Influenszer videók, társasjátékok, városi séták, pártok: a magyar színház alkotói közül is egyre többen döntenek egy téma ábrázolása helyett egy terület „megszállása” mellett. Ha létezhet árnyékkormány – egy nem hivatalos intézmény, amely szimbolikusan hozza meg döntéseit ugyanazokban a kérdésekben, amelyekben a parlament illetékes dönteni –, akkor legyen az most metaforája annak, ahogyan a kortárs színház egy szubverzív irányzata képezi le a valóságot a történeti avantgárd hagyományt folytatva.

Az InFullAnswers nem színpadon utánozza az influenszereket, hanem videócsatornát indít új influenszerekkel. Cserne Klára nem színpadon mesél a szabad cselekvésről, hanem egy mindenki számára ingyenesen letölthető társasjátékkal segít gyakorolni azt. A Színház- és Filmművészeti Egyetem két drámainstruktor osztályának tagjai nem klasszikus drámákon keresztül vetik fel a demokrácia kérdését, hanem egy olyan társasjátékban, amelyben a szereplők az árnyékkormány résztvevői. Mindannyian behatolnak az élet tereibe, megszállják a létező intézményeket: színházat, iskolát, pártot. Szimbolikus alternatívákat mutatnak a társadalmi rendszerek diszfunkcionalitásaival szemben, vagy csak kérdéseket tesznek fel, de már belülről. Ebben a szószedetben a totális szabadság örömével válogattam magyar alkotóktól és külföldi előzményeikből/kontextusukból olyan munkákat, amelyek – többé-kevésbé – a valóságot avatják művészetté. A mai társadalmi berendezkedést tekintve ezek többnyire marginális és utópisztikus kezdeményezések, képzeletbeli valóságdarabkák. Csakhogy a képzeletbeli ebben az esetben nem egyenlő a nem igazival. Ahogy „az álmod is a valóság része”.[1]

Állam: Fiktív államalapításnak is lehetnek valós következményei. Ennek egyik legjelesebb példája a szlovén NSK (Neue Slovenische Kunst) projektje, akik Jugoszlávia felbomlása után kikiáltották saját (képzeletbeli) és transznacionális államukat, amelynek nincsenek földrajzi határai, mert – mint kiötlői mondták – nem térben, hanem időben létezik. Az NSK ily módon kérdőjelezte meg a nyugati állampolgárság alapját képező nemzetállamokat és az önkényesen létrejött posztjugoszláv államokat, amelyek vezetői szintén némileg önkényesen döntöttek arról, ki kaphat náluk állampolgárságot, és ki nem. Az NSK kiadta saját útlevelét is, tagjai pedig magukévá tették a politikusok szokásait, öltözködési és viselkedési kódját, és – amint erről Stephen Wilmer könyvében[2] beszámol – ezáltal „maguk is két lábon járó műalkotásokká váltak”, mivel szerepüket nemcsak kitüntetett alkalmakkor, hanem a leghétköznapibb helyzetekben is gyakorolták. Majd 1995-ben, Szarajevó ostromakor megtörtént a művészet és az élet közötti határ „dramatikus felszámolása” – írja Wilmer –, amikor is többeknek az NSK fiktív papírjaival sikerült elhagyni az országot.

Fekete Ádám. Fotó: InFullAnswers

Egy teljesen másféle, de szintén képzeletbeli állam a Skype egy kifinomultabb technikai eszközével, az Adobe Connect segítségével „alakult meg” Belgiumban és Írországban. Az eszközzel az An Cosan felnőttoktatási iskola támogatja az írországi Helium Arts nevű gyermekegészségügyi és művészeti jótékonysági alapítványt. Ők kérték fel 2019-ben Némethi Eszter – korábban corki, később brüsszeli székhelyű – színházrendezőt, hogy dolgozzon együtt öt 12–16 év közötti tinivel hat héten keresztül. A munka során létrehoztak egy közös világot, amely a – virtuális térben – valóban létezett. Ebben a világban eső helyett cukor hull az égből, sokkal több az állat, mint az ember, nem létezik betegség és halál. A világot képzelőerejükkel felépítő tinédzserekben egyvalami közös: mindannyian cisztás fibrózisban szenvednek, ami azt jelenti, hogy ha nem jutnak transzplantációs lehetőséghez – amint ez a legvalószínűbb eset a mai Írországban –, akkor rövidebb élettartamra számíthatnak. Mindannyian sok időt töltenek kórházban,  a fokozott fertőzésveszély miatt azonban ott is szigorúan szeparálva. Mivel két tüdősorvadásos beteg egymással sosem találkozhat, a projektet úgy kellett létrehozni, hogy mindannyian külön lakásokban, a projekt vezetője pedig egyenesen egy másik országban, Belgiumban tartózkodott. A 2019. október 19. és 2020. február 20. között létrehozott világ volt tehát az egyetlen elképzelhető – éppen mert képzeletbeli – hely, ahol ezek a tinik egymással valaha találkozhattak és találkoztak. És ez alatt a hat hét alatt egy olyan világot teremtettek, ahol a közös fikció értelmében lehetséges az örök élet. Ezért is döntöttek úgy, közösen, hogy a tinik valósága egy könyv formájában a mi valóságunkban is nyerje el az öröklétet, hiszen a kötelespéldányok bekerülnek Írország könyvtári hálózatába.

