Tarnóczi Jakab konzekvensen olvassa a szöveget, nem lúgozza ki a jelentését (nem alakítja például politikai pamfletté az előadást), sőt, az Ottó-Melinda viszonyt leszámítva még csak radikálisan új megvilágításba sem helyezi a történéseket, legfeljebb a pátoszt, illetve az üres értelmezési sablonokat hagyja el. Ám az olvasatot változatos, a Bánk bán játékkonvencióitól élesen eltérő rendezői eljárások valósítják meg.

Perényi Balázs: Örülök ennek a formának, hogy párbeszéd, nem kritika. Kritikát már nem szívesen, sőt egyáltalán… A kommunikációban, vitában, „eszmék cseréjében” viszont hiszek, minél inkább hiányzik a közbeszédből, a (színház)szakmaiból is, annál inkább. Aztán meg szerencsénk is van, mert van miről beszélgetni: az előadás közöl, gondol valamit a Bánk bánról. (Első bekezdés, és máris egy fránya értékítélet, remélem, később argumentálódik valahogy.)

A cselekmény követhető! Két órában elmesélik a Bánk bánt, nem helyette, mellette, alatta fogalmaznak. Világos szándékokat olvasnak ki a szövegből. Ottó tényleg szerelmes, megveszekedetten az, Melindába, ezért tesz kockára mindent. Szenvedélyesen, hittel mondja Dér Zsolt a romantikus rajongó tirádáit. Pedig sokszor mutatják elkényeztetett, kéjsóvár nímandnak, ezért nem is érthető, hogy a nemes Izidóra miért is szereti őt. Izidórához meg Biberach vonzódik. Remek fejtés, motiválja Biberach viszolygását a szolgálva is elárult hercegtől. Gertrudis tényleg sértett, hiszen Melinda döbbenetes tiszteletlenséggel lekerítőzi őt („Mindent lehet. Köszönöm, nagyasszonyom […]”). Hát ezért sarkallja öccsét arra, hogy fejezze be, amibe belefogott, és csábítsa el Bánk asszonyát. Sorolhatnám. S mert okos, pontos és drámai (helyzetekben, szándékokban gondolkodó) a fejtés, hát a színészek legtöbbször jól mondják, jó nyomatékokkal, jól hangsúlyozva a nehéz, de gyönyörűséges, sűrű mondatokat. Megvan, hogy ki, kinek és miért. (Nincs meg mindig, hiába szakmai minimum, Bánk bánokban meg pláne!) Meggyőződésem, hogy a gyakran megfogalmazódó váddal szemben Katona József nem hibát hibára halmozó, „ügyetlen” drámaíró (mondtak rá ilyet, nem is régen, nyilvánosan, de nem árulom el, ki). Kijár neki, hogy alaposan és elfogulatlanul újraolvassák, nem tekintélytiszteletből, hanem mert megéri. Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia dramaturg kíváncsian és figyelmesen olvasta, és ez igen termékeny alkotói attitűd.

Pálos Hanna

Urbán Balázs: Az ügyetlenség szubjektív kategória, de az bizonyos, hogy Katona drámájának a dramaturgiája a legproblematikusabb pontja – és annak az előadásnak, amely kortársi hangon akarja újraolvasni-újrafogalmazni a szöveget, kezdenie kell ezzel valamit. Koltai Tamás írása („Magyarkodunk”, ÉS, 2011. szeptember 30.) jutott eszembe, amelyben a Bánk bánt dramaturgiai szempontból Feydeau bohózataihoz hasonlítja. „A szereplők rosszkor vannak rossz helyen, hívatlanul érkeznek […], folyton egymásba ütköznek, mondatfoszlányokat hallgatnak ki, félreértik a másikat – nincsenek képben. Bánk suttyomban, rejtekajtókon közlekedik, véletlenül benyit valahova, rajtakapja a feleségét, azt sem tudja, min. Tiborc paraszt úgy mászkál rongyokban a szigorúan őrzött palotában, mint egy titkár, mindenhol föltűnik, ha szólnak neki, közli, hogy Bánkkal van, mire továbbengedik, ezzel a jelszóval akárhová bejut” – írta többek közt. Most diadalmasan kijelenthetném, hogy Tarnóczi Jakab innen, a bohózat felől rendezte meg a drámát, hiszen sokat lehet nevetni az előadáson – de ez nem volna igaz. A Kamra előadása úgy változtatja meg a dráma szerkezetét, hogy a cselekményt egyetlen szimbolikus esemény, illetve helyszín köré építi. Vadászaton vagyunk, az összeesküvők egyenzöld esőkabátban, kezükben vadászpuskával settenkednek, alkalmi karrá alakulva dalolják a Weber-opera slágerét (a karban az összes mozgósítható mellékszereplővel találkozunk; a férfiak és a nők is magyaros álbajusszal ékesítik arcukat), a szinte üres tér falait agancsok díszítik – ez utóbbiakról persze nem csak a szarvasokra asszociálhatunk.

