A koronavírus-járvány okozta élethelyzetekre reflektáló, legfeljebb háromszereplős és maximum negyven perc hosszú egyfelvonásosok írására kértek fel kortárs szerzőket a kiírók, de a felkérésekkel egy időben – a vállalkozó érdeklődők számára – nyílt pályázatot is hirdettek. A felhívást március utolsó napjaiban tették közzé, gyorsan kellett dolgozni. Mindenki csak egy, vadonatúj művet küldhetett be április 15-ig. A munkákat felkért kuratórium bírálta el, s az általuk kiválasztott legjobbakból felolvasószínházi formájú előadások születtek.

A hasonló módon szerveződő akcióknak mindig van egy kis vakrepülés jellege. S az elmúlt évek során megtapasztalva pár, egy éjszaka alatt íródott dráma azonnali, közönség előtti bemutatását élt bennem némi szorongás, vagy inkább valami aggódó remény, hogy az írásművek bemutatásához toborzott színészek és rendezők vállalható és – ha lehet – méltó feladatot kapjanak e vészterhes időkben. És tulajdonképpen megúsztuk. Sőt.

Az előadásokat a március 16-án megalakult Első Magyar Karantén–Színház közvetítette élőben a TRIP-hajó Facebook oldalán, ahol azok azóta is láthatók, kommentelhetők, s mi több, szavazhatók is. A hivatalos versenyprogram hat játékát időrendben követtem, de aztán tépelődtem kicsit, milyen sorrendben, esetleg milyen csoportosításban adjak számot élményeimről. Végül maradtam az időrendnél, mert az akcióhoz részemről most már hozzátartozik bizonyos nézői érzelmi hullámzás, melyet hol a csettintő tetszés, hol az azonnali abbahagyás indulata, de még az örömteli meghatottság és a meglepődött méltánylás is át tudott színezni. Menjünk sorban.

Tasnádi István: Húzzál újat! – rendező: Szikszai Rémusz

Húzzál újat!

Szereplők: Láng Annamária, Rába Roland, Pál András

Hozott anyagból állt elő, szakmai „testközelben” született ez az akartan közhelyes dialógusokkal kezdődő, fél ideig jobbára unásig ismert helyzeteket bemutató játék, hogy aztán ugorjon egy kecseset, és szinte Molnár Ferenc könnyedségét idézve mutassa meg általa a szerző, mennyi mindent tud a színházról. A digitális órákat tartó, kívül-belül mackósnak játszott magyartanár (Rába Roland) és az ő, most a szerződéses munkáktól is elesett színésznő neje (Láng Annamária) immár sokadszorra beleunva a másikba, cédulás rögtönző játékok közepette ölik és viselik el egymást. Mígnem megérkezik a pizzás (Pál András), aki Pál Andrást, a kényszerből pizzásnak álló befutott színészt, magát Pál Andrást játssza. Ez a fikciót a valósággal keverő ötlet, ha így maradna, méltányló hümmögést váltana ki a nézőkből. De megegyeznek egy cserében: a férj viszi tovább a pizzákat, s a feleség imprózhat egy kiadósat a híres kollégával. Cédulákkal kezdik ők is, ezek „húzására” utal a cím. Trump elnök és a pizzásfiú jelenete következne, de elhangzik egy mondat, ami fölfordítja a helyzetet, s afféle illuzionista dramaturgia futja be ágazva-bogazva a színpadot. Nem mondom el, mi történik, de jelzem, olyasféle trükk működik itt színházilag, mint amihez hasonlónak Giovanni Battista Piranesi (1720-1778) vagy akár kortársunk, Orosz István fantáziadús rajzait szemlélve örülhetnek a bámész képimádók. Mikorra megjön a férj, s helyreáll a világrend – ami ugye, sosem lesz már olyan, mint amilyen a vírus előtt volt –, mindenki elveszít magából vagy legalább a motorjából egy darabkát.

