Nagyon rövid időn – három éven – belül négy előadás is készült az Ádám almáiból magyarországi színházakban. Nem gondolom, hogy távol áll az igazságtól, ha azt mondom, a darab alapanyaga, a 2005-ös dán film csak egy szűk nézői réteg számára hivatkozási alap, ezért nyugodtan eltekinthetünk a médiumváltás tárgykörétől, és koncentrálhatunk a dráma aktuális színpadi megvalósításaira.

A Szabó Máté rendezte miskolci és a Vidovszky György rendezte tatabányai előadások már csak a játéktér mérete és a színész-néző távolság miatt is egészen másféle perspektívát kínálnak a történethez. Ami egyébként igen szűk és veszélyes mezsgyére van beszorítva, hiszen azok a valódi és kegyes hazugságok, a tények fölötti, önvédő átsiklások, a hosszabb és rövidebb távú életmentő öncsalások, amikkel a néző szembesül, csak helyzetkomikummal és egyáltalán nem felszabadító: szénfekete humorral oldódnak. Egyik rendező sem pörgeti túl a történet abszurditását – nevezetesen azt, hogy az antihősként érkező neonáci egy közösség legésszerűbben, legnormálisabban viselkedő tagja –, ezért ha már mindenképp kell egy marketingkommunikációs céllal kitalált, frappáns műfajmegjelölés, szerencsésebbnek érzem a tatabányai „példázat-játékot”, mint a miskolci „gyümölcsöző komédiát”.

Az Ádám almái Tatabányán. Fotók: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta.

Mindkét előadás szépen lekerekített parabola, a történethez hűen felhőtlenül optimista zárlattal, azt hangsúlyozva a tanmeséből, hogy az ember megváltoztatható a szeretet erejével és rendíthetetlen hittel. Bár egyfajta szociográfiai esettanulmánynak is felfogható, ahogy az író, Anders Thomas Jensen összeválogatta a karaktereket, így aztán könnyen bele lehetne esni abba a csapdába, hogy a különböző függőségekkel küzdő, bűnöző, bevándorló, neonáci, stb. karakterek társadalmi peremhelyzete külön aláhúzást kapjon, szerencsére azonban egyik helyen sincs erről szó. Tatabányán viszont egy apróságnak tűnő, ám a jelenlegi hazai és világpolitikai klímát tekintve mindenképp fontos dramaturgiai beavatkozás történt: a benzinkutakat rabló bevándorló karakter nem Khalid, hanem Alejandro névre hallgat, és Mexikóból érkezett.

Miskolcon test- és szuperközelit kapunk a Játékszínben, és ehhez komolyan hozzájárul Füzér Anni tervezői segítsége. A középre rendezett, templomi padokat idéző elemekkel határolt, a jelzésszerű és a minuciózusan kisrealista között félúton berendezett játékteret úgy üljük körbe, mintha Ivan (Varga Zoltán) gyülekezetének tagjai lennénk, és ezt az érzetet erősíti az is, hogy minden nézőtéri széken ott van egy darab papír, rajta Jób története. Mintha lehetőséget kapnánk arra, hogy választhassunk: maradhatunk nézők, csupán egyszerű tanúk, ám a referencia, az analógiaként használható eset felhatalmazást ad arra, hogy ha nem is bírákként ítéljünk, mindenesetre felelősségteljesen valamelyik életstratégia mellett – magunkban, persze – letegyük voksunkat.sza

Ez az intimitás súlyosabbá teszi a történetet, és a komikum sem változtat az alaptónuson, mely, tegyük hozzá gyorsan, korántsem egynemű, mert líraisággal, stilizáltsággal és groteszkkel árnyalódik. Gondolok itt a nyersszín, forgácsszerű anyaggal felszórt padlóra, amitől a tér kint és bent között lebeg; az almafára, ami egy lécekből összetákolt, a színpad fölött lógó, kerítésdarab közepén amorf kivágással; Adam (Simon Zoltán) házioltárként használt és csodatévő Szűz Mária-szobrokhoz hasonlóan jeladásra képes bronz Hitlerére; vagy a kórházi ágyra, amiben Paul (Szegedi Dezső) fekszik, és ami nemhogy nem igazi ágy, de még csak nem is vízszintes, hanem egy lepedő, ami mögé – megkomponált fényváltásban, de mégiscsak roppant prózai módon – beáll a színész.