Felüljáró/aluljáró: A közterek átváltoztatása képzeletbeli terekké nemcsak a színházba járás kitüntetett pillanataira lehet hatással, hanem a mindennapokra is. A köztéri és helyspecifikus projektekben utazó PLACCC fesztivál egyik alapítója, Nánay Fanni 2015-ben azt nyilatkozta, fontosnak érzi, hogy a beválogatott műveknek maradandó hatásuk legyen a város életére, fontos számára a „mentális nyomhagyás”. Példaként említette a Nyugati téri felüljáró lábát, amelyet 2010-ben festett meg az 1000% csoport. Az önkormányzat először arra kötelezte a fesztivál szervezőit, hogy a performansz után állítsák helyre az eredeti állapotot (ez a gyakorlat ma már a Magyar Kétfarkú Kutya Párt négyszínfestéses járdáinak és renovált buszmegállóinak helyreállíttatása miatt is ismerős lehet a számunkra), de végül a híd tervezett felújításáig maradhatott az alkotás, később pedig origamiművészek is ráragasztgattak a festett felületre, közös művé változtatva az eredetileg egyszerinek szánt megmozdulást.”[3]

Kiss Gabriella alkotása, az Én sem élek másként, mint ti szintén alkalomszerű akció lehetett volna, már ha megvalósul. Nyertes pályázat hiányában azonban egyelőre színházutópia a Ferenciek terén lévő elhagyatott aluljáróban felállítani tervezett köztéri performatív installáció, amely az ún. Prezenoszkóp Kiterjesztett Valóság Doboz (kameraállványra helyezett cipősdobozba rejtett fotók) segítségével – a projekt idejére – átváltoztatná az aluljárót szocializmus korabeli önmagává, és kihangosítaná két áthaladó ember – a művész szüleinek – hangját.

Influenszer videó: Egyre több alkotó szállja meg a videócsatornákat is, Augusztina Rodina például azért, hogy belülről kérdezzen rá az egomán influenszerkedés műfajára. A nevét Rodin Gondolkodójától kölcsönző paródiainfluenszernek, úgy tűnik, nincsenek kétségei saját képességeiről és hasznosságáról. Ugyanakkor a Tereskovából és Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjából inspirálódó standup előadójáról a kommentek alapján nem mindenki tudja eldönteni, hogy művét paródiának szánja-e, vagy komolyan gondolja.

Későbbi kezdeményezés a műfajban az InFullAnswers csoport videósorozata, amelynek „arcai” közül e sorok írásakor egyelőre Anzselika Habpatront ismerjük (Stefanovics Angéla alakításában), valamint Fekete Ádámot, aki nemrégiben indította útjára Tajgetosz Show című csatornáját. Fekete Ádám nem bújik álnév mögé: „Én alapvetően mozgássérült vagyok  – mondja –, tehát van nekem ez a remegés.” Vagyis azzal játszik, ami a néző szemében elsőre megkülönbözteti őt az átlagtól, és ez a játék azért radikális, mert szakmailag végtelenül tudatos: a Tajgetosz Show helyzetkomikumokban – „Áááá, puff!”, repül le a rajzolt hegyről a pálcikaember – láttatja az abszurd valóságot. Elhangzik, hogy a Taigetosz az ókori Spártában az a hegy volt, ahonnan ledobták az életképtelennek ítélt embereket. Mint egy Facebook-párbeszédben olvastam, „lehet, hogy ez csak egy legenda”, viszont „ma már valóság”, értsd: a neoliberális NER valósága. Ha viszont egyszerre komolyan vesszük és kinevetjük a status quót, amelynek értelmében mind „Taigetoszra ítéltek” vagyunk, az egyfajta társadalomterápiának is felfogható. Az első adást Fekete Ádám rögtön saját cyranói kigúnyolásának szenteli. A Rostand-dráma bemutatása helyett azonban a nyilvános önirónia (társadalom)felszabadító gyakorlatát műveli. Mégpedig hétfőnként, hogy a hét legszomorúbb napja legalább egy kicsit jobb legyen!

