Már a cím és a bemutató előtti napokban nyilvánosságra került videórészlet alapján sejteni lehetett, hogy ez egy olyan előadás lesz, amelyről sokat fognak beszélni, és amely erősen meg fogja osztani a közönséget.

Turbuly Lilla: Már a cím és a bemutató előtti napokban nyilvánosságra került videórészlet alapján sejteni lehetett, hogy ez egy olyan előadás lesz, amelyről sokat fognak beszélni, és amely erősen meg fogja osztani a közönséget. Az első reakciók is ezt mutatják: két nappal vagyunk a bemutató után, és már olvastam felsőfokban fogalmazó és teljesen elutasító kritikát is. Ha nem is ilyen végletes módon, de magamon is érzékelem ezt a megosztottságot. Az, ahogy az első felvonásban (szó szerint) levetkőztették Shakespeare-t, felépítettek egy konstruált, ám mégis sok ponton ismerős erzsébetvárosi miliőt, majd lehengereltek bennünket az egészen pazar báljelenettel, magával sodró élmény volt. Izgalmas, egyszerre Shakespeare-hez hű és nagyon mai. Ehhez képest úgy éreztem, hogy a második felvonásra kicsit elfogyott a muníció, és amikor az ingercunami után az eredeti drámai fordulatok mai viszonyokhoz való adaptálása következett, az már nem sikerült ennyire jól.

Fritz Gergely: Igen, valóban érzékelhető volt a bemutató előtt egy nagyfokú várakozás az előadással kapcsolatban, amit több jelenség is táplált. Egyfelől az, hogy Bodó Viktor már alig dolgozik Magyarországon, másfelől pedig maga a helyszín, hiszen ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az Örkény Színház fogadta be az előadást, ahol Bodó még sosem rendezett. Maga a cím és a rendező személye is elüt attól a klasszikusokra épülő és esztétikailag kevésbé bátor évadszerkesztéstől, ami az Örkényt az elmúlt években jellemezte. Ezért is vártam kifejezetten az előadást, az Örkény társulata ugyanis ütőképes csapat, ám az elmúlt időszakban mintha a vezető színészek is beszorultak volna egy bizonyos karakterjegybe, s alig volt rendező, aki a váratlanság kockáztatásával felrúgta volna ezt a hallgatólagos megegyezést. Bagossy László és Mácsai Pál hagyományos, realista játéknyelvéhez képest ezért is üdítő Bodó debütálása a Madách téren. Mindettől függetlenül a végeredménnyel kapcsolatban bennem is ugyanaz a megosztottság munkál, mint amit te is említettél. Persze kétség sem fér hozzá, hogy Bodó radikálisan nyúl a Rómeó és Júliához, ami nálunk finoman szólva sem megszokott. Nagyon izgalmas, hogy – annak ellenére, hogy idehaza szinte csakis így játsszák – Bodó túl mer lépni a darab szirupos-romantikus értelmezésén. Mégis erősen azt éreztem, hogy az előadásnak van egy markáns öltözéke, azaz ott a Bodó színházát jellemző formai dinamizmus, amelyet a rendező ráhúzott ezúttal a Rómeó és Júliára. Az ábrázolt Kertész utcai közeg, tehát az erzsébetvárosi miliő sablonos díszletszerűségben van jelen: mintha csak a gegforrás érdekelte volna Bodót, és a mai magyar valóság, a Kertész utca szociokulturális közege, az ott uralkodó magatartásformák (patriarchátus, macsókultúra, női önalávetés) bár megjelennek, a súlyuk mégis elveszik az ironikus gegkavalkád következtében. Benned mi okozta a vegyes érzéseket?

