Rendhagyó – ezt a jelzőt többszörösen is indokoltan írhatjuk le a Budapesti Operettszínház március 10-i bemutatójával kapcsolatban. A zenés életrajzi revü – szemeink előtt körvonalazódó – műfajára, Boris Vian mindenestől beskatulyázhatatlan zsenijére, vagy éppen Kiss Csaba fölbukkanására a Nagymező utca páratlan oldalán: mindre ráillik az említett fordulat.

Valamint ráillik e meglepően jól sikerült este közérzeti és esztétikai szempontból egyaránt fontos jellegzetességére: a társulati játékból kitetsző, oly áldásos felszabadultságra is, ami az elmúlt esztendő során jószerint teljesen kiveszett az Operettszínház tájékáról. (Ahol, hogy egészen őszinték legyünk, korábban sem volt annyira meghitten honos, mint mondjuk, a szárazjég.)

Fotók: Németh Anna

Gyászmenettől a párnacsatáig ível a Tajtékos dalok színpadi (és színpadon kívüli) cselekménye, s ez az ötletesség méltó a „képzeletbeli megoldások tudományát”, a patafizikát megteremtő francia polihisztorhoz, akinek 100. születésnapját egyébiránt éppen a bemutató estéjén ünnepelhettük. Merthogy laza Vian-ünnep volt ez a produkció – és egyszersmind meglepően korrekt Vian-gyorstalpaló is: a tragikusan rövid életút meg a frappírozóan változatos életmű jól porciózott és csupán elvétve didaktikus ismertetésével. A színlapon számos fordító és egy dramaturg (Róbert Júlia) nevét is feltüntető, Vian érdemdús, posztumusz társszerzőjét azonban megnevezetlenül hagyó előadásban kivételesen még a máskor rendszerint igazi rákfenének bizonyuló vetítés megoldása is értelmet nyert: akár a Köpök a sírotokra filmkockái peregnek a háttérben, akár áttételesebb, természeti képsorok.

Az előadás négy színésze (az első szereposztásban: Földes Tamás, Gubik Petra, Györgyi Anna és Kocsis Dénes) láthatóan élvezte a szerepek és a jelenetek gyors váltakozását. Györgyi jóízűen harsány komikaként lakta be a százévesen visszaemlékező első feleség figuráját, Gubik pedig valódi színészi pillanatot teremtve volt képes „civilben” kifakadni az előadás utolsó szakaszában, amiért rá, Vian második feleségére már nem jutott elég idő. Kettejük közös megdicsőülését hozta a Ne menjetek férjhez-dal, amelynek sikerét természetesen Kiss Judit Ágnes karcos-erős versfordítása is jelentékenyen szolgálta. S jók voltak a férfiak is, még ha Földes itt-ott botlott is még a szövegében: hangadásának jelentékenysége és színpadi intelligenciája így is szavatolt a produkciójáért. Kocsis pedig újfent igazolta, hogy az elmúlt két-három évben nem egyszerűen csak kinőtt az operettszínházi ugribugri típusából, de színpadi hamvasságának megőrzése mellett univerzálisan alkalmazható zenés színházi színésszé vált: a mindenkori rendezéshez és a kollégákhoz jól idomuló, fegyelmezett csapatjátékossá és egyúttal egy külön, személyes ismertetőjegy birtokosává, a kamaszos-nyers életvágy, a cinizmusában is idealista türelmetlenség színpadi reprezentánsává.

A Kálmán Imre Teátrum kibővített és három oldalról körülült színpadán zajló előadás Kocsis Dénes mellett egy másik fiatal tehetség zajos méltatását követelte ki a kritikustól. Mégpedig a zeneszerző és zenei vezető, hangszerelő Kovács Adriánét, akinek sokoldalú készségeit és invencióját persze már korábbi (egyként ellentmondásos) produkciókban, a Pendragon legenda és a vígszínházi A nagy Gatsby előadásain is észbe vehettük. Kovács képességei szerencsére nem merülnek ki a hamar kiismerhető és utóbb bűnösen kézreesővé váló zenés színházi sablonok rakosgatásában, a stílusimitációk könnyed biztonságában. Hanem akár még alkalmazott zeneszerzői pozíciójából is képes olyan hol játékos, hol drámai számokat életre hívni, amelyek nem emlékeztetnek valamely korábbi hangzásélményre, hanem testmeleg emléket hagynak maguk után. Ezt tapasztalhatta meg a Tajtékos dalok bemutatójának közönsége is, és ez még azzal együtt is így történt, hogy amúgy az előadás zenei világát jószerint végigkísérte Mozart lebírhatatlanul népszerű Török indulójának dallama – egyébiránt teljességgel Vian szellemében.

Ám miközben váltig teli torokból zengjük Kovács Adrián zeneszerzői (és nem mellesleg: karmesteri) teljesítményének dicséretét, a produkció zenés színházi és egyszersmind drámai csúcspontjának mégis egy olyan számot kell megjelölnünk, amelyhez maga Boris Vian alkotta meg nemcsak a szöveget, de a melódiát is. Az 1954-es Le Déserteur (A dezertőr) volt ez a dal, amelynek átütő tisztaságán még a szocialista béketábor hajdani álszent és erősen kompromittáló rokonszenve sem tudott szeplőt hagyni. A háborúellenes dal az eléneklésében egymást váltó négy színész hangján most úgy szólalt meg, mint időtlen klasszikus – és torokszorító aktualitás. Valósággal megállt a levegő az előadás e pontján – jóllehet, Vian még ebben a dalban sem tagadta meg hökkentő modorát: a sláger struktúrája ugyanis szinte szemtelenül egyszerű, mondhatni triviális. És úgy lehet, Kiss Csabáék előadását sem lehet méltóbban dicsérni, mint a viani két- és többarcúság, a hangulatok és modalitások között gyorsan váltó üdvös állhatatlanság hű megidézését.

Hol? Budapesti Operettszínház – Kálmán Imre Teátrum
Mi? Tajtékos dalok – Boris Vian revü
Kik? Szereplők: Györgyi Anna / Kékkovács Mara, Földes Tamás / Pálfalvy Attila, Gubik Petra / Széles Flóra, Kocsis Dénes / Cseh Dávid Péter.
Karmester: Kovács Adrián / Hermann Szabolcs. A dalokat fordította: Müller Péter Sziámi, Kiss Judit Ágnes, Takács M. József, Bittner Gábor, Göbölyös N. László. A prózát fordította: Bajomi Lázár Endre, Rózsa László, Domonkos Eszter. Hangszerelő–zenei vezető: Kovács Adrián. Dramaturg: Róbert Júlia. Videotervező: Maruscsák Dávid. Világítástervező: Dreiszker József. Koreográfus-asszisztens: Czár Mónika. A rendező munkatársa: Bori Tamás. Látványtervező: Berzsenyi Krisztina. Koreográfus: Kocsis Tamás. Rendező: Kiss Csaba.