Ha valaki végighallgatná a találkozóról készült harmincöt órás felvételt, akkor a két leggyakrabban elhangzó szó nem a „művészet” és a „nevelés”, hanem a „szabadság” és a „társadalmi/közösségi elkötelezettség” lenne.

A kortárs színház „alkalmazott”, „részvételi”, „közösségi” eseményei a nézők többsége számára „nem színház”. A kortárs előadásokról való beszédmód interaktív, játékos, ad absurdum multimediális típusai a szakma többsége számára nem elemzés vagy kritika. A kortárs művészetre kortárs művészeti tevékenységgel nevelésnek a magyar közoktatás által garantált keretei a „lélek balga fényűzését” sem teszik lehetővé. Nem meglepő, hogy ebben a diszpozícióban egy nemzetközi színtérbe beágyazott befogadó hely (a Trafó), egy magát Gondolat Generátornak nevező színházpedagógiai program (Szepes Anna, Török Tímea) és egy projektrendszerben működő nonprofit szervezet (az InSite Drama) valósította meg azt az ötnapos képzésnek álcázott szakmai találkozót, amelyen a (folyamat)dráma, a kortárstánc-pedagógia, a vizuális mediáció és a hangfestés egy-egy elismert külföldi képviselőjének workshopja adott lehetőséget arra, hogy megélt élményeink horizontjából gondoljuk újra saját színházi tapasztalatainkat és edukációs terveinket.

Fotók: Takács Márton

Ha valaki végighallgatná a találkozóról készült harmincöt órás felvételt, akkor a két leggyakrabban elhangzó szó nem a „művészet” és a „nevelés”, hanem a „szabadság” és a „társadalmi/közösségi elkötelezettség” lenne. A résztvevők valós tapasztalataiból és tudásából dramaturgiai struktúrát építő Cecily O’Neill, a képzetlen és átlagosan edzett testek önmaguk számára is meglepő erő- és energiatartalékait anyagként formáló Doris Uhlich, a MANIFESTA biennálé több éves oktatási és mediációs programjait irányító Yana Klichuk és a soundpaintinget a kreativitás fejlesztésének multidiszciplináris eszközének tekintő Ricardo Gassent radikálisan különböző workshopjai ugyanis két szempontból közös nevezőre hozhatók. Egyfelől nem önálló rendszernek, hanem egymás függvényének tekintik a művészi, a társadalmi és a kulturális aktivitás fogalmát. Másfelől a bizalmatlanság korában is eltökélten hiszik, hogy a saját szabadságfokaival számoló és a bevett gyakorlatok határaira reflektáló közösségi tevékenységnek hatalmában áll változásokat előidézni az emberi élet átlagos időtartama alatt.

Ennek a folyamatnak az origójában nem az ítélet, hanem a kritika, és nem a tudásátadás vagy -megosztás, hanem a kollektív tudásteremtés áll. A találkozó első napján a magát Bolton és Shakespeare tanítványának valló drámatanár kétféleképpen bizonyította be, hogy a nevelés a tapasztalatszerzés experimentálisan szerveződő tereiben zajlik, és akkor valósul meg, ha megkérdőjeleződnek a bevett gondolkodásmódok határai. Egyfelől a hatalomhoz való viszonyunkat és a nyílt politikai ellenállás, az aktivistává válás okait és következményeit egy fogdában ülő közösség szemszögéből vizsgáló, délelőtti improvizációsor a többnyire drámainstruktor és drámatanár résztvevők számára ismerős konvenciókkal dolgozott. Ugyanakkor a formák letisztultan nyugodt használata – vagyis a tanári szerepbe és az abból való kilépés ritmusa – a struktúra spontán szerveződésének varázsos látszatát nyújtotta. Másfelől Cecily O’Neill délután azzal demonstrálta szerkesztési elvét, hogy az általunk akkor és ott feldobott témák egyikére épített folyamatdrámát, aminek (saját maga által reflektált) vezetési hibája viszont már a találkozó – és a civilekkel együttműködésben megvalósuló közösségi színházcsinálás – talán egyik legfontosabb kérdésére irányította a figyelmet: hogyan függ össze a gyakorlatokra/improvizációra/ötletelésre adott idő mennyisége és a feladat fókuszálásának élessége a megfeleléskényszer blokkjával, illetve a játék szabadságával.