Pneuma. Szöv.

Imposztor: A névváltoztatás, egy másik személy identitásának „elfoglalása” is lehet politikus gesztus. Az egyik alapvető példa erre a kortárs művészetben az, amikor 2007-ben három szlovén művész hivatalosan felvette az akkori, általuk ellenzett politikát képviselő jobboldali populista miniszterelnök, Janez Jansa nevét. A „név ready made”, ahogy ezt többen nevezik, egyszerűségében radikális életmódváltást is követelt viselőitől, akik saját valós életükben kényszerültek a továbbiakban ezen a néven élni képzeletbeli, vállaltan teremtett figuraként, ami felforgató gesztusként működött a szlovén politikai nyilvánosságban. E teremtett művész alteregó egyrészt izgalmas volt a média számára, másrészt a középkori művészek szerény névtelenségének hagyományát gondolta tovább: az új név az ügyre irányította a figyelmet az egyes személyek helyett, akiket új nevüknek köszönhetően többé nem lehetett megkülönböztetni.

Míg a fenti akció azáltal törli el az „egyetlen személy” általános kultuszát, hogy többen viselik ugyanazt a nevet, a Pneuma Szöv., Mókusok vagy épp Pap Család név ugyanazt a magyar művészeti kollektívát takarja. Tagjai – például Berecz Zsuzsa és Sarah Günter – az állandó névváltoztatással a név mint brand problémáját is felvetik, elgondolkodva azon, milyen haszna lehet annak, ha egy csoport sokféle nevet használ. Lásd Ságvári Endre és az illegális kommunisták esetét,[4] vagy az arcfelismerő technológiák kijátszására az arcukat egyre gyakrabban elfedő tüntetőket világszerte. Ugyanakkor a sok név egyfajta ellenállás is azzal szemben, hogy ma művészeti kollektívaként muszáj brandet építeni.[5]

Iskola: A kortárs politikus művészet egyik legközkedveltebb „álruhája” az iskola. Az indiai színházcsináló – vagy ahogy Hollandiában nevezi magát: maker – Pankaj Tiwari, kurátor szakon tanul Európa egyik leghíresebb színházi egyetemén, az amszterdami DAS-ban. Ha az EU-ban valaki az EU-n kívüli országból vesz részt egy képzésben, annak a tandíja sokszorosa az EU-s diákokéhoz képest. Ez már csak azért is abszurd, mert egy indiai diák sokkal nehezebben engedheti meg magának a magas tandíjat, mint egy holland. Ezért is engedték el Pankaj Tiwari emelt tandíját, csakhogy ő az EU-s állampolgároknak megszabott összeget sem tudja megfizetni. Tutora ezért úgy döntött, belemegy egy olyan, számunkra sokkal inkább Kelet-, mint Nyugat-Európát idéző játékba, hogy Pankaj minden hónapban azt mondja, majd a következő hónapban fizet. Persze akkor sem fizet. De közben szép lassan elvégzi a képzést, és a trükk fölött mindenki egyezményesen szemet huny mindaddig, amíg Pankaj valóban nem keres annyit, hogy végre fizethessen. Részvétele a holland felsőoktatásban maga a politikus műalkotás. Mert egyszerre szimbolikusan (dokumentációkon keresztül) és valóságosan (diplomát kap) helyreállítja a rendszerbe kódolt igazságtalanságot. „Balos Jokerek” kellenek, mondja.

