Ez a „kettő az egyben” kritika most tulajdonképpen „négy az egyben” tudósítás . Négy kicsi kortárs darab, négy tetszetős, egészen kicsi kis táncművészet, amely valódi kérdéseket tesz fel, és igazából az a jó benne, hogy „van még ott, ahonnan ezek jöttek”.

Várnagy Kristóf Test est című koreográfiája a Nemzeti Táncszínház előcsarnokában mindjárt négy elkülöníthető performanszból áll. A nézők már tulajdonképpen az előadásba gyalogolnak bele, mert a tér előkészítése is az esemény része. Utasításokat kapunk a táncosoktól, például a későbbre kilátásba helyezett konfettiágyúk használatáról, aztán mozognunk is kell a ceremóniamester-„megatáncos” Keresztes Patrik instrukciói alapján. Közben egy felmérés részei leszünk, és megbizonyosodunk arról, amire mindig kíváncsiak voltunk, de sose mertünk nyilvánosan rákérdezni, hogy mit is keresünk mi egy kortárstánc-előadáson. Sejtjük, de nem tudjuk pontosan soha, ki a kolléga, ki a családtag, ki a kritikus – és ki a hétköznapi néző. Meglepőek az arányok, de a lényeg, hogy megünnepeljük a nézőt, aki igényes szórakozásért jár a színházba.

Test est. Moving Target Photo

És miközben az alkotók bemutatnak minket magunknak, vagyis megszondázzák a nézőteret, felépítik a produkció „külsejét” is, amely műfüstös, flitteres vizualitásával és adaptált mozgáskészletével a táncot népszerűsítő tömegmédia-műsorokat idézi. Hirtelen ott termünk hát egy táncos valóságshowban, annak statiszta-közönségeként, ráadásul a Millenárison áthaladó járókelők a hatalmas ablaküvegeken át úgy érzékelhetik kívülről az egészet, mint egy ilyen show tévéfelvételét. A tánc kedvünkre és szemünkre való, Kiss Rebeka és Horváth Attila intim kontakt duója közönségbevonós játékká alakul, és a közönség megkapja azt az illúziót, hogy ő irányítja a koreográfiát. Forradalmi slam-fejezet következik, versel és mozdul Keresztes Patrik mint a kortárs tánc ünnepelt utcagyereke, valamikor eldurrannak a flitterágyúk, elsápadnak a környezetvédők, végül derékig glamúrban lemegy egy férfi és egy nő  a színpadi térbe a közönségből, és felolvas papírból egy vicces zárójelenetet. Magát ünnepli a végén, aki tapsol, úgy érzi, sikerült közelebb kerülnie a műfajhoz.

Az est második része, Egyed Bea The Dark Night of the Soul című szólója viszont épp azt sugallja, hogy itt aztán nem fog belépni senki a kortárs tánc világába, mert az jól elvan magában. Az alkotó pedig tartsa meg magának a művészetét, hiszen azt nem érdemli meg senki, úgyis csak jól lerántja majd a sárba a kritikus is. Nem érdemes megmutatkozni, kitárulkozni, mélyre menni, mert akkor csak sérülések érik a művészt. Füst és minimalista apokaliptikus táj a színpadon, mintha egy távoli képernyőn feltünedező primitív számítógépes játékba csöppennénk valahol. Benne egy ember, járni is alig tud, talán épp újra tanul, gépiesen mozdul, hangosan számol, míg eljut egyik pontról a másikra, biztatja magát. Aztán sok vödör színes festékkel kifesti ezt a szürke világot nagy igyekezettel, káoszba borítja – és a végére a maga módján meg is váltja.

The Dark Night of the School. Foot: Jókúti György

Az évad eddigi legautentikusabb előadása volt számomra ez a Keresztes Szent János A lélek sötét éjszakája című könyve ihlette a szóló vagy kortárs tánc stand-up, manifesztó – nevezzük ahogy akarjuk. Arról szól, hogy mi az illúzió és mi a valóság egy táncszínpadon, hogyan tudja megjeleníteni, kifejezni a test az emberi psziché állapotait a valódi átszellemüléstől az álszentig. Ennél érvényesebb kérdést most nehezen lehetne feltenni társadalmilag is. Egyed Bea nyilvános dilemmái nyomán riasztóvá, végül szakrálissá válik az egyébként végig nagyon humoros előadás, amely Sarah Kane, Foucault, Bosch egyes műveire is reflektál. Mitől látunk normálisnak, és mitől a torznak, önmagából kifordultnak valamit.

