Az alapanyag egy ötvenes évek végén játszódó regény 1980-ból, amely akkor politikai és szexuális tabukat feszegetett, a kettőt (a politikai és szexuális „elhajlást”, kívülállást és önfelvállalást) egymásra vetítette. Az előadásban ennek a súlya, tétje (számomra) nem jött át, valahogy a levegőben lógott minden jelenet.

Borgos Anna: Az előadás délutánján újraolvastam (újra átlapoztam) Galgóczi kisregényét, utólag nem tudom, más lett volna-e az élmény, ha nem teszem. Az az igazság, hogy én leginkább az általam egyébként igen szeretett regény gyengéit (rossz mondatait, pátoszát, olykor sematizmusát) láttam felnagyítva a színpadon, az erősségeit, erejét sajnos nagyon kevéssé. A pátoszt, a korhoz kötöttséget a rendezés időnként iróniával próbálta ellensúlyozni, ami többnyire inkább kínosra sikeredett.

Az alapanyag egy ötvenes évek végén játszódó regény 1980-ból, amely akkor politikai és szexuális tabukat feszegetett, a kettőt (a politikai és szexuális „elhajlást”, kívülállást és önfelvállalást) egymásra vetítette. Az előadásban ennek a súlya, tétje (számomra) nem jött át, valahogy a levegőben lógott minden jelenet. A szöveg sem mint kordokumentum, sem mint lehetséges mai közlendő nem érvényesült, bár a próbálkozás mindkét irányban érezhető volt (kiszólások a közönségnek, például Blindics őrnagy: „Én az egész értelmiségre haragszom…”).

Persze Makk Károly filmadaptációja, az Egymásra nézve, amelynek Makk-kal együtt Galgóczi volt a dramaturgja, szintén meghatározó – a regénynél is markánsabb – előképem volt. Annak az ereje (és erotikája) itt szintén alig érintett meg. Kérdés persze, mennyire szánta a rendező pusztán „adaptációnak” az előadást. De ha valami másnak szánta, amihez a regény csak apropó, akkor azt a mást sem nagyon érzem meggyőzőnek.

Az előadás nagyrészt férfiak körül forog, akik (a csak hangjával felidézett) Szalánczky Éva körül forognak. Persze a regény (és a film) is utólag rekonstruálja az alakját leveleken, a hozzá kapcsolódókon keresztül, de ott határozottan megjelenik az ő arca, hangja, személyisége is. Itt az ő hiányában kevéssé érthető, érzelmileg nehezen követhető a többiek hozzá való viszonya is. Persze lehet létjogosultsága egy ilyen perspektívának – azt megmutatni, ahogyan mások rajta keresztül saját magukat bemutatják, elhelyezik, de… ez számomra dramaturgiailag és színészileg sem működött eléggé hitelesen az előadásban. Mintha a színészek nem nagyon kaptak volna fogódzókat a figuráikhoz (ráadásul egyszerre többhöz), vagy az instrukciók talán túlságosan széttartóak voltak, és így inkább csak az igyekezet érződik az egyes jelenetekben.

Friedenthal Zoltán, Terhes Sándor, Kárpáti Pál (hátul), Pető Kata és Hajduk Károly (elöl)

Nem derült ki számomra, mi az előadás tétje, miért volt fontos a rendezőnek elővenni ezt a szöveget. Marosi főhadnagy személyes önkeresése, hiúsági drámája érdekelte? A szétesett és/vagy megalkuvó életek felmutatása, a határfeszegetés tragikus kimenetele a diktatúrában? A könyv és a Makk-film mindezeket kibontja, az előadás igazán egyiket sem, de lehet, hogy előzetes ismeretek nélkül jobban, másképpen hat.

Pethő Tibor: A színpadi változat a kisregényhez képest igyekszik nyomatékosítani Marosi főhadnagy személyes érintettségét, nemcsak a szerelmes férfiét, de a gyilkosság, Szalánczky Éva halála miatt önmagát vádló katonáét is. Feltehetően ezért változtatták meg Éva halálának körülményeit: nem a határőrök lőtték le a déli határzónában, mint Galgóczi Erzsébetnél, hanem a Marosi felügyeletével telepített aknák tépték szét az osztrák határon. A főhadnagyot tehát nemcsak a szeretett ismerős miatti fájdalom, hanem jóval hangsúlyosabban a lelkiismerete indítja arra, hogy saját szakállára nyomozni kezdjen. Ehhez képest azonban a belső lelki küzdelem, az önvád zavaróan hiányzik Marosi színpadi alakjából. (Bár Hajduk Károly játéka egyike a legjobbaknak, a rendezés következetlensége éppen az ő olykor szinte hetykére hangolt figurájában érhető tetten.)

