Zümmög a légy, amíg le nem csapják. Halljuk mindkettőt, ami lehetne kedves teátrális geg – de több annál. Azért több, mert a lehető legérzékletesebben mutatja azt az alkotói szándékot, amely közel akarja hozni Csehovot a mai nézőkhöz.

A torinói Teatro Stabile Székely Kriszta által rendezett bemutatója, a Ványa e célt nem radikális átírással, drasztikus átalakítással, nem látványos képekkel és nem a konvenciókat határozottan felülíró színházi nyelvet alkalmazva, hanem finoman, átgondoltan, a csehovi érzéseket, indulatokat, vágyakat és illúziókat mai hangon közvetítve próbálja elérni.

Fotók: Andrea Macchia

A légy életét és halálát prezentáló hangkulissza finoman utal a természet közelségére, a vidékre (felesleges volna hosszasan bőgő teheneket vagy röfögő disznókat hallgatnunk), a vidéki életforma elszigeteltségét pedig a díszlet érzékelteti. Cseh Renátó terének középpontjában egy terráriumra hajazó téglatest áll nagy üvegablakokkal, néhány lépcsővel. Egy vidéki ház alsó szintje ez – nyilván van felső is, amit nem látunk, így a ház torzónak tűnik. Elől-hátul öt, oldalt három, nagy, függőleges üvegablak választja el a tér további részeitől, s noha ezek többnyire nyithatók, csak ritkán nyílnak ki. Így az egész tér a bezártság érzetét közvetíti; a szereplőket voltaképpen egy üvegkalitkában látjuk (hangjukat mikroport segítségével halljuk). Ez az egyszerű szcenikai ötlet pontosan érezteti a szereplők elszigeteltségét, magányát, a vidék elszakadását a várostól – még akkor is, ha a technikai fejlődés elvileg jóval közelebb hozta a várost a birtokhoz.

A berendezési tárgyak egy része kerti bútornak látszik, de elnyűtt hangszert és évtizedekkel ezelőtti, a Szaratov-gyár dicső termékére emlékeztető hűtőszekrényt is látunk. Az enyhe lepukkantság kontrasztjaként Asztrov márkás laptopon tart kiselőadást Jelenának a környezetvédelemről. Ez már az érzékletes tartalmi változtatások közé tartozik: Asztrov nem erdőgazdálkodással, hanem klímavédelemmel foglalkozik szabadidejében. A kiselőadás azonban nemigen lép túl a közismert frázisokon, a doktor pedig sokkal inkább Jelenára, mint mondandójára koncentrál – jótékony homályban hagyva, hogy a klímavédelem mennyiben szent ügy, mennyiben követendő divattrend vagy bevált csajozós duma Asztrov számára.

Hasonlóképp megváltozik Szerebrjakov foglalkozása is: Ványa sógora nem keveseknek író tudós, hanem filmrendező, aki egykori híres alkotása emlékéből él – környezete mint nagy művészt ajnározza.  Ami valószínűleg nem egészen egyezik a külvilág értékítéletével, így Szerebrjakov hajlamos a meg nem értett zseni pózában tetszelegni. De pózai – a többiekéhez hasonlóan – nem látványosak, színpadiasak, hanem nagyon is emberiek. Bár a szereplők különböző erkölcsi minőséget és életstratégiákat képviselnek, nincsenek nagyon nagy kontrasztok közöttük, nem jelenítenek meg végleteket. Szerebrjakov nem elvetemült szörnyeteg, hanem önhitt és helyzetét ösztönösen kihasználó „celeb”, Asztrov nem kiugró tehetség, csupán dinamizmusa és tájékozottsága emeli ki a környezetéből. Szonya nem penészvirág, de nem sugárzik belőle az a női vonzerő, ami a finom, elegáns, bár különleges szépségnek nem mondható Jelenából igen. Ezeket az árnyalatnyi, de igen fontos különbségeket plasztikusan mutatják a színészi gesztusok (az, ahogyan a hierarchikus viszonyok ösztönösen kialakulnak) és Pattantyus Dóra jelmezei is. Elhanyagoltnak talán csak Tyelegin tűnik, Ványa ruháját csaknem teljesen elfedi a fürdőköntösre emlékeztető, elnyűtt házikabát, míg Jelena és Szerebrjakov viselete éppen egy árnyalatnyival elegánsabb, nagyvonalúbb a többiek öltözeténél. (A különbség inkább abban szembetűnő, kin hogy áll a ruha, vagyis ki hogyan tudja viselni azt.)