Erre a kérdésre három teljesen különböző választ adott a találkozó második, harmadik és negyedik napja. Doris Uhlich techno-atmoszférában zajló tréningje egy teljes napon át kutatta, kire melyik mozdulat (pl. a váll végletekig fokozott rázása, a csípő mechanikussá váló rángása) hat úgy, mint egy, a test egészét energiával feltöltő elem. A színészi jelenlét taníthatóságának hazai módszertanát leginkább azzal az („Energetic Icon” néven ismertté vált) koncepcióval tudta bővíteni, ami azért halmoz feladatot feladatra, mert a munka során nem a kivitelezés minősége és módja, hanem a folyamatos mozgás állandó strukturálódása transzformálja újra és újra testünket.

Ennek az egzaltált flow-nak vált méltó ellenpontjává Yana Klichuk láthatatlan civil közösségek művészi integrációjára irányuló workshopja. A hazai gyakorlatban teljesen szokatlan időkezelés, a beszélgetésre és az ötletek prezentációjára szánt harminc-negyven percek tették hitelessé annak a több éves projekteket eredményező kurátori munkának a gondoskodó voltát, mely a biennálé házigazda-városának társadalmi kontextusát, hatalmi diszpozícióját figyelembe véve, művészi séták, kertépítés, raphimnusz stb. révén mediálja a helyi közösségek önképének láthatatlan jegyeit. A Manifesta befogadói helyzeteit egy másik úton is megélhettük: a biennálék során kifejlesztett (képző)művészeti-mediációs kártyák segítségével a múzeumpedagógiában nóvumnak számító „önvezetést” gyakorolhattuk a Trafó Galériában, vagyis előzetes ismeret nélkül, egyedül, de mégis segítve nézhettük meg Trapp Dominika „Ne tegyétek reám…” című hungarofuturista projektjét.

A Találkozó legegyértelműbben „összművészetinek” bizonyuló workshopját kétségkívül Ricardo Gassent tartotta, aki egyaránt és folyamatosan dolgoztatta a jelenlévők hangszalagjait, testét, improvizált szövegeit, hangszereit – és nem utolsósorban edzésben tartotta a koncentrációs képességünket. A soundpainter irányításával a harminc résztvevő óránként hozott létre a fizikai színházra és a kreatív zenei gyakorlatokból szerkesztett etűdsorokra emlékeztető színházi pillanatokat. Továbbá az első perctől egyértelmű volt (és a zárónapon világossá is vált), hogy ez a módszer számos adaptációs lehetőséget rejt magában mind a drámatanárok, mind a civil közösségekkel dolgozó szakemberek számára.

Az ország első összművészeti-nevelési találkozójára hazai szakemberek ajánlottak olyan nemzetközi előadókat, akiktől ők is tanulnának. Az öt nap alatt drámatanárok, leendő óvodapedagógusok, drámainstruktorok és közösségi színházat csinálók dolgoztak együtt a legkülönbözőbb projekteken – eltérő módon, de azonos mértékben rögzített szabadságfokok között. S akik közben esténként megnézték a Stereo Akt–Zimmertheater Tübingen European Freaks – Üzenjük Brüsszelnek!, a Duda Éva Társulat Wonderland vagy a TÁP Színház Nagy Színészverseny című előadását, azok könnyen beláthatták: a Magyarországon több mint két évtizedes múltra visszatekintő színházi nevelés diszciplináris tere 2020-ban a dráma- illetve színházpedagógia különös színeváltozásaként és a társadalmi-közösségi elkötelezettség jegyében szerveződik.