„Mintha egy működő országban élnénk” – súgta a fülembe meglepetten a jeles kritikus a Káva Kulturális Műhely MU színházbeli termének zsúfolt nézőterén, amikor már a harmadik remek prezentációt hallgattuk a Drámapedagógia a bűnmegelőzés szolgálatában című projekt zárókonferenciáján. Nem csak az intenzív érdeklődés miatt izzott a levegő a forró nyárvégi napon. A különböző szakterületekről érkező megszólalók egymás iránt tanúsított figyelme, a munkájuk kölcsönös megértésén alapuló tisztelete avatta valódi szakmai eszmecserévé az eseményt. Habár a feszes napirend valódi párbeszédre csak a frissítő szünet informális keretei között adott lehetőséget, az egymásra következő előadások megállapításai rendre összecsengtek – újabb és újabb kérdéseket vetve fel, amelyek végső soron mind a téma összetettségét, a probléma súlyosságát és a program jogosultságát igazolták. Felelős szakmai szervezettől pedig mi többet várhatnánk, mint hogy miközben saját módszertanával maga is keresi a megoldásokat, kapcsolatokat épít, és platformot teremt a más felhatalmazással és eszközkészlettel dolgozó szereplők számára.

Az eseményen felszólalt a támogató és a támogatott konzorcium valamennyi tagja, több nézőpontból is beszámolva az egyéves folyamatról és az abból származó felismerésekről. Minden kínos protokolltól mentesen adta egymásnak a szót a Bűnmegelőzési Tanács és a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság képviselője, a Szőlő utcai Javítóintézet igazgatója és mentálhigiéniás munkatársa, a szakpszichológus és a társadalomkutató. Miközben a Káva színész-drámatanárai megidézték az alkotókat és a résztvevő fiatalokat, pedagógusokat is. S hogy ezek a perspektívák alaposabban is megismerhetők, elemezhetők és továbbgondolhatók legyenek, arról az esemény végén kiosztott tanulmánykötet gondoskodott. A Káva Színház és Pedagógia elnevezésű elméleti és módszertani sorozatának immár tizenegyedik (!) darabjaként megjelent kiadvány[1] a program három modulja közül a javítóintézetben és a közoktatásban végzett beavatkozásokat elemzi. Teszi ezt olyan módszertani apparátust mozgatva és gazdagon dokumentálva, hogy a következtetései bármely érdeklődő számára megbízható kiindulási pontként szolgálhatnak a későbbi, hasonló közegben vagy témában tervezett munkához. S megkockáztatom, ez az igényes alapozás nagyobb szakmai potenciállal bír a következő időszakra, mint amekkora hatást a program a fejlesztésben résztvevőkre eddig gyakorolt.

A művészeti, művészetpedagógiai eljárások prevenciós és terápiás alkalmazása évtizedek óta elterjedt gyakorlat elsősorban az angolszász kultúrákban, illetve a háborús konfliktusoktól vagy egészségügyi válsághelyzetektől sújtott területeken.[2] Ezen belül megkülönböztethetőek azok a tevékenységek, amelyek a bűnelkövetővé vagy áldozattá válás megelőzését állítják fókuszba, s értelemszerűen a veszélyeztetett, de hétköznapi életet élő, elsősorban fiatal közönséget célozzák; s még jobban körülhatárolhatóak a törvénytelen cselekedetük miatt már a társadalomtól elzárt egyénekkel végzett, az ő mentális karbantartásukat és visszailleszkedésüket segítő projektek.

A hazai drámás körökben is ismeretes ez a megközelítés. A kávás kötet bevezetőjében Oblath Márton hivatkozik az évezred elején futott programra, amelynek tanulságait akkor is írásba foglalták.[3] Novák Géza Máté pedig a közelmúltban gyűjtötte össze és kategorizálta az ide sorolható kezdeményezéseket.[4] Áttekintéséből a probléma társadalmi jelentőségéhez képest elenyésző számú, általában kis érintetti csoportot megszólító és partikuláris eljárással dolgozó szervezeti térkép bontakozik ki. A Juventas program tehát egy szakirodalmilag megalapozott, társadalmilag indokolt, de alacsony professzionális szakmai jelenléttel bíró területen fogalmazott meg ajánlatot. Sikere már azzal is magyarázható, hogy a Káva felismerte ezt a létező szakadékot, és saját meglévő módszertani apparátusának sokszínű készletéből megpróbált rá egy komplex „áthidaló” javaslatot tenni. (Külön elemzés tárgya lehetne, hogy az elmúlt években a témába vágó – a kábítószer-használattal vagy az iskolai zaklatással foglalkozó – amúgy örömtelien növekvő számú és színvonalú színházi, tantermi színházi, színházi nevelési előadás miként tudna integrálódni az ezek szerint létező országos stratégiákhoz.)