A nézőt, bár nem interaktív módon – a belső vívódásokat, az elveszettséget, magányt, tehetetlenséget szépen érzékeltető groteszk, minimalista szövegek segítségével is –, fokozatosan rántja be a produkció, hiszen pontosan róla szól. „Nem akarok aktuális lenni. Nem akarok érvényes lenni. És semmiféleképpen nem szeretnék autentikus lenni. Őszinteség? Fogalmam sincs, hogy az micsoda. Önazonosság? Jaj, csak azt ne. Mit keresnék én itt, ha azonos akarnék lenni önmagammal? Bárkivel, csak magammal ne. Akárkivel.” Persze az sem záródik ki a produkcióból, aki a saját lelki épsége megóvása érdekében ellenáll. Akkor nézheti távolabbról ezt az egészet, csak akkor mást fog jelenteni számára például az előadás végén a színpadon álló szent – akit lehet, hogy egy szánalmas, önpusztító szuperhősnek fog látni. A kettő persze nincs is olyan távol egymástól. Sőt, lehet, hogy manapság egy és ugyanaz.

Tiszavirág. Fotó: Dusa Gábor

A Bethlen Téri Színházban megtartott Ifjú Koreográfusok Fórumán (IKF) két fiatal alkotó munkája volt látható. Cserepes Gyula és Eva Urbanova mindössze egy hétig dolgozhattak a Magyar Táncművészeti Egyetem moderntánc-szakos hallgatóival kibővült Közép-Európa Táncszínház társulatával. Egy hét a nulláról indulva a bemutatóig. Cserepes Gyula Tiszavirág című darabja hét táncosra készült mechanikus testszobrászat. Egyetlen elnyújtott, hullámzó mozdulatsor, amely időnként szoborcsoporttá merevedik. Meditációval is felér nézni azt, ahogy a mozdulatok egymásba csúsznak, egymásból kifordulnak, majd újra alakzatba rendeződnek. Az előadás utáni beszélgetésen kiderül, az óbecsei születésű koreográfus gyerekkori emlékeit is idézi a mű. A Tisza-parti látványt, a selymes vizet és annak élővilágát. A nagypapa szobrászműtermét, az agyagot, ahogy formálódik. Az organikus táncba ugyanakkor jellegzetes kéz- és karmunkát kever a néptánc felől közelítő koreográfus, miközben a mű különleges csoportdinamikai tanulmány is a folyamatosan szétszéledő, majd összeterelődő és összekapaszkodó „nyájjal”, amelyből egyvalakit végül kivetnek maguk közül.

DANCE is not DEAD. Fotó: Dusa Gábor

A szlovák Eva Urbanova DANCE is not DEAD! című munkája szintén hét táncost mozgat. Talán egy tánckar kasztingja az alaphelyzet, mert egyetlen mozdulatsor ismétlésével kezdődik. Hangszóróból érkeznek az utasítások, amelyekre kötelező vigyorral, disztingvált viselkedéssel reagálnak az egyre mechanikusabban dolgozó táncosok. Aztán megjelenik a torz vigyor, az erőlködés, míg fokozatosan fel nem adják a kilátástalannak látszó küzdelmet. A lelket pusztító, örömétől megfosztott művészet kőkemény kritikája ez a skicc, ugyanakkor kiáltvány a tánc iránti szenvedély mellett. Egy koreográfus, aki arra biztatja a táncosokat, hogy merjenek kilépni a sorozatgyártásból és legyenek önmaguk, vagy legalábbis találják ki, hogy a táncos önkifejezés melyik formája áll hozzájuk közelebb. Ennél ideálisabb üzenete nem is lehetne egy a fiatal alkotókat felkaroló program bemutatójának. Aztán úgyis jön az élet.