Művészeti iskolák vizsgaelőadásait megtekinteni többek között azért nagy élmény, mert a néző olyan friss energiákkal és lelkesedéssel találkozhat, ami nagyon hamar ki tud veszni a szereplőkből, amint kikerülnek az alma mater védőburkából az előadó-művészeti szcéna farkastörvények alapján működő porondjára.

Farkas Zoltán Batyu: Legényes. Fotók: Molnár Miklós

Miközben mindezek a féktelen energiák jelen voltak a Budapest Kortárstánc Főiskola A nyugalom, a remegés című estjén, valójában nagyon is a szigorú struktúrák határozták meg a programot. Az iskola diákjaitól megszokott kísérletező kedv ezúttal ezeken az előre lefektetett rendszereken belül mutatkozott meg, ahelyett, hogy át akarta volna törni a rendszerek falait.

Az estet a Somló Dávid workshop-sorozatából készült bemutató, a hang és tér performatív használatát vizsgálóSound of performances/Performances of sound nyitja. A minietűd sorozat már a lépcsőházban elkezdődik, majd a Trafó stúdiójában folytatódik a térben játékba hozott guruló, csörrenő, kattanó és sok egyéb más zajt hallató hétköznapi tárgyakkal, majd a sötétben a nézőket különös hangokkal zsongító, sétáló hangszórókkal. A röpke demonstráció önálló performatív érték helyett inkább csak felkelti érdeklődésünket a téma iránt, és továbbgondolásra késztet.

A stúdióban zajló első rész főszereplőjévé ezután Farkas Kámea válik, aki a következő három rövid darab mindegyikében szerepel. Elsőként az ő saját szólóját láthatjuk Rooms of roots címmel. Farkas az utcai táncok, a hiphop világából érkezett a BKTF-re, és amikor az iskola falain belül találkozott a néptánccal, rögtön felfedezte a két műfaj közötti kapcsolódásokat. Nem csak a mindkét műfajban fontos szerephez jutó improvizáció teszi hasonlatossá őket, de konkrét mozdulatok is összecsengenek, így nem csoda, hogy Farkas szólójának mozgásnyelve organikusnak hat a maga visszatérő motívumaival és azok variációival. Jól is áll az előadójának – látszik, hogy megtalálta a maga stílusát.

A Rita Matos által készített Hol jár az eszed? műfaja „interaktív játék”, és távoli rokona a BKTF tavalyi estjén látott, szintén a nézők közreműködésére építő Big Susannak. Ám míg utóbbiban az etűd közben kiabálhattak be a nézők különböző szavakat, amelyekre aztán az előadók improvizáltak, ezúttal előzetesen írhattunk fel állatokat, növényeket, tárgyakat egy papírra, amelyekből Matos és kreatív tanácsadója, Szász Zsófia húzott a táncosnők számára. Az improvizáció keretei is kötöttebbek, mint a Big Susan esetében, hiszen a három előadó (Cseszlai Hanna, Farkas Kámea, Halom Emma) vissza-visszatérő mozgásmintákat használ fel, mintegy kánonszerűen haladva és a végén ugyanoda megérkezve. Az improvizáció mindig akkor működik igazán jól, ha szigorú szabályrendszer ágyaz meg neki, és ez a Hol jár az eszed? esetében egyértelműen tetten érhető volt, ettől lett igazán izgalmas élmény a nézők és feltehetően az előadók számára is. A diákmunkákat bemutató részt Szász Zsófia koreográfiája, a Nőszirom zárja, amely egy mesterien építkező, magával ragadó női körtánc. Az egyre szorosabban összekapaszkodó, egyre szédítőbben köröző hat nő vad energiája szétfeszíti a hagyományos karikázó tánc kereteit.

A nagyteremben zajló második rész elején mintegy betekinthetünk az előzményekbe, vagyis megismerhetjük azt a forrást, amelyből a diákmunkák több alkotója is táplálkozott. Farkas Zoltán Batyu vezetésével a diákok a kalotaszegi legényes hagyományos és kortárstáncos-interpretációját mutatják meg nekünk, ami több meglepetést is tartogathat a néptáncban kevéssé járatos szemnek. Egyrészről azt, hogy mennyire jól áll ez a hagyományosan férfiak által táncolt műfaj a csupa lányból álló diákcsapatnak, másrészről pedig azt, hogy milyen remekül megállja a helyét kortárs környezetben, modern zenére és kortárs táncstílusokkal ötvözve. Farkas Zoltán Batyu lendülete átragad nézőre és előadóra egyaránt. A demonstráció végén minden táncosnő lehetőséget kap egy rövid improvizatív szólóra, amelyben úgy interpretálhatják a tradicionális mozgásnyelvet, ahogyan az az ő stílusukhoz, preferenciájukhoz, dinamikájukhoz legjobban illik. És miközben feltárulnak az egyéni előadói különbségek, a néző máris kiválaszthatja a kedvenceit a fiatalok közül.