A terület kulcsszereplője a pályázatot jegyző Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács, amely évről évre felhívást jelentet meg a nevében hordozott misszió beteljesítésére szánt újszerű és már bizonyított tevékenységek támogatására.[5] Habár a kiírás nem nevesíti a művészeti, művészetpedagógiai eljárásokat, nem is zárja ki azokat. A korábbi nyertesek listájából kitűnik, hogy az ilyen profilú civil szervezetek nagy eséllyel mutathatják be és ajánlhatják fel a szektorból amúgy hiányzó kompetenciáikat, feltéve, ha megvan bennük a kellő szakmai és szervezeti rugalmasság. A programnak ugyanis a művészeti értékén túl (sőt az előtt) egy másik ágazat szempontrendszerének való megfeleltethetőségét kell bizonyítania, s olyan konzorciumi együttműködésben kell megvalósulnia, amelynek partnerei – finoman szólva is – kívül esnek a szokásos körökön. Mindkét elvárás új helyzetek, új szempontok, új emberek megismerését és megértését vonja magával – s ez a kiszakadás a gondolkodási és működési rutinokból éppen annyira lehet megterhelő, mint amennyire tanulságos. Cserébe viszont olyan támogatási összeget kínál, amilyenhez a színházi, színházi nevelési területen nem lehet hozzájutni.

Amikor tehát egy új terepre lépés feltételeit vizsgálja, akkor elsősorban a piactágító erőfeszítéseihez szükséges befektetés mértékét és annak kockázatait, illetve megtérülését elemzi egy szervezet. A Káva esetében a szükséges tőke nyilvánvalóan rendelkezésre állt (a színész-drámatanárokból álló társulat, amely tréningek, tanításidráma-alkalmak és komplex színházi nevelési előadások tervezésébe és rendszeres megtartásába egyaránt bevethető), ám a speciális célcsoport (gyermekvédelmi szakemberek), közeg (mint a javítóintézet) és funkció (bűnmegelőzési foglalkozásra érzékenyítés) jelentősen megnövelte a létező kompetenciák hatékony mozgósításához szükséges energiaigényt. Ugyanez vonatkozik a program megvalósítására is, ami az amúgy felkészült menedzsmentet állítja a bevett pályázati eljárásoktól eltérő feladatok elé. Ebbe a belügyminisztériumi intézményrendszerrel való kommunikáció éppúgy beletartozik, mint az intenzív nyilvánosságkezelés (saját bloggal, konferenciával, kiadvánnyal) és az elszámolási elvárásoknak történő megfelelés.

A valódi hozam pedig csak hosszabb távon realizálható. Elégedettségre adhatnak persze okot az egyéves projekt indikátorai is (két felnőtt csoportban harminc szakember részesült harmincórás tréningben; két fiatal fogvatartottakból álló tíz-tíz fős csoport vett részt hat-hat alkalmas drámamunkában; tizenöt általános iskolai és tizenöt középiskolás osztályban valósult meg TIE előadás, amelyhez kapcsolódott bűnmegelőzési foglalkozás, továbbá két tematikus nyári tábort is tartottak), de az elemzésekből kitűnik, hogy az igazi tanulságok ismét a számszerűsíthető teljesítmények mögött fedezhetők fel. A kutatók megállapításaikat a résztvevő szakértők elé tárták, akik azokat megvitatva jutottak ajánlásokra. Ezek mindegyike a programelemek kiterjesztésére, az alkalmazott eszközkészletnek a célcsoport igényeihez történő pontosabb illesztésére, az érintettek között kialakítandó erősebb kapcsolódások kialakítására vonatkoztak. Szinte egyöntetű a vélemény, hogy az egyszeri vagy rövid távú beavatkozások maradandó eredményt nem képesek elérni a megszólítottak csoportjainál, sőt a kimutatható változások is könnyen visszarendeződhetnek az általános környezet (intézményi elvárások, leterheltség, csoportnormák stb.) által diktált rutinok nyomására. Így a drámás módszertan még a legjobb szándékok és a legalaposabb felkészülés mellett sem képes valódi védelemmel felvértezni a foglalkozások alanyait a rájuk leselkedő veszélyek vagy akár csak saját tévképzeteik ellen.

Ugyanakkor abban is konszenzus mutatkozik, hogy megfelelő koordinációval viszont meghatványozhatók a nyilvánvaló részsikerek. A kötet zárófejezetében közölt következtetések[6] alapján a bűnmegelőzési jelzőrendszerben dolgozók körében hosszabb és a szabályjátékoknál bonyolultabb konvenciókat átadó képzésre mutatkozik igény, miközben a javítóintézetben megkezdett drámás munkát az utógondozás színterein javasolják folytatni. A fogva tartott fiatalokkal vitt műhelyt legalább egyévesre érdemes tervezni ahhoz, hogy kialakulhasson a drámatanárok helyismerete, jelenlétük pedig a tevékenységek és a személyközi kapcsolatok tekintetében is intézményesülhessen ebben a jellegéből adódóan radikálisan szabályokkal keretezett közegben. Ebből fakad az egyik legizgalmasabb szakmai dilemma is: a drámás alkotás lényegét jelentő szabad gondolat és cselekedet megfelelő tálalása a szabadságukban korlátozott, indokolt reszocializációs folyamatban résztvevő fiatalok számára. Miközben a szabályjátékok kézenfekvő megoldásnak tűnhetnek intézményi oldalról, a fiatalok szívesebben vesznek részt elképzelt helyzetekben, mintegy kimenekítve magukat a hétköznapi, élményszegény valóságból. Érzékeny kompromisszumnak tűnik a jól ismert hatalmi dilemmákat közvetlenül feldolgozó, ehhez széles, de pontos konvenciórepertoárt kínáló „elnyomottak színháza” műhely kipróbálása. A közoktatásban a bűnmegelőzés szolgálatába állított színházi nevelési előadások feladata elsősorban az érzékenyítés, a diákok „megnyitása” az osztálytermi tanulásra. Az élményalapú és tudásátadó formák közötti feszültség az évek előrehaladtával egyre nő, ami a bevont osztályok alapos feltérképezését (vagyis a drámatanárok, a szakpszichológus és a tanári kar, de adott esetben akár a szülők megszólításával végzett előkészítést) is indokolja, elkerülendő, hogy a korábbi rossz tapasztalatok, felkészületlenség vagy éppen az érintettség okán alapból destruktívan álljanak a felkínált lehetőséghez. A siker záloga legfőképpen az lehet, ha az iskolákba vitt színházi nevelési előadások problémahorizontja minél jobban lefedi a szakértői beavatkozás célját. Vagyis a TIE a bűnmegelőzés tematikájához illesztésére szakértői együttműködés szükséges, de az ideális megoldás a már eleve ezt a célt szolgáló színházi nevelési előadások és foglalkozások kollaboratív létrehozása lenne.

A Bűnmegelőzési Tanács pályázati konstrukciójának nagy előnye, hogy felismerte a korábban már bevált programok fejlesztésének, fenntartásának szükségességét, s ezért külön altémában kifejezetten bátorítja a korábbi években sikereket elért szervezetek jelentkezését. Ennek köszönhetően nyílt meg a lehetőség a Káva előtt is a begyűjtött tapasztalatok azonnali visszaforgatására és a kapcsolatrendszer további szélesítésére. Az ősztől indult Juventas II. keretében az első projektév mintavételei után a Káva még tudatosabban törekszik a szakmai integrátor szerep betöltésére, az egymástól tanulás facilitálására. És közben már a harmadik év tervein gondolkodnak, amelyekbe immár teljes értékűen beépíthetik a mostani résztvevők visszajelzéseit és a kutatás eredményeit, ami valódi mintaprojektté avathatja a Juventast, a Káva pedig az alkalmazott színház újabb területén válhat biztonságot sugárzó referenciává.

A szerző a Káva felügyelő bizottságának tagja

[1] Dráma és színház a bűnmegelőzésben, szerk. OBLATH Márton, Budapest: Káva Kulturális Műhely Egyesület, 2019.
[2] Az érdeklődők számára meggyőző áttekintést nyújt pl.: Monica PRENDERGAST – Juliana SAXTON, szerk., Applied Theatre (Bristol: Intellect, 2009), 87–134.
[3] Dramatikus módszerek a bűnmegelőzés szolgálatában, szerk. KAPOSI László, Budapest: Országos Bűnmegelőzési Tanács – Magyar Drámapedagógiai Társaság, 2004.
[4] „Alkalmazott színház Magyarországon”, in Színházi nevelési és színházpedagógiai kézikönyv, szerk. CZIBOLY Ádám (InSite Drama, 2017), 29–55.
[5] https://bunmegelozes.info/hu/palyazatok/bunmegelozesi-otletpalyazat, hozzáférés: 2019.10.01.
[6] Dráma és színház a bűnmegelőzésben, 195–201.