Az előbbi példával ellentétben a magyar Közélet Iskolája csak nevében iskola. Saját megfogalmazásukban „egy közösségi oktató és kutató központ, amelynek célja a demokratikus kultúra fejlesztése és a kirekesztett emberek társadalmi részvételének elősegítése”. A közösség egyik motorja, Udvarhelyi Tessza A boldogság politikája című CEU-s szabadegyetemi kurzuson beszélt munkájukról, amelynek keretében, mint mondta, „hajléktalan emberek és diplomás budaiak” dolgoznak együtt a társadalmi változásért. Hogyan lehetséges ez? Az egyik elképzelhető válasz az, amivel Udvarhelyi Tessza a beszédét zárta, és ami egyben indokolja, hogy a szervezet szerepeljen ebben a szótárban: „Aki a társadalmi változásért dolgozik, annak képzeleti munkát kell végeznie. Ha becsukja a szemét, el kell tudnia képzelni a világot, amelyben élni szeretne, és el kell kezdenie belakni azt a teret, amely abban a pillanatban még csak a képzeletében létezik. A csoport ereje pedig abban rejlik, hogy hisz a saját képzeletében.” A boldogság politikája – mint azt neve is mutatja – szintén politikus projekt: célja, hogy az egyes alkalmakon együtt lehessen gondolkodni azon, hogyan tegyünk az életminőség javításáért egy társadalmi igazságtalanságokkal terhelt világban ahelyett, hogy önsajnálatba és depresszióba süppednénk.

Közgyűlés: A tárgyalás régóta alapmotívum a művészetben és azon belül a drámában, de a most következő projektek esetében maga a közgyűlés a színház. 2017-ben a berlini Schaubühnére világparlamentet hívott össze Milo Rau svájci származású, német nyelvterületen dolgozó rendező, aki 2018 óta a Genti Városi Színház (NTGent) intendánsa. Bár a parlament nem bírt semmilyen felhatalmazással, amennyiben meghívottjait néhány fehér férfi válogatta, de soraiban valóban először képviseltette magát globális szinten a civil társadalom. Az utópisztikus elképzelést néhány kritikusa azzal támadta, hogy jogi értelemben nem tudott eredményeket felmutatni. Szimbolikus értelemben azonban 2017-ben Berlinben – a világon először – létrejött egy globális, LÁTSZATdemokratikus struktúra: egy utópia.

Magyarországon a Demokratikus játszótérben a Színház- és Filmművészeti Egyetem két drámainstruktor osztályának tagjai dolgoztak együtt, hogy egy szimulált parlamenti ülés során a játékosok – három párt színeiben – egyeztessenek arról, hogyan kéne módosítani a választási törvényt. És hogy a résztvevők játék közben megtapasztalhassák, mit jelent a többségi elv és a kompromisszum a demokrácia gyakorlásában.

Párt: A párt intézménye szintén hatékony formája lehet a cselekvő művészetnek. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt (MKKP) akciói mediális és közterekben forgatják fel az ügyek megszokott menetét. A kormánypárt álcivil tüntetéseire válaszul szervezett „általános” tüntetésekkel például parodizálják és meg is hekkelik a kormánypárt áldemokratikus akcióját, a hivatalos Békemenetet. Hogy rámutassanak a demokrácia álságos működésére.

Hasonló a célja az észt NO99 társulat projektjének, az Egyesült Észtországnak, amely szintén a populista politika felerősödésére válaszol. Egy évvel az országgyűlési választások előtt, 2010-ben abból az alkalomból hívták meg a populizmus irányába tartó Észtország állampolgárait egy fiktív, de valóságosnak tűnő sajtókonferenciára, hogy bejelentsék az Új Vezér születését.

Séta: Csakúgy, mint a köztéri művészet, a városnéző túrák modelljét követő művészeti alkotások is képesek a képzelőerő segítségével megváltoztatni a közteret. A Dinamo Budapest sétája a VIII. kerületben, illetve Cserne Klára sétája a VII. kerületi hajdani zsidónegyedben egyaránt szemben áll a megszokott városnéző turista termékséták tucatkínálatával (jegyzett nevezetességek, híres pontok), de még az értelmiséget jobban kielégítő alternatív ismeretterjesztő túrákéval is (Hosszúlépés). Ugyanis a VII. és VIII. kerületben kísérőink nemcsak hogy nem a látványosságokat mutogatják, de azt sem tekintik adottnak, hogy a turistadömpingben nem felejtettük el, hogyan kell nézni. Cserne Klára a filozófus Martin Bubertől kölcsönzött „nézéstípusai” szellemesen hívják fel a figyelmünket arra, hogy nem is olyan egyértelmű, hogy tudjuk még, hogyan érdemes várost nézni és bámészkodni.

A köztereket színházi térként kezelő hagyománynak szintén fontos képviselője a Rimini Protokoll társulata, amelynek Cal Cutta című előadásában a résztvevőt egy állítólag Kalkuttában található call center ismeretlen alkalmazottja vezeti telefonon keresztül – már ha elhisszük, hogy valóban az, akinek mondja magát –, vagyis útitársa nincs is jelen.

