Kinek fontos ma a kegyelem? Ene-­Liis Semper és Tiit Ojasoo Bulgakov-adaptációjában – egy-két útkeresőn kívül – senkinek: inkább a még több pénz, kéjes gyönyör, hatalom – korlátok nélkül. A bécsi Burgtheater Mester és Margarita (Meister und Margarita) előadása nem túl szívderítő látlelet arról, hogy állunk ma istennel, kielégíthetetlen vágyainkkal és egymással.

A regény varázsos világából – szándékoltan – épp a varázslat veszlik el az Akademie Theaterben látható produkcióban. Trükkök persze akadnak, de ámulatba ejtő csodák – eltekintve tán a Mester és Margarita időből kizökkent találkozásának pillanatától – nincsenek. Mint ahogy földre rángatják Margarita álomszerű szárnyalását, úgy lett a sátáni összejövetelből zajos, villódzó fényekkel, szmokingos férfiakkal és meztelen nőkkel tarkított diszkómulatság.

Fotók: (c) Matthias Horn / Burgtheater

Ene-Liis Semper és Tiit Ojasoo színrevitele – a díszlet és a jelmez is a rendezőpáros munkája – kiábrándítóan személytelen irodai környezetbe helyezi a történetet, ahol cellaszerű, üvegfallal elválasztott, irattartókkal és szokványos irodai kellékekkel telezsúfolt fülkékben dolgoznak a szereplők. A színpadot kettéosztó díszlet miatt a hátsó folyosón és irodákban zajló történéseket csupán az előadás nagy részét végigkísérő kameraképeken látjuk. A vetítővásznon hol a szereplők arcának élő közelije, hol a hátsó traktusban folyó beszélgetések, hol pedig egy-egy előre felvett külső jelenet pereg – így például Berlioz villamos elé lépése vagy a már említett „báli” epizód. A kamerás megoldás, bár látszólag közelebb visz minket a történethez, valójában az elidegenítés eszköze.

Az előadás prológussal indul: a szereplők humoros megjegyzésekkel átszőtt diskurzusával arról, kinek van szüksége egy újabb vallásra, egyáltalán jelenthet-e még bármit a hit. A gurulós irodai székekre komponált különös koreográfia (mozgás: Jüri Nael) kiáltványszerűségét több groteszk momentum töri meg: az egyik irodában személytelen unalommal mímelt szexuális aktus vagy a vérző fején töviskoszorúval, fehér lepelben és egyszerű saruban takarító Jézus megjelenése. Ez utóbbi momentum több ízben is felbukkan az előadásban, és egy végletekig fokozott burleszkszerű porszívózási jelentben csúcsosodik ki.

Az értelmezés (dramaturg: Götz Leineweber) a regény kevésbé „látványos”, epikus történései helyett Jesua és Pilátus etikai alapkérdéseket feszegető találkozását helyezi az első felvonás fókuszába. A hatalom mindenhatósága, a gyávaság bűne – ezek itt mind-mind elméleti feltevések, ám az előadás a ma emberét is döntés elé állítja, leginkább Woland harsány jeleneteiben. Míg Bulgakov Sátánja fekete fogantyús nád sétapálcával, finom szürke öltönyben bukkan fel a Patriarsije Prudin, addig a bécsi előadás Wolandja ápolatlan külsővel, hosszú, csapzott hajjal, Mickey egeres póló fölé húzott csillogó hajtókás zakóban sétál be a színre, és bár Norman Hacker alakításában megkérdőjelezhetetlen erőt képvisel, mégis olcsó szemfényvesztésnek hatnak trükkjei. A regényben szinte fensőbbséges eleganciával elővezetett szürreális jóslat itt egy kuruzsló nevetséges külsőségekkel előadott kérkedésének tűnik – éppen ezért még vérfagyasztóbb látni, hogy beteljesül.

A Sátán cirkusza Frank Sinatra új jelentést nyerő My way című dalával, a remekül megkomponált kameraképekkel, a fogyasztás mámorában tobzódó, luxusmárkák kollekcióiból válogató résztvevőkkel, a felszívott kokaincsíkokkal, a pillanat extázisával az alkalmi mámort, a boldogságnak hazudott nyomorúságot szemléltetik, ami a harsány kacagásból zokogásba fulladó jelenetben csúcsosodik is. Ezeknek mintegy ellenpontja a Mester és Margarita csendes egymásba feledkezése, amelyet idővel ugyancsak szétzilál az élhetetlen közeg. Láng Annamária ősztől szerződött a bécsi Burgtheater társulatához, első szerepe – társulati tagként – az előadás Margaritája. Hétköznapi nőt formál, akinek tartása szikár belső erejéből építkezik. Finom mozdulatokkal bontja ki szerelmét a ráadott kényszerzubbonyból, nem pusztán szabadságot, reményt is ad neki, később őszinte, mély kétségbeeséssel igyekszik utat találni elvesztett Mesteréhez. A bál háziasszonyaként karakán, eltökélt nőt láttat, aki szerelméért bármilyen áldozatra hajlandó. Társaként a Mester Rainer Galke alakításában valamivel tétovább, a benne időről időre felhorgadó erő olykor gyámoltalanságba csap át.

Felix Kammerer Behemót szerepében törékeny, fürge, nem nélküli lényt mintáz, macskás vonásai időnként hangsúlyosabbá válnak. Érdekes ötlet – és remekül működik –, hogy a történet kezdetén villamossínen végző, ateista nézeteit bátran hirdető Berliozt ugyanaz a színész, Philipp Hauß játssza, aki Pontius Pilátust személyesíti meg az elvekről szóló diskurzusban.

Meghatározó az előadás akusztikai világa (zene: Jakob Juhkam), a kameraképekhez tartozó felerősített hangok, zajok, az olykor direkten kifelé címzett mondatok, valamint a sokszínűen összeválogatott zenei anyag, amely Je t’aime-től a már említett My way-en át a vontatott közös éneklésben előadott, egy hajléktalan ember improvizációi ihlette Jesus’ Blood Never Failed Me yet-ig terjed.

A bécsi Mester és Margarita modern vízió a ma boldog(talan)ságáról, a háttérben csendesen takarítgató megváltóval egy olyan világban, ahol mindenki a kapaszkodókat keresi, csak épp nem éri el.

Hol? Bécs, Burgtheater – Akademie Thetaer
Mi? Mihail Bulgakov: Meister und Margarita
Kik? Játsszák: Norman Hacker, Felix Kammerer, Stefanie Dvorak, Rainer Galke, Láng Annamária, Philipp Hauß, Marcel Heuperman, Tim Werths, Mehmet Ateşçi, Johannes Zirner, Hanna Binder. Díszlet és jelmez: Ene Liis-Semper, Tiit Ojasoo. Zene: Jakob Juhkam, Mozgás: Jüri Nael. Fények: Marcus Loran. Élő kamera: Mariano Margarit/Lenard Fuchs. Dramaturg: Götz Leineweber. Rendező: Ene-Liis Semper, Tiit Ojasoo