története lesz inkább szívbe markoló. Murányi Tünde pontos arányérzékének, finom árnyalatokkal teli játékának az előadás legemlékezetesebb prózai jelenetei köszönhetők.

A rendező és a koreográfus jól érzékelhetően harmonikus együttműködéséből fakadóan a drámai réteg és a zenés-szórakoztató vonulat jelenetről jelenetre egymást erősíti. Az utóbbinak több összetevőjéről fentebb már esett szó, de mindenféleképpen meg kell még említeni Szakács Hajnalka és Mikola Gergő képzett hangját, biztos zenei érzékét is. Szakács a belépésekor nincs könnyű helyzetben – ebből a tánckarból egyáltalán nem egyszerű azonnal kiragyogni –, de játéka a későbbiekben egyre magabiztosabb, egyre meggyőzőbb lesz. Mire elénekli, hogy Az élet egy kabaré, nem marad több kérdésünk. Értünk mindent.

Hol? tatabányai Jászai Mari Színház
Mi? Joe Masteroff–John Kander–Fred Ebb: Cabaret
Kik? Szereplők: Szakács Hajnalka, Mikola Gergő, Figeczky Bence, Király Attila, Murányi Tünde, Széles Tamás, Lass Bea, Maróti Attila, Mihály Csaba, Pilnay Sára, Tóth Kristóf / Scheib Dominik. Táncosok: Albert Réka, Balogh Fanni, Deák Orsolya, Joó Gyöngyvér, Kisbakonyi Anett, Tóth Klaudia, Zsár Melinda, Boldizsár Tamás, Filep Viktor, Horváth Gyula Antal, Peták Róbert. Zenészek: Dávid József, Dénes Ábel, Kulin Eduard, Laskay Péter, Máté László, Mayer József, Román Géza, Ruczek Réka.
Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Pilinyi Márta. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zenei vezető, karmester: Lovas Gabriella. Koreográfus: Bodor Johanna. Rendező: Béres Attila