Felveted a kérdést, hogy mi motiválhatta a Törvényen belül színpadra állítását. Tény, hogy a kisregény a nyolcvanas évek elején a szexuális másságot érintő (befogadó jellegű) nyíltságával joggal kelthetett feltűnést; felháborodást talán kevésbé, hiszen Galgóczi Erzsébet meggyőződését követve a kérdést támogatólag igyekezett nemcsak proponálni, de végeredményben szervesen beilleszteni a szocializmus keretei közé. (Akár a Szent Kristóf kápolnájában a vallást/egyházat összeegyeztetni az akkori világgal.) Ma ez a kérdésfeltevés irreleváns. Egyrészt nincs szocializmus, másrészt a szexuális/nemi identitásokról teljesen másként (többet és összehasonlíthatatlanul nyíltabban) beszélünk, mint a nyolcvanas évek elején. Mint ahogy minden másról, amit Galgóczi valóban bátran beleírt a kisregénybe például az ötvenes években elnyomott két osztályról, a munkásokról és a parasztokról, az 56 utáni megtorlásokról és lelki kínokról, vagy akár arról, hogy a főhősnő-áldozat, Szalánczky Éva forradalomnak tartotta a felkelést. Az azóta többszörösen át-, be- és kifordult világról mintha valóban alig vett volna tudomást a rendezés. Az alkotók próbálták ugyan lazítani a korabeli kereteket, ám ennek az eredménye meglehetősen felemás. Marosi például úgy vonja felelősségre a Nép és Kultúra főszerkesztőjét, a börtönviselt Erdőst, hogy miért nem közli Szalánczky Éva rendszerkritikus cikkeit az ötvenes évek végén, mintha határőrtiszt létére legalábbis a Marsról érkezett volna. A történelmi hitelesség is részlegesen, ám zavaróan csorbát szenved.

Pető Kata. Fotók: Juhász Éva

B. A.: Igen, a szándék világos, hogy Marosi személyes drámája kerüljön a középpontba. Csakhogy azzal, hogy Szalánczky Évát kiveszi a képből (illetve közvetetté teszi), a rendező épp a legerősebb figurától fosztja meg az előadást. Ráadásul az összes többi női szerepet is (nem igazán világos koncepció alapján) egyetlen színésznőre (Pető Katára) osztja, aki sajnos meglehetősen halvány és súlytalan a szerepeiben, de ez részben szintén a rendezői elgondolás hiányát sejteti. A magam részéről a különböző színűre festett arcokat és a (minimál)díszletként szolgáló gipszkezeket sem tudtam értelmezni – talán te szakmabeliként inkább.

P. T.: Szalánczky Éva hiánya szerintem nem feltétlenül baj; alakjában, amely szimbólummá válik, ezáltal sokkal több erő, játéklehetőség rejlik. Éva tehát titkos és profán kultusztárgy Marosi szemében éppúgy, mint a többiekében a rendőröktől a főszerkesztőig egy elviekben racionális eszmei alapú diktatúrában.

A díszlet központi eleme ugyanakkor időben előrelépve a szocializmus utolsó évtizedeire utal. A tér közepén a kor jellegzetes utcai öntöttbeton virágágyásának szürkésfeketére mázolt másolata áll, amely multifunkcionális, lehet lakás- és kocsmabelső, akár iroda is. Szimbólumként pedig leginkább koporsónak tekinthető (ezen a ponton találkozik a szöveg keletkezési ideje a cselekmény idejével). A koporsó ebben az értelemben egyszerre Éváé, a rendszeré, tágabb értelemben az előadás kivétel nélkül megnyomorított szereplőié, s persze azoké a magányos, feltehetően erőszakkal leszakított kézfejeké (Szalánczky Éva sorstársai is lehetnek akár a hozzájuk tartozó halottak), amelyek a koporsó-virágtartó körül tűnnek fel. A szereplők a kézfejekkel telefonálnak, jeleként a borzalom, a rendkívüli természetessé válásának. Kétségtelen, hogy a kor atmoszféráját hiteles mélységében állítja elénk Szenteczki Zita rendezése – ami problematikus, az maga a kor. Erről már beszéltünk, de hadd térjek rá vissza egy pillanatra.