P. B.: Van nevetés. Nem sok, nem harsan fel, nem hullámzik végig a nézőtéren, de van. Katona Józsefnek is van humora. Az már csak komikus, ahogy Mikhál bán bóbiskolásából fel-felriad egy hajnalba nyúló lázadozáson. Vagy ahogy a békétlenek hol Peturhoz, hol Bánkhoz araszolnak aszerint, hogy éppen kinek adnak igazat.

Ez a gumicsizmás, esőkabátos csapat (mintha beszabadultak volna egy horgász- és vadászboltba) maga a nép. Ők a hajtók. Szolgálják az állatprémbe öltözött urakat, a vadászokat. A vadászat korszaktól és ideológiától függetlenül az elit kiváltsága (lásd Tiborc: „Szép földeinkből / Vadászni berkeket csinálnak, a- / hová nekünk belépni nem szabad”). Vadászott Szent Imre, Zrínyi Miklós, Ferenc József, a „puritán” Kádár János vagy a svéd házi rénszarvasok büszke elejtője. Apró vadászpuska van már az ifjú hercegeken, Endre gyermekein is – elitté nevelődnek éppen. A ritka vadak kitömetnek, és üvegfal mögé kerülnek. Kis tájinstallációba applikálva látjuk a megnyíló díszlet hátsó szegletében a „felravatolozott” Gertrudist, mintha a gödöllői városi múzeum vitrinében.

Jelentéses, szép és jól bejátszható Kálmán Eszter tere. Három-három oldalsó ajtó szolgálja az első (és csak az első) felvonás bohózati jövés-menését (az a felvonás 14 jelenet, a második 3). A kihajtható fakazettákból remekül lehet lesni, kihallgatni. Lohár Antal fényjelei alig tudatosulnak, de annál expresszívebbek. Például a bál forgatagában megelevenedő panoptikum (fotóra áll össze a [vadász]társaság az elején) leginkább alulról kapja a fényt. Nem feltűnő, mégis érzékletes – kicsit elrajzoltabbak, groteszkebbek az alakok.

U. B.: Ez a kép a romantikus, történelmi tárgyú festményeket juttatja eszembe. Azokat, amelyeket kellő tisztelettel, de idegenkedve, kissé zavartan szemlélünk, és néha kissé komikusnak látunk. Valahogy így nézzük a „vadászaton” megjelenő magyarokat is; bár szavaikban sok az igazság, nehezünkre esik komolyan venni őket. Igen, kissé elrajzoltak ezek az alakok, de nem karikatúrák. Tarnóczi Jakab konzekvensen olvassa a szöveget, nem lúgozza ki a jelentését (nem alakítja például politikai pamfletté az előadást), sőt, az Ottó-Melinda viszonyt leszámítva még csak radikálisan új megvilágításba sem helyezi a történéseket, legfeljebb a pátoszt, illetve az üres értelmezési sablonokat hagyja el. Ám az olvasatot változatos, a Bánk bán játékkonvencióitól élesen eltérő rendezői eljárások valósítják meg. Bánk és Tiborc kettősei szinte klasszikus bohózati jelenetek: az elsőben a Melinda-ügyről épp tudomást szerző Bánk képtelen Tiborc tirádáira odafigyelni, amit az bosszúsan vesz tudomásul, másodszorra viszont azt hiszi, választ kap a nagyúrtól – holott Bánk akkor már végképp csak Melindával van elfoglalva. Vagyis ők ketten végig elbeszélnek egymás mellett (mint ahogy később Bánk és Gertrudis is). Másutt a teátrális gegek mintha az adott szituáció képtelenségén is ironizálnának: az előadás talán legformátumosabb figuráját, a Kovács Lehel által igazán szuggesztíven megjelenített, tisztán látó, megfontolt, még árulásaiban is konzekvens Biberachot az érzéki szenvedélytől bódult, pipogya Ottó még hátulról sem döfheti le, így botcsinálta vámpírként harapdálja a nyakát. Emellett Tarnóczi olvasatában tisztán állnak előttünk a dráma gyakran elhanyagolt, dramaturgiai funkciójukra redukált mellékalakjai is: Izidóra például korlátoltságával együtt is következetes és tisztességes nőnek látszik.