Fiktív térként kezelte a közteret a Space Színház A felhő című „időutazó” túrája, amelyben 2010-ben a Trafó környékén sétálva utazhattunk a jövőbe egy vezetett séta keretében.

Tábor: A tábor lehet a képzelet világa, és így egyfajta menedék, e tulajdonsága pedig különösen fontos lehet egy diktatúrában. Cseh Tamás bakonybéli indiántábora például a Kádár-korban önmagában is performatív jelenség lehetett, még jóval azelőtt tehát, hogy a Kovács Krisztina – Bereményi Géza szerzőpáros drámát írt volna a sztoriból (Apacsok), majd Török Ferenc filmet rendezett belőle. Az „indiánozás” egy képzelt világon keresztül megélt ellenkultúra. A diktatúra szimulakrumát helyettesítő valóság. És bár nem köztudott, a bakonybéli „indiánozás” továbbél ma is.

Szintén az ellenkultúra, illetve a reformpedagógia szimbólumává vált az államszocializmus idején a még a harmincas évek végén létrehozott szerepjátékos Bánki Ifjúsági Tábor, ahol a 4–14 éves gyerekek folyamatosan szerepben léteztek: például ha játék közben „megölték” őket, akkor egy napra kiestek (értsd: senki nem szólhatott hozzájuk). Az ellenkultúra képzelt világába menekülő nyaralók hagyományát viszik tovább a neoliberális világból való „kiszakadást” segítő utódtáborok is. Így például az Átváltozó Egyesületé, amely Leveleki Eszter kreativitásfejlesztő pedagógiájából inspirálódva, de azt már demokratizálva-finomítva teremt fiktív menekülési lehetőséget a hétköznapok látszatvalóságából.

Társasjáték: A színházi társasjátékokat emancipációs gyakorlatoknak is lehet nevezni. Magyarországi változatuk elsőrendűen a Bass László-féle társasjátékból fejlesztett Mentőcsónak-produkciókat jelenti, amelyek prototípusa a Szociopoly.

Létezik azonban a műfajnak olyan irányzata is, amely színészek nélkül működik: ilyen a Kő, kő, kő, amely a játékosok történetmesélésre való képességének fejlesztésével demokratizálja a művészeti alkotást, és már csak ezen keresztül is egyfajta emancipációs gyakorlatot hajt végre. De a játékon keresztül azt is megtapasztalhatjuk, hogy kreativitásunk, cselekvésünk igenis hatással lehet, ha másra nem is, legalább egyetlen másik emberre: a játszótársunkra. A játékhoz interneten keresztül bárki hozzáférhet, ára nincs.[6] A Cserne Klára fejlesztette színházi társas nem annyira a Szociopolyhoz, inkább egy német modellhez, a Rimini Protokoll munkáihoz áll közelebb.

Ahogy a Kő, kő, kőhöz, úgy a Rimini társasjátékai közül a Home Visits Europe-hoz sem kell például játékmester: aki a csomagot megrendeli, bárkivel játszhat. Csak a Kő, kő, kővel ellentétben nem köztéren, hanem magánlakásban. A téma viszont annál inkább közérdekű: a „Mi Európa?” kérdéséhez hasonló absztrakt felvetések kerülnek kontrasztba a játékosok személyes tapasztalataival.

Cserne Klára: Kő, kő, kő. Fotó: Klaudia No Rulez

Tüntetés: Hogyan erősíthető fel egy tüntetés üzenete művészeti eszközökkel, és fordítva: hogyan válhat egy tüntetés művészeti eseménnyé? Egy lengyel feminista művészcsoport, a Czarne Szmaty (Fekete Rongyok, bár magyarul inkább kapcarongyoknak lenne érdemes fordítani, ugyanis lengyelül ez az egyik legdurvább és leginkább nőgyűlölő kifejezés) névadó alkotása nem más, mint egy tüntetés. A 2016-os Nők Sztrájkján lezárták Varsó utcáit egy több méter széles fekete lepedővel, amelyet a „Granica pogardy” (a megvetés határa) felirat díszített. A szimbólum erejét költőisége adta: szó szerint jelenített meg egy metaforát. A némán tartott rongy az erőszakmentes tiltakozás jele volt. Miközben az akció és a forgalom egymást kölcsönösen akadályozta, a művészekhez spontán módon egyre több járókelő csatlakozott, akik ezáltal társalkotókká váltak.[7]