dr. Mangó Gabriella: Koronavírus – rendező: Szabó K. István

Koronavírus

Szereplők: Trill Zsolt, Kovács Panka, Szűcs Nelli, Kiss Anna Gizella

A városában közkedvelt, természetgyógyász doktornő munkája is megmutatja, mit tud a szerző a színházról, vagy inkább azt, hogy mit vél elegendőnek hozzá. A rejtélyes műfajú Koronavírus című írásmű lényegében Shakespeare Romeo és Júliájának csasztuska szintű átirata, ha van még, ki emlékszik e műfajra. Az olykor nem is szellemtelen, ám lényegében kaotikus szöveg olyan széteső szerkezettel bír, hogy csak egyetlen dolog mentheti a beválogatását: bíráló olvasói abban reménykedhettek, hogy előadásakor majd a camp vagy a vele rokon, idegborzoló trash forma felé mozdul el a mű, s lesz bizarr módon nevettetővé. Csakhogy ehhez először is kegyetlenül meg kellett volna húzni. Ezt a húzást azonban a rendező nem tehette meg, hiszen ez nem az előadások, hanem az írásművek versenye. A létrejöhető, kifeszített bohózatba az alapmű belehalt volna. Másodszor: a teátrális őrülethez kellő dinamikai és látványelemeket szövegkönyvvel a kézben, olvasószínházi formában egyszerűen lehetetlen előállítani. Tisztelet a fegyelmezetten közreműködő színészeknek.

Varga Péter Iván: Lent – rendező: Tárnoki Márk

Lent

Szereplők: Egger Géza, Rába Roland, Georgita Máté Dezső

Szerepjátszó melósok a szereplői ennek a műnek, mely gyakorlottan hozza az abszurd drámák végjátékainak reménytelenségét. Alakjai föld alatti bunkerben zajló szerdai találkozásaik során próbálnak megszabadulni a sokat emlegetett „csapás” által előidézett helyzet sokkjától és következményeitől. Jelen idejű valóságmozaikokat, hiteles alá, fölé és mellérendeltségi viszonyokat látunk, s közben érzékeljük a férfiárvaság különböző fajtáit is. Néha megtörő, de életes dialógusokat hallunk, melyek mögött sejteni lehet a rendező, Tárnoki Márk működő, dinamikai kéréseit. A rettegő képzelgés, a játékbeli álvilág megteremtésének és megmentésének suta akcióit – bár a hangosítás zavaró gyengesége miatt ez alig vehető ki – egy egészen hétköznapi s az abszurdot hirtelen át is fordító, személyes bűn töri szét. Ha igaz. Ha jól értem. A késznek semmiképp sem mondható mű azonban rejt valami olyan, színészileg is megmutatott, mélységes szomorúságot, amire emlékezni kell.

Cseke Tamás: Karanténpresszó – rendező: Keszég László

Szereplők: Staub Viki, Tóth József, Rába Roland, Rohonyi Barnabás

Ifjúi lírával megemelt, igazi disztópikus rémjáték ez, ami, sajnos, bármely pillanatban saját valóságunkká válhat. Az egyetemista alkotó maga írja : „A szöveg jövőképének tragikuma az elképzelhetőségében rejlik, hogy tényleg ez vár ránk.” A „kényszerhelyzet” 93-ik napján vagyunk, egy eldugott, ám a politikai vezérhad (Ambrusék) által gyülekezési helynek fenntartott, üres presszóban. A szerző azzal ijesztgeti magát és minket is, hogy a baj után, vagy inkább annak vége felé, két vállalhatatlan, egymással szemben álló „ellenzéki” csoportosulás veszi birtokba az utcákat, de hogy kik lőnek, és honnét, azt senki nem tudja. A fiatalok félelme és bizonytalansága eközben szinte elhomályosul egy halott felesége lelkével itt randevúzó öregúr (Tóth József) szerelmének fényétől. A rendezőileg is rendben tartott történetet érzékeny színészi játék gazdagítja. Kis, irreális álomjelenet löki magasba a történetet. Pimaszul érzelmes és nagyon naiv. De szép. Őszintén szólva, alig várom, hogy a marosvásárhelyi Cseke Tamás írjon még mást is, amit majd bemutatnak, és én láthassam is még azt.