Az előadás amúgy is tartózkodik minden harsány gesztustól. Bár a díszlet valamelyest elemeli a játékot a reálszituációktól, a stilizálás nem éles, mint ahogy a szellemes ötletek, gegek sem váltanak át forszírozottabb, karikaturisztikus játékmódba. Hétköznapi embereket látunk mindennapi nyűgjeikkel, pózaikkal, megalkuvásaikkal, árulásaikkal – legfeljebb kicsit kívülről nézünk rájuk, így mosolyoghatunk is rajtuk. Amennyire a vetített szövegből megítélhető, a szövegváltozat (dramaturg: Szabó-Székely Ármin, fordító: Török Tamara) is az egyszerűbb, köznapibb szóhasználat felé közelít; a korábbi fordításokénál egy árnyalattal szikárabb, prózaibb mondatok hallatszanak a szereplők szájából.

A színészi alakításokra is igaz, hogy csupán a finom stilizáció eszközével élnek, és ismerős, köznapi, gyarló figurákat mutatnak meg. Franco Ravera ritkán megszólaló Tyeleginje olyan lecsúszott, régi ismerősnek látszik, aki némi munkáért cserébe kosztot és kvártélyt kap régi barátaitól. Frederica Fabiani Marinája is szinte családtagnak tűnik, aki beszédes tekintettel követi a többiek csetlés-botlásait. Ariella Reggio Vasziljevnája csupa feszült, rebbenő figyelem, amikor a nagy filmrendezőt kíséri, aki számára talán több is, mint puszta idol. És amikor a bálvány kezd leomlani, görcsösen próbálja ezt nem észrevenni.

Ivano Marescotti lefegyverző természetességgel játssza Szerebrjakov pózait: ebben a figurában tényleg nincs mélyről fakadó rosszindulat, nem manipulál galádul senkit sem, egyszerűen természetesnek veszi, hogy körülötte forog a világ, s ebből a helyzetértékelésből indul ki minden gondolata és cselekedete. És őszintén nem érti, hogyan okozhat bárkinek gondot, fájdalmat mindez. Ivan Alovisio Asztrovként sármos pozőrt játszik, aki szépen lassan süpped bele az őt körülvevő provinciális világba – és a talán éppen a Jelenával való kapcsolata teremthetné meg az esélyt arra, hogy ne süppedjen el végleg. Lucrezia Guidone Jelenájájában van némi kimért idegenség, még akkor is, amikor belefeledkezik az Asztrovval folytatott flörtbe. Hihető róla, hogy egykor valóban rajongott a híres rendezőért, látszik kiábrándultsága, de az alakítás apró gesztusai mutatják azt is, hogy a nő még mindig otthonosabban érzi magát a kiégett híresség feleségeként, mint a provinciális létbe szorított ismerősök között. Beatrice Vecchione Szonyájáról pedig éppen az látszik, hogy a vidéki lét az ő közege, amiben jól is érezhetné magát, ha legalább kicsi esélye lenne Asztrovnál; a színésznő szépen mutatja meg a reménykedés apró fázisait, majd a remény elvesztése utáni csendes összeomlást. Paolo Pierobon Ványájának elnyűtt-kinyúlt házikabátja is arra emlékeztet először, hogy Szerebrjakovékkal szemben ő otthon van. Később mintha az öntudatra ébredés demonstrációjaként, sógorától való eltávolodásának, kívülállásának demonstrációjaként hordaná a ruhadarabot. Pierobon szuggesztív és következetes alakítása indokolja a „bácsi” elhagyását a címből; Ványát elsősorban szenvedélye különbözteti meg a többiektől. Kiábrándulása Szerebrjakovból éppoly szenvedélyes és őszinte, mint közeledése Jelenához. Ez utóbbi is katalizátor számára: ahogy az illúziók szertefoszlanak, szembe kell néznie azzal is, ahogy elrontotta az életét. A lövöldözés jelenete, ha ironikus is, kevésbé komikus, mint az utóbbi idők Ványa-interpretációiban. S miután az akció félresikerül, Ványa dühe nem párolog el: őszinte szenvedéllyel játssza el a félresiklott életű, megvezetett vesztes pózait is. De ezen már nincs kedvünk nevetni, hiszen érződik mögötte a félresiklott élet keserűsége.

Mindez így, leírva talán közhelyes kicsit, vagy legalábbis ismerős lehet más Csehov-interpretációk leírásából. De a torinói Teatro Stabile előadásának jelentősége nem is az értelmezés eredetiségében vagy a közelítés szokatlanságában áll, hanem abban, hogy a csehovi érzések és kérdések kortársi hangra applikálását eredményesen és magas szakmai színvonalon oldja meg.

Hol? Teatro Stabile (Torino) a Katona József Színházban
Mi? A.P. Csehov: Ványa
Kik? Szereplők: Paolo Pierobon,,Ivan Alovisio, Lucrezia Guidone, Beatrice Vecchione, Ivano Marescotti, Franco Ravera, Ariella Reggio, Frederica Fabiani
Díszlet: Cseh Renátó. Jelmez: Pattantyus Dóra. Fény: Pasquale Mari. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Fordító, tolmács: Török Tamara. Rendező: Székely Kriszta.