Ceci n’est pas une critique, villogó, piros betűkkel szeretném most ezt a mondatot a képernyőn látni. Azt is megmondom mindjárt, hogy miért.

Van néhány nagyon alapvető szabálya a kritikaírásnak, ezek közül az egyik legfontosabb, hogy próbáról, főpróbáról sosem írunk. Azért, mert érzékeny, élő dolog a színház, és igen, történhet csoda egyetlen éjszaka alatt, persze, katasztrófa is, többször voltam már ennek tanúja. Másképp: egy előadás egyenlő eséllyel mutathatja a premieren a legjobb/legrosszabb formáját, de azon a kiválasztott estén mégis csak rajta van a pecsét, miszerint mostantól szabad a vásár.

Fotó: SZNSZ/Kelemen József

De mi van akkor, ha a piac bizonytalan időre bezárt? Eddig azt hittem, egyetlen dolog van a színházban, aminek soha többé nem akarok újra a tanúja lenni, de március 12-én este Szegeden újabb elemmel bővült a lista. Nem akarom azt látni, hogy a színészek előadás végén úgy mennek ki a díszletből, hogy fogalmuk sincs, mikor állhatnak legközelebb színpadra.

A szegedi és az újvidéki társulat másfél hónap közös, intenzív munkáját mutatta meg csütörtökön – nem a közönségnek, hanem kollégáknak, barátoknak, családtagoknak. Barnák László főigazgató nem főpróbaként, hanem különleges, történelmi pillanatban megtartott bemutatóként hivatkozott rá rövid beszédében: ha a premier estéjét kivételes, egyszeri, nem megismételhető alkalomként definiálom, igazat kell, hogy adjak neki, és nem csak az előadás megrendítő befejezése miatt. Azt nem gondolom, nem gondolhatom, hogy a kukába megy ez a nagyon komoly vállalás, mindenesetre nincs ma ember, aki legalább közelítő időpontot tudna mondani, hogy mikor látható majd újra, helyesebben először a szegedi-újvidéki Parasztopera. Akármi is történjen a következő hetekben, hónapokban, itt egy igény van bejelentve a szerkesztő felé: nagyon szeretnék majd erről az előadásról kritikát írni.

Pintér Béla életművének talán leginkább értékálló darabja ez, a saját társulatával már közel húsz éve, folyamatosan játszott opusz. A Parasztopera a szerző első olyan, és e körben máig legkedveltebb munkája, amiről kiderült, hogy más csapatoknak is lehet, van vele dolguk: Mohácsi János megrendezte kaposvári hallgatóival, majd Pécsett és Szombathelyen is, de Rusznyák Gábor miskolci vagy Szikszai Rémusz temesvári rendezésére is jól emlékszik a kortárs színháztörténet. És biztos vagyok abban, hogy Keresztes Attila szegedi előadására is fog – csak már ott tartanánk.

A Kisszínház színpadán elhagyott templombelső, Fodor Viola megfigyelésre érdemes részletekkel teli, szép munkája. A salétromos falakról lehulló vakolat mögül kibuknak a téglasorok, a szentély betört ablakai alkalmi bejáratként szolgálnak, a helyi lakosok ügyesen manővereznek a szikkadt tehénlepények között. Falu-, bár most inkább azt érzem: világvégi kápolna, ami évtizedek óta nem használatos eredeti funkciójában. Az élet azonban él és élni akar: van abban valami bornírt szépség, hogy a helyszín erre a bő órára újra az lesz, ami valaha volt, és eközben a benne zajló eseményekre szükségszerűen rákopírozódnak az épületet lassan felzabáló évek is.

Az, hogy itt játszódik Pintér sorstragédiája, valódi telitalálat. Papp Janó funkcionális jelmezei csupa finomsággal vannak színezve. A menyasszonyi ruhára borított steppelt kiskabát, a habos szoknya alól elővillanó fehér edzőcipő épp úgy kedvencem, mint az állomásfőnök koszlott sapkáján integető vöröscsillag, a lecsúszó nadrágját tartó spárga, de a vőlegényen feszülő bőrdzseki alatt a gumicsizmába tűrt ünneplős nadrág is megadja a hangot.

Az egész előadás a fenséges és a közönséges közötti, bizony nem is olyan széles skálán mozog. Keresztes nagy találmánya benne van a librettóban és a partitúrában feketén-fehéren, de mintha az eddigi előadások nem fektettek volna ekkora hangsúlyt szent és profán együttláttatására. Ilyen szempontból tanulságos ennek a remek térnek a működése, hogy ti. melyek azok a pillanatok, amikor hirtelen templommá változik, mikor funkcionál sarki kocsmaként vagy éppen koszos istállóként. A középen békésen heverő műanyagtehenet sokáig rendszeridegen, mégis szervesen ide tartozó dekorációs elemként érzékelem, ami valódi jelentését csak az előadás végén, a kimondhatatlan igazság feltárulásának pillanataiban nyeri el.

Darvas Benedek sokforrású, alaposan reciklált zenéje Koczka Ferenc és négy tagú kamarazenekara kezében igen jó helyen van. Élő a kapcsolat a zenekar és a színpad között, de a színpadon is elsőrangúan működik a kémia. Groteszkségük ellenére is szomorúan pontosak a viszonyok, a városi lenézi a falusit, a józan a részeget, a férfi a nőt és fordítva, az egész meg ettől olyan, mint egy haláltánc, amiből nincs szabadulás. Szépen működik együtt a két társulat: többen és többször leírtuk már, de muszáj hangsúlyozni, hogy Szeged jó úton halad, hogy végre felkerüljön a jelentékeny vidéki kőszínházi műhelyek nem hosszú listájára.

Mindenkinek jut egy vagy több erős pillanat, most itt merőben igazságtalanul csak a menyasszonyt alakító László Judit idegesítő és vak optimizmusát, mindenki számára terhes rajongását, meg Vicei Zsolt közmegvetésnek örvendő alkesz állomásfőnökét emelem ki. Igazi sorscsapás ő, aki azt gondolja magáról, hogy remegő kézzel is képes kihúzni a pakliból az ászt. Eközben életeket tesz tönkre, de oda se neki, utána a vízözön, jöjjön, aminek jönnie kell. Nincs bennem kétely afelől, hogy hatalmasat téved: nincs, mert nem lehet neki igaza. Folyt.köv., csak azért is.

Hol? Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház
Mi? Pintér Béla–Darvas Benedek: Parasztopera
Kik? Szegedi Nemzeti Színház és Újvidéki Színház
Szereplők: Ferencz Nándor, Borsos Beáta, Bognár Anna, Pongó Gábor, Sziládi Hajna, László Judit, Elor Emina, Huszta Dániel, Vicei Zsolt, Káli Gergely
Zenekar: Koczka Ferenc, Keller Dániel, Mészáros Csongor, Nagy Gábor, Kisgyőri Krisztián. Díszlet: Fodor Viola. Jelmez: Papp Janó. Zenei vezető: Koczka Ferenc. Zenei asszisztens: Fábi Anna. Súgó: Almási Gyöngyi. Ügyelő: Zámbó Nikolett. Rendezőasszisztens: Horváth Bettina. Rendező: Keresztes Attila.