A darabbeli két, a nyolcvanas években kifejezetten tiltott téma – a szexuális irányultságok szerepe és az 1956-os forradalom, illetve a szocializmus „nehezen keresztülvihető reformáltsága” – mára elvesztette újszerűségét, mint említetted, e tekintetben legfeljebb mint kordokumentum érdekes. Ennek vannak egyéb dramaturgiai következményei is. Kíváncsian vártam, mikor, milyen előkészítés után hangzik el a színen először, hogy Szalánczky Éva meleg. Igen későn, és sajnos a nyolcvanas évek füléhez hangoltan: amit eddig csak homályosan sejtett a néző, arra megfelelő időhúzás és előkészítés után megerősítő reflexiót küldött az előadás. Mindezt a mai befogadó a kisregény ismerete nélkül is szinte a kezdetektől tudhatta; mintha a rendezés nem lett volna képes elszakadni az eredeti szöveg keletkezési idejétől, a nyolcvanas évek értő és érzékeny értelmiségi közegétől. Hogy mindezt hogyan lehetett volna nem csupán kordokumentumként tálalni, nem tudom, de feltételezem: a szerkezeten, esetleg az események menetén is radikálisabb módon kellett volna változtatni.

B. A.: Igen, az elképzelés (Szalánczky mint hiány, „projekciós felület”) elvben izgalmas, és egybevág a regény szellemével is, de ez a lehetőség a színpadon valahogy mégsem működött, Éva szimbólumként, idealizált figuraként nem tudott elég hitelessé és erőteljessé válni. Ahogy a kordokumentum és a mai érvényesség/áthallások összehozását sem sikerült igazán megoldani – ehhez talán tényleg több, markánsabb eltolás kellett volna az eredetihez képest.

Érdekesebb és aktuálisabb lett volna egy kicsit kibontani a határátlépések, lázadások és az internalizált normák viszonyát Éván keresztül. Azt az ellentmondást, amit a könyv is magában rejt: Szalánczky ugyan a megtestesült bátorság és lázadás, leszbikusságát mégis betegségnek tekinti – részben talán valóban azért, mert így lehet igazán „tragikus hős” (ahogy Blindics őrnagy véli), de azért is, mert még ő sem tudja kivonni magát a heteronormatív stigmák alól. Ebben az önpatologizálásban a korszak orvosi és társadalmi megítélése tükröződik. És Éva valóban nem is lát pozitív, élhető mintákat maga körül. Voltaképpen Blindics őrnagy (a szerző egyik szócsöve) felvilágosultabban gondolkodik a homoszexualitásról, mint maga Szalánczky, hiszen nem tartja betegségnek a saját nem iránti vonzalmat (bár ő is egyfajta tünetként, a lázadás tüneteként kezeli Szalánczky leszbikusságát). A maga módján, kevésbé élesen, de a többi szereplő is ezzel az alkalmazkodás/ellenállás dilemmával egyensúlyoz vagy küzd, és ezzel küzdünk ma is sokszor.

Az már az előadástól távolabb vezető kérdés, hogy ez a viaskodás mennyire volt Galgóczi sajátja, Szalánczky mennyire az ő kissé idealizált írói alteregója, a többi szereplő Módra Magdától Marosiig pedig mennyire az ő lehetséges énje, szócsöve. Illetve hogy a közösségi megszólalás kissé didaktikus missziója és a személyes hang, feltárulkozás szükséglete, ezek küzdelme hogyan üt át a szövegen; a személyes és a politikai egyébként teljesen releváns összekapcsolása hogyan tud szervesen beépülni a szövegbe. Ezt az egymásba fonódást nem teljesen sikerül megoldani a regényben – és az előadásban sem.

Mi? Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül
Hol? Radnóti Tesla Labor
Kik? Hajduk Károly, Pető Kata, Friedenthal Zoltán, Terhes Sándor, Kárpáti Pál / Dramaturg: Németh Gábor, Komán Attila / Zene, hang: Gryllus Ábris / Koreográfus: Raubinek Lili / Jelmez, maszk: Nagy Fruzsina / Látvány: Jankó Mátyás / Konzulens: Kovács D. Dániel, Hegymegi Máté, Pass Andrea / Rendező: Szenteczki Zita / Narratíva produkció