Míg a Fekete Rongyok művészeti kollektíva az abortusztörvény elleni tüntetést erősítette a metaforikus képalkotással, az Utopolis című projekt a Rimini Protokolltól művészeti alkotás, de formájában maga is olyan, mint egy tüntetés. Egy város negyvennyolc különböző pontján hangosbeszélők segítségével előcsalják az embereket, a feladat szerint a tölcsérbe mindenki a 21. század számára ideális államáról beszél, és egy rövid séta után a város egy emblematikus helyszínén mind összetalálkoznak, hogy a sokféle hangból összeálljon egy múlékony hanginstalláció. Az egyetlen estére szóló előadás mint „tüntetés” valamilyen formában érzékelhetővé, hallhatóvá teszi azokat az utóipákat, amelyeket addig mindenki csak csendben dédelgetett magában.

Valóságshow: Híres írásában Claire Bishop a Big Brotherhez hasonlítja Carsten Höllertől a Baudouin kísérletet.[8] A projekt egy 1991-es eseményt vett alapul, amikor Belgium uralkodója – Baudouin – egy napra lemondott egy abortusztörvény miatt, amellyel nem értett egyet. Höller száz embert gyűjtött össze, hogy töltsenek el egy napot a brüsszeli Atomium egyik ezüstgömbjében, és erre az időre függesszék fel az életüket. Mosdó, étel, ülőhely a rendelkezésükre állt, de a külvilággal nem léphettek kapcsolatba. Ezt a valóságshow-t azonban nem vették kamerák. Bishop értelmezése szerint a dokumentáció hiánya Höller a kételyre vonatkozó kíváncsiságával függ össze, és rámutat a társadalmi indíttatású művészet egyik örök mozzanatára, hogy a nézőnek vakon kell bíznia a projekt emancipatorikus erejében.

Christoph Schlingensief egyik leghíresebb projektjében a közönség tényleg valóságnak hitte a bemutatott, szintén a Big Brother inspirálta „menekült valósághow”-t. Az Auslander raus! (Ki a külföldiekkel!, 2000) című akciót az osztrák választások után celebrálta a rendező, amikor először került be az osztrák koalíciós kormányba a szélsőjobboldali FPÖ, Jörg Haider pártja. A járókelők a Wiener Festwochen ideje alatt a bécsi Opera előtti téren felállított konténer lyukain belesve élőben láthatták a „versenyzőket”, akikről úgy tudták, „menekültek”, és akinek a sorsáról elvileg ők, a „nézők” dönthettek szavazataikkal: a vesztesek visszakerülnek azokba az országokba, ahonnan jöttek, és így komoly veszélyeknek néznek elébe; a nyertes pedig a győzelemmel elnyeri az osztrák állampolgárságot és némi pénzzel együtt egy „osztrák állampolgár kezét”. Akit azonban „kiszavaztak”, azt a tömeg szeme láttára eltakart arccal elhurcolták, és róluk azt lehetett hinni, hogy deportálni fogják őket az anyaországukba. A fesztivál főszervezője a botrány egy pontján nyilvánosságra akarta hozni, hogy a szereplők színészek, de Schlingensief ezt nem engedte. És a botrány tetőfokán baloldali aktivisták megrohamozták a konténert, hogy kiszabadítsák a „menekülteket”.[9]

[1] Cserne Klárát idézi HORVÁTH Bence, „Játék cinikus felnőtteknek”.
[2] Stephen Elliot WILMER, Performing Statelessness in Europe, London: Palgrave, Macmillan, 2018.
[3] https://magyarnarancs.hu/kepzomuveszet/faradjanak-ki-ez-most-igazi-96233
[4] Vö. HOLLÓS Ervin, Harminckét nevem volt, Budapest: Kozmosz, 1974.
[5] Vö. BERECZ Zsuzsa, „Újfajta konspirációra van szükség”, in DERES Kornélia – HERCZOG Noémi, szerk., Színház és társadalom (Budapest: JAK – Prae.hu, 2018), 172–193.
[6] https://444.hu/2019/09/09/jatek-cinikus-fiatal-felnotteknek
[7] Vö. Agnieszka GRAFF, „You are not alone! The Birth of »Grassroots feminism« in Poland”.
[8] Claire BISHOP, „The Social Turn: Collaboration and Its Discontents”, Artforum 44, 6. sz (2006).
[9] Stephen Wilmer leírása alapján.