P. B.: Gyakran alig lehet szétszálazni, hogy a figura vagy az alakítás formátumos. Kovács Lehel virtuózan kezeli azt a színészi fogalmazásmódot, amelyet a rendező meghatároz. Beszéde érthető, színes és energikus, pontosan kiadagolt mozdulataival mindig közöl.

Komoly rendezői erény, hogy Tarnóczi Jakab többeknél átvisz egy „németes” játékmódot: kevés – nem köznapi mozdulatokat imitáló – gesztust használnak erős akcentusokkal, a nem jelentéses vagy általános akciókat elhagyják. Fontos az érzékletes és ízes szövegmondás (nem szavalás!). Színek, intenzitás, hangerő, zeneiség, ritmikai változatosság, plasztikus hangsúlyozás nélkül nem menne, úgy nem hatna ez a fogalmazás. Nem lehet fakó, tompa, monoton, fátyolos, ernyedt a beszéd – mert sok van a dikcióra bízva. Van, aki bírja színészi eszközzel mindezt, van, aki nem, és nem „beszéli be” a teret.

„Egy darab szereposztása a költő gondolatainak első fordítása” – vallotta Louis Jouvet. Nagy találatok, jelentős alakítások és félreosztások egyaránt vannak. Sokszor nehéz eldönteni, hogy a rendezői elképzelés emel meg egy figurát és alakítást, vagy a színészi erő lobbantja be a rendezői gondolatot; az elemzés teszi nehezen játszhatóvá a szerepet, vagy fordítva, a félreosztás halványítja el a rendező elgondolását. Vajon az Otto-Melinda viszony „radikális olvasata” vagy Pálos Hanna játéka teszi színtelenné és súlytalanná Melindát? Lehet, hogy ez nem az ő szerepe? Pedig a jelszó: Melinda. Minden rajta fordul. Miatta „ingadoz” Bánk lelke „[m]int vándor a hófúvásokban”.

U. B.: Én nem érzem súlytalannak az alakítást – azt gondolom, Melinda esetében máshová kerülnek az értelmezés hangsúlyai. Hiszen az előadás Melindája nem tántoríthatatlan hűségű hitves, de nem is könnyen csábuló, ledér nő, hanem tétova, bizonytalan fiatalasszony, aki láthatóan össze van zavarodva, s akire Ottó férfiként, igazi érzéki erővel hat. A leleplezés jelenetét a rendező elemeli a reálszituációtól. Ottó és Melinda hiányos öltözetben, révedt tekintettel, a további történésekre nem figyelve kuporognak; miként a néző, úgy Melinda sem tudja, odaadásában mekkora szerepe volt a hevítőpornak, mekkora Ottónak és mekkora saját zavarodottságának. Pálos Hanna játéka ezt az érzelmi állapotot igen erősen mutatja – és ebből adódóan nem rajzolhat látványos szerepívet, hiszen ez az állapot éppen az ív hiányát feltételezi. Melinda összezavarodására tökéletesen rímel Bánké, csak nála pontosan látjuk magát a folyamatot is; azt, ahogy azok a biztos értékek, amelyekben hisz, fokozatosan szétfoszlanak. Bányai Kelemen Barna klasszikus hősi alkata és a figura tétovasága, bizonytalansága között kezdettől érződik a diszkrepancia, amely ironikus fényben láttatja a címszereplőt (ezt erősítik a fent említett bohózati szituációk, egymás mellett elbeszélések is), de az alakítás érezteti az értékvesztés tragikumát is. És az irónia nemcsak a bizonytalanokat, az összezavarodottakat érinti, hanem a túlontúl magabiztosakat is. Szirtes Ági Gertrudisa valóban királyi nagyvad, aki mindenki sorsát irányítani próbálja, Dankó István Peturjának sincs szemernyi kétsége saját igaza és vezető szerepe felől – valójában egyik figura sem lát tovább az orránál. A helyzet komikuma itt éppen abból fakad, hogy a két színész markáns következetességgel képviseli a megjelenített szereplők téves helyzetértékelésből fakadó meggyőződését.

P. B.: Meggyőző, amit Melinda értelmezéséről írsz. Vitatni sem tudom. Ugyanakkor egy alakítás megítélése, de még „olvasása” is szubjektív. Én tétovának, erőtlennek láttam Pálos Hannát. Igen, Gertrudis is iróniával ábrázoltatik, mégis micsoda súlya és jelentősége van a királynénak Szirtes Ági megformálásában! Hiába mozgatja kicsinyes hiúság, sértettség (micsoda gigászi energia a közéletben a sértettség!) vagy primer hatalomvágy, „mozdulatai” mégis pusztító erejűek, recseg-ropog és összedűl körötte a világ.

Alapvető kérdés, hogy egy hitehagyott és ironikus korban