Maros András: Elég erős – rendező: Szenteczki Zita

Elég erős

Szereplők: Láng Annamária, Egger Géza, Janicsek Péter

Talán ez volt a technikailag leginkább kimunkált, rendezőileg és színészileg is számos apró részlettel gazdagított játék a sorozatban. Olyasmi, amiről azt meri állítani az ember, hogy ez szinte „kész van”. Persze, kellett ehhez egy maliciózus, középfajú dráma, egy arányosan, profi módra megírt, csúfondáros szerelmi lecke szövegkönyve. A nő, aki most, a karantén kihirdetése előtti napokban költözött oda a férfihoz, egyszerre azt érzi, elég ebből ennyi. Sok is. El akar menni. De rosszul lesz a sarkon, s az ott bóklászó, alighanem munkanélküli parkolóőr visszahozza a pasijához. Az ezután következő fordulatokat elegánsan bonyolítva, s egy bizonyos emberfajtán kaján és erőteljes írói bosszút állva egyre izgalmasabb és élvezhetőbb jeleneteket ír a szerző. A színészek és a rendező élnek is a lehetőséggel. Janicsek Péter remek figurája s Egger Géza szörnyetege egyaránt felejthetetlen.

Horváth János Antal: Detour (Kitérő) – rendező: Vadász Krisztina

Detour

Szereplők: Hajmási Péter, Hajmási Dávid

Két húszas éveiben járó értelmiségi, két testvér, Máté és Vilmos a szereplője ennek az életképnek. Két igazi testvér játssza őket, a filmes Hajmási Péter, és az egyre népszerűbb színész, Hajmási Dávid. Péter az enyhén hipochonder, meglehetősen önző és elkényeztetett, ámde nem érzéketlen báty (kicsit talán a szerző vonásait hordva?) , akihez a karantén elején váratlanul beállít a Hajmási Dávid által játszott, Londonból hazatitokzatoskodott, matematikus vagy tán közgazdász (szóval nem filosz) öccse. Az öcs nem akarja jelenteni a szülőknek, hogy itt van, a darabírásban megzavart báty nem érti a helyzetet. Szóba kerülnek a gyermeki majd a kamaszévek, megkezdődnek a beolvasások, s kialakul egy jól kivitelezett testvérbunyó is. Aztán helyreállni látszik a béke. Alighanem a szülőkhöz való hazatérés előtti, több dolgot tisztázó kitérőez a találkozás, amire a cím is utal. (A címben szereplő angol kifejezés vajon Wolfgang Koehler, az alaklélektant megalapozó egyik pszichológus állatkísérleteire, s bennük a híres „kerülőút-problémá”-ra utal, melyet a főemlősök viselkedését és tanulási módjait vizsgálva írtak le egykor? Vagy a szerző csak elegánsabb akar lenni valami módon? Nagy szükség nincs rá.)

A jelenetben nincs fő szándék, nincs konkrét összeütközés, nincs dráma, de van hangulat, feszültség és erős jelenlét. Horváth János Antal általam ismert eddigi munkái közül ez a leginkább elfogadható, mi több, reménykedésre okot adó opusz. A két színész munkáját pedig egyre növekvő elragadtatással néztem. Hajmási Dávidot többször láttam színpadon, de a Hajmási Péterben lévő erőt nem ismertem. Sokat adtak a műhöz.

A sorozat nagy értéke Rába Roland és Láng Annamária odaadó munkája, de legszívesebben felsorolnám az összes közreműködőt, és sorban ide írnám a szerelemből dolgozó színészek nevét és a rendezőkét is. Nem teszem. Nézzék meg inkább az érdeklődésüket felkeltő műveket a TRIP-hajó Facebook oldalán, s ott találkozhatnak velük.

S ha kedvük tartja, szavazhatnak is.

A drámák szövegei olvashatók a Literán.