Tatabányán mikroszkóp helyett látcsövet kapunk. Itt ugyanis a nagyszínpadon játsszák az Ádám almáit, a távolság pedig jótékony, könnyítő (de nem elkönnyítő!) hatással van: miközben megmarad – az egyébként rettenetesen didaktikus – morális üzenet, mégiscsak nyilvánvalóvá válik a darab kommersz, szórakoztató jellege. Minden színészi és rendezői mértékkel meg ízléssel van adagolva, nincs szándékolt, gagyi ripacséria, olcsó nevettetés, csak némi finom elrajzolás, mégis mer a néző röhögni a képtelenségeken, Ivan (Kardos Róbert) idült jóindulatától a botcsinálta benzinkútrablókig. A színpad bal szélén a kéttagú, bőgő-gitár, nő-férfi felállású, látványra inkább rockabilly és blues fúzióját, vidéki Amerikát, mint Dániát idéző zenekar sem atmoszférát fest (zene: Monori András), hanem kellemes és szórakoztató zenét játszik.

Az Ádám almái Miskolcon. Fotók: Éder Vera

Bár az adottságok miatt értelemszerűen minden nagyobb, a gesztusok és az érzelmek méreteikben arányosak maradtak. Horgas Péter díszlete egy közepesen lepukkant, pergő vakolatú vidéki ház udvarát vagy gangját mutatja. A házat láthatóan keresztet formázó gerendák tartják, a játék pedig jórészt isten szabad ege alatt zajlik, a háttérben a tudás fájának is felfogható almafával, mely Adam (Király Attila) változására is képes reflektálni, emberformájúvá is át tud alakulni. Ez az egyik realizmust elvető rendezői döntés, a másik pedig az, hogy a sérült fiú karakteréta Julie-t is alakító Bajcsay Mária játssza, aki a váltást a baseballsapka megfordításával és a kapucni felvételével jelzi. (Jóval szerencsésebbnek érzem ezt a megoldást a miskolcihoz képest, ahol Christopher szerepét egy gyerekszínészre osztották, aki a súlyosan értelmi sérültek tipikus testtartásával ül egy kerekesszékben, aztán kilép ebből az állapotból, majd vissza.)

A két előadás főszereplő-párosai miatt is máshonnan és máshogyan nézzük a történetet. Miskolcon Varga Zoltán és Simon Zoltán párosába már csak életkorukból adódóan is beleláthatjuk az apa-fiú kapcsolatot, a staféta és a feladat, a közösségvezetés felelősségének generációs átadását, amolyan örökhagyást; Tatabányán Kardos Róbert és Király Attila esetében egyenlő, partneri a viszony. Kardos Ivanja eredendően, alapállapotát tekintve, Vargáé fegyelmezetten, magára kényszerítetten derűs. Kardos lelkésze minden próbatétel, nehézség és kudarc ellenére rendben van Istenével, Vargában fájdalom és a kimondott szavak ellenére kétely sűrül. Zártságuk, befeszülésük, állandó harckészségük azonos, de amíg romlatlanul, öntudatlanul, zsigerien gonosz Simon Adamja, Király Attiláé tapasztalt, aki taktikusan szemlélődik, érteni vágyik, hogy manipulálhasson. Így aztán másféle rétegek hámlanak le róluk, mire eljutnak oda, hogy a küldetést teljesítik, és az almás pitét – vagy legalább egy buktát – megsütik.

Az ember megváltoztatható, mondja Anders Thomas Jensen, a Biblia és még sokan mások, továbbá, hogy a jók és a rosszak is azt nyerik el, amire méltók. Bevallom, csodálattal és némi irigységgel figyelem őket, mert a gyakorlat nem feltétlenül ezt mutatja. De talán pont azért van szükség az ilyen szívtörténetekre, hogy ne minden időben az ész diktáljon.

Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Mi? Anders Thomas Jensen: Ádám almái
Kik? Szereplők: Varga Zoltán, Simon Zoltán, Szirbik Bernadett, Lajos András, Rózsa Krisztián, Keresztes Sándor, Szegedi Dezső, Papp Endre, Márton B. András, Kőhegyi Imre.
Fordította: Kovács Krisztina. Díszlet-jelmeztervező: Füzér Anni. Dramaturg: Perczel Enikő. Zenei munkatárs: Nagy Nándor. Súgó: Márton B. András. Ügyelő-Rendezőasszisztens: Perényi Luca. Rendező: Szabó Máté.

Hol? Tatabányai Jászai Mari Színház
Mi? Anders Thomas Jensen: Ádám almái.
Kik? Szereplők: Kardos Róbert, Király Attila, Gémes Antos, Gyulyás Hermann Sándor, Pilnay Sára, Honti György, Bajcsay Mária, Maróti Attila, Kánai Gergely, Varga Imre Dániel. Zenészek: Újváry Flóra, Juhász Zoltán.
Magyar szöveg, színpadi változat: Kovács Krisztina. A szöveget átdolgozta: Vidovszky György. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Kiss Julcsi. Zene: Monori András. Rendező: Vidovszky György.