Tiszta tánc, szigorú formák és szép vonalak fémjelzik az est két utolsó táncos produkcióját is, amely szintén az előadói sokszínűségre irányítja a figyelmünket. A Bakó Tamás táncanyagára Angelus Iván által készített Mr. Set and Mrs. Free a színlap leírása szerint: „Kötöttségek és szabadságok harmóniája: tánc.” Ilyen egyszerű, és néha valóban nem is kell több, mint egy Miles Davis-dalra készült, modern jazz alapokon nyugvó koreográfia, és hogy gyönyörködhessünk a fiatal előadókban. Joe Alegado A seb című etűdje zárja az est második részét. Az amerikai származású táncos-koreográfus-tanár ötödjére készített koreográfiát John Surman misztikus, erős atmoszférájú dalára, a Nestor’s Saga-ra, de első alkalommal több táncosra. A tizenegy táncosnő geometriai vonalak mentén járkál a színpadon, ám egyikük-másikuk időről-időre kitör a rendezettségből egy szóló erejéig. A táncosnők többségében technikailag precízen és ugyanakkor érzelmileg átélten közvetítik az Alegado Limón-alapokon nyugvó modern táncnyelvet alkalmazó koreográfiát.

Az este harmadik részét az Ú.T. Program által támogatott projektek prezentációja képezte. A rövidítés eredetileg „új táncot” takart, ám végül a táncnál szélesebb művészeti spektrumon mozogtak a támogatott és megvalósult pályázatok. Az, ami közös a négy bemutatott projektben, megfelel a program egyik legfontosabb alapelvének: mindannyian valamilyen kapcsolódást segítenek elő, legyen az a művészeti ágak, az előadó-művészek és a közönség vagy akár konkrét alkotói csoportok közötti kapcsolódás. Somló Dávid Mandala című, már több éve sikeresen futó részvételi hangperformanszát dolgozta át a programnak köszönhetően úgy, hogy még szélesebb körben, akár terápiás céllal is alkalmazható, megvalósítható legyen. A videókkal illusztrált beszámolóból megtudhattuk, hogy akár mozgás- vagy látássérültek is részt vehetnek az interaktív hang-tér játékban.

Joe Alegado: A seb. Fotók: Molnár Miklós

Téri Gáspár Grotesque Gymnastics elnevezésű újcirkusz társulatával a Trafóban áprilisban bemutatandó A kudarc anatómiája próbafolyamatába avatott be minket. A készülő előadás különlegessége, hogy a próbák egy részét megnyitották a nézők előtt is, és a darab egyfajta intenzív együttlétezés keretében alakul-fejlődik. Természetesen a projekt célja az újcirkusz műfajának népszerűsítése, értő közönség kinevelése is. Tériék ezen kívül – a hazánkban egyelőre viszonylag pici újcirkuszi szakma kötelékeinek erősítését megcélozva – együtt dolgoznak a Freak Fusion Cabaret művészeivel is, akik szintén áprilisban jelentkeznek új előadással a Trafóban. A közös munka keretében a két alkotócsapat bár a saját előadásain dolgozik, mégis pár napot együtt töltenek a próbateremben. A kölcsönös inspirálódás nyomait tehát leellenőrizhetjük majd a két elkészült előadásban.

A Horizont Alkotócsoport Önálló címmel gimnazistáknak készült vitaszínházi programjába nyújtott betekintést. A projekt színházi és gyógypedagógiai szakemberek segítségével készült, és célja, hogy a fiatalok lehetőséget kapjanak a mérsékelt intellektuális képességzavarral élő személyek kevésbé ismert csoportjáról való közös gondolkodásba. A példaként hozott jelenet nyitva hagyott kérdése az volt, hogy vajon szabad-e az ilyen embereknek lehetőséget adni a gyermekvállalásra. A közönségnek aszerint, hogy az igen vagy a nem válaszra szavaz, két oldalra kellett rendeződnie – idő hiányában a prezentáció csak eddig a pontig vitt el minket, ám a gimnazistákkal való munka során még csak itt kezdődik a valódi vita és együtt gondolkodás.

Cserne Klára dramaturg a MOME PhD-kutatójaként fejleszti Kő-kő-kő című nyitott szerkezetű társasjátékát, amely az elképzelések szerint korunk kiégett, passzív, tehetetlen emberét tanítaná meg újból az önfeledt játékra. A kétszemélyes játékban a felek folyamatosan instrukciókat adnak egymásnak, a feladatok rendkívül széles skálán mozognak. Fontos, hogy a játékot nyilvános térben kell játszani, sőt, Cserne tervei szerint akár ismeretlen emberek is játszhatnak majd egymással, akik – mint egy titkos társaság tagjai – a nyakukba akasztott kőről ismerhetik meg egymást. Cserne a prezentációját a játék szabályaira építette fel: vagyis megkérte az egyik nézőt, hogy húzzon számára feladatokat a játékhoz tartozó kártyákból, és aztán ezeknek az instrukcióknak megfelelően folytatta ismertetőjét. Volt, hogy elbújt mesélés közben, volt, hogy valami személyeset osztott meg magáról, az utolsó instrukció értelmében pedig egy titkot kellett csempésznie a prezentációba. Mivel ez utóbbi feladat kreatív megoldásaként a nézőkre bízta azt a titkot, hogy hogyan ért véget a beszámolója, ezt sajnos nem oszthatom meg a kedves olvasókkal… Helyette megsúgom, Cserne Klára honlapján már lehet jelentkezni a játék tesztelőjének.