Turbuly Lilla: Éppen ez: hogy mi van a forma mögött? Több tud-e lenni a gyilkos iróniával elrajzolt Kertész utcai társadalmi látkép bármelyik világváros nagyvárosi dzsungelénél? Kell, hogy több legyen? Vagy az a cél, hogy megmutassák: az örök emberi történetek (beleértve a szemellenzős ellenségeskedést is) négyszáz évvel Shakespeare után is lényegében ugyanúgy működnek? Amit jól eltaláltnak és a mai Magyarországra nagyon jellemzőnek érzek, az az erősen maszkulin világkép, amelynek fő mozgatóereje az erőszak és a félelem. Így is kezdenek: már az előtérben robban az agresszió, és borulnak a kukák. (Más kérdés, hogy erről a nézők egy része lemarad, ahogy Kapulekné és Párisz a szünetben zajló aktusáról is, de hát ez egy nagyvárosban már csak így van, belebotlunk, vagy éppen nem botlunk bele bandaháborúkba és viszonyokba.) Az Örkény társulatában arányaiban sok a fiatal férfiszínész, és az előadás ezt ki is használja, tombol a tesztoszteron a színpadon. Kérdéses azonban (a) Herczeg (Gálffi László) szerepe. Egy remek jelenetből (Jéger Zsombor Gerije az igyekezettől majd megszakadva és a vízforraló gőzétől izzadságban úszva lágy tojást főz neki) azt érzékeljük, hogy ez a Herczeg a környék rettegett ura, aki bármikor robbanhat. De nem robban, dalban oldódik, majd elpárolog az előadásból. Ugyanígy kétségeim vannak a történet végével, Júlia halálával kapcsolatban is. Az teljesen rendben van, hogy az eredeti, tetszhalottas verzió ma hihetetlen. De hogy egy mondattal elintézzük, hogy az apja az esküvőn megütötte, Júlia beverte a fejét, és meghalt?! Te hogy látod?

Patkós Márton és Kókai Tünde

Fritz Gergely: Éppen ez az alapkérdésem, hogy ez az előadás komolyan veszi-e saját magát. Nekem erősen a nemleges irányba tendál a véleményem. Szerintem a maszkulin világképnek, amelyet említesz, csak néhány jelenetben lesz valódi tétje. Például amikor Kapulek (Csuja Imre) mint a patriarchális család feje ellentmondást nem tűrő hangon megmondja Júliának (Kókai Tünde), hogy kihez fog férjhez menni. Annak a jelenetnek volt súlya, ellenben az általad is említett Herczeg-antrénak kevésbé: az előadás játékstílusa mindvégig (ön)ironikus, eltompul a társadalmi-politikai üzenet éle a Bodó-formanyelv filmes utaláshálójának örvényében, illetve az önreflexív, szerepkiléptető játékmód által. Gálffi nem maffiafőnök, hanem éppen azokat a gesztusokat és mozdulatokat tudja kitűnően, reflexív módon előhívni és láthatóvá tenni, amelyekkel a maffiafilmek operálnak. Erre a közönség is azonnal reagál: a maszkulin agresszió valóban érzékelhető, vizuálisan megjelenik a Kertész utcai társadalmi tabló, de mindez jócskán elrajzoltan van jelen, amiért leginkább a mesterien előkészített gegek a felelősek. A közönség nem véletlenül nevet a játékidő jelentős része alatt. Ezért nem hiszem, hogy szociológiai érzékenységgel közelítve komolyan kellene venni a felskiccelt társadalmi-politikai kontextust. Az, hogy az igazgatót, Mácsai Pált bicikliszerelőként és felzselézett hajú alter rockzenészként látjuk (mint Lőrincet), eleve ironikus. Jól felöltöztetett előadás ez: minden oda van biggyesztve a színpadra jelként, látjuk, halljuk, de a feldobott témák nincsenek koherensen kifejtve, így a történet vége sem. Ezért a komolyan vehetőség kérdése, hiszen releváns témák bukkannak fel és ismerős karakterek mozognak a színen: az említett Kapulektől a Csíksomlyóba járó Dajkáig (Csákányi Eszter), akinek nemzetiszínű szalagok lógnak a ruhájából. Csak nem tudjuk, hogy kik ők, és mi közünk van hozzájuk.

Turbuly Lilla: Úgy látom, a forma és a tartalom kérdésében nagyrészt egyetértünk: a mélységgel kapcsolatban vannak kétségeink. Nézzük a szöveget! Az átírás során (Závada Péter munkája) számos kérdésben kellett dönteni, mi az, ami ma már hihetetlen vagy hiteltelen, mit hagyjanak meg az eredetiből, és mit ne. Így lett Juliska (ahogy a dadája szólítja) huszonhat éves, így maradt ki a Rosaline-szál, Rómeó helyette a szerekkel van szerelemben, és ezért küldi el Júlia melegebb éghajlatra a tetszhalált előidéző szerét ajánlgató Lőrincet. A drámát azonban mégsem fordították teljesen a feje tetejére, bizonyos pontokon nagyon is ragaszkodtak az eredeti történethez, és ez a megszüntetve megőrzés okoz ellentmondásokat, például a házassággal kapcsolatos kérdésekben. Egy mai huszonhat évesnek nem a házasság az első gondolata, egy kényszerházasság elől pedig felül az első fapados járatra. Az viszont tetszett, ahogy egy látványos és határozott gesztussal jelezték: itt senki ne számítson shakespeare-i szövegre, se kötött verselésre, még Nádasdy Ádámtól is elnézést kértek, majd a szerzőt és szövegét egyaránt pőrére vetkőztették. Ebben a redukált, négybetűs szavakkal sűrűn megtűzdelt nyelvben is van azonban slam poetry, és előfordul olyan felszárnyaló, költői kiugrás is, amilyen a Mab királynéról szóló rész. Ahogy az előadás sötét, vigasztalan tónusú vagy éppen kaotikus-zűrzavaros kavalkádjából is kiugranak álomszerű szépségek, mint Júlia fehér, a többiek fölé emelt ragyogása vagy a szélütött Montágné (Takács Nóra Diána) lúdbőröztető éneke. A szöveg, a rendezés és a képi világ is remekül él az ellenpontozás lehetőségével.

Fritz Gergely: Igen, nagyon érdekes, ahogyan az eredeti történet megőrződött ebben a bodói világban. Viszont ennek következtében rendkívül tézisszerű az előadás üzenete, hiszen mintha a rendezés azt sugallná, hogy a szerelemnek semmi sem állhat az útjába, Rómeó és Júlia még ebben a lecsúszott, antitranszcendens világban is egymásra talál. Sőt, a szerelem lesz az, ami a szerhasználat helyett valami értelmet kölcsönöz Rómeó életének. Ezt nem érezted banálisnak? Kókai Tünde Júliája és Patkós Márton Rómeója a sztereotip Z-generációs karakterjegyek mellett a maguk visszafogott és egyszerűséget tükröző játékával elütöttek az előadás alapnyelvezetétől.

Jéger Zsombor, Máthé Zsolt, Polgár Csaba, Patkós Márton és Vajda Milán. Fotók: Horváth Judit

A forma-tartalom-látvány háromszög kapcsán itt jegyezném meg, hogy a teljes előadás némi ízléskritikát is igyekezett kommunikálni: az általad is említett generációs szál számomra szintén az egész előadáson átvonuló jelnek tűnt. A rendező és Závada Péter nyilvánvalóan jól ismerik, hogy melyek a főbb esztétikai irányvonalak a mai magyar színházban. Kiemelnék néhány jelenetet: a kezdés előtti közjátékot az előtérben, a nézőtér folyamatos bevonását az első felvonásban (amikor a Dajka és Kapulekné átgázol az ötödik soron, s Kapulekné megjegyzi, hogy „ez nem a Madách”). Emellett Ábrahám (Dóra Béla) cigit kér a nézőktől, valamint Péter (Novkov Máté) a felvonás végén a mesefilmek ismert szinkronnév-felsorolását imitálva id. Vecsei H. Miklós (!) nevét is kiejti. Ezek a gesztusok számomra a Sztalker Csoport előadásainak bujtatott parodizálásának tűntek, különösen a már említett bulijelenet, amikor megtelik a nézőtér két oldalfolyosója tinilányokból álló statisztákkal, akik később fel is mennek a színpadra tombolni. Bodó tehát nekimegy a mainstream kultúrafogyasztásnak, ám ha újfent rápillantunk a formára (túltolt filmes effektek, folyamatos kikacsintás, a színházi helyzetet reflektáló színészi játék és gegparádé), akkor ez a nem is show-, hanem cirkuszszerű öntvény mintha önmagát hiteltelenítené, hiszen egyvalamire nem terjed ki: az Örkény törzsközönségét nem rántja ki a komfortzónájából.

Turbuly Lilla: Nem gondoltam rá, de igazad van, mindez akár paródiának is felfogható, miközben a túlzásig vitt ötletkavalkád Bodó világára is jellemző. Én úgy láttam a bemutatón, hogy a közönség vevő volt az előadásra; hogy az a komfortzónájából mennyire mozdította ki, nem tudom, de radikális kirántásnak én sem gondolom. Az eszembe jutott közben, hogy a kortárs táncszínházban teljesen megszokott férfi meztelenség hangsúlyos megjelenése (szemben Júlia és Rómeó árnyékban hagyott szerelmes éjszakájának visszafogott ábrázolásával) vajon itt mennyire hat szokatlannak, netán irritálónak. Hogy egy ilyen világban csak a szerelem adhat értelmet a fiatalok életének, az persze banálisan hangzik, de ha ezt a világot lényegében, és nem csak külsőségeiben mutatja meg az előadás, akkor ezzel nekem nincs bajom.

Nem hagyhatom említés nélkül, hogy Schnábel Zita, Nagy Fruzsina és a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatói annyi ötlettel, apró részlettel gazdagon rakták össze a látványvilágot, hogy csak azért is érdemes lenne még egyszer megnézni az előadást. Karakter és jelmez emlékezetes találkozása például Hámori Gabriella Kapuleknéja, a minden ízében és mozdulatában a testre és az érdekre épített élet megformálása.

Fritz Gergely: Utóbbi gondolatodhoz csatlakoznék: Hámori Gabriella kinézete valóban tűpontosan mutat rá a karakter státuszára, az első tíz percben nem is ismertem rá. Azonban nem érzem ennek az etikai súlyát: Bodó láthatóan szeretett volna valamit közvetíteni a „mai magyar valóságról”, ám ha már a meztelenséget és Kapuleknét is említetted, számomra ezek öncélú gesztusok maradtak (még ha a Shakespeare-vetkőztetésnek volt is jelentése), ahogy a vérfürdő, tehát Tybalt (Nagy Zsolt) és Mercutio (Polgár Csaba) megölése és a már említett műpéniszes pornójelenet is a szünetben. Kontextusidegen és meghökkentő, hogy mindez az Örkényben történik, de ezen felül (illetve pont emiatt) mégsem éreztem benne radikalizmust. Megtehetem, megteszem, és ti úgyis befogadjátok – mintha ezt üzenné a rendezés. Csak ismételni tudom magam: a formához tartalom kerestetett volna.

A látványvilág egyébként valóban megkapó és gazdag, ám a mosó belseje Bodó vígszínházi Revizor-rendezésének lepukkant uszodájára hajazott, a belső tér zöld színárnyalata engem rögtön arra emlékeztetett. Mintha Bodó korábbi munkáinak fényében a technikát illetően minden túlságosan ismerős lett volna.

Mi? Kertész utcai Shaxpeare-mosó – William Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája, Závada Péter átirata és a társulat improvizációi alapján
Hol? Örkény Színház
Kik? Máthé Zsolt, Jéger Zsombor, Dóra Béla, Nagy Zsolt, Polgár Csaba, Hámori Gabriella, Csuja Imre, Gálffi László, Felhőfi-Kiss László m. v., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Ficza István, Novkov Máté, Csákányi Eszter, Mácsai Pál, Kákonyi Árpád, Kókai Tünde, Patkós Márton / Díszlet: Schnábel Zita / Jelmez: Nagy Fruzsina / Zene: Keresztes Gábor, Kákonyi Árpád / Dramaturg: Gábor Sára, Turai Tamás / Világítás: Bányai Tamás / Rendező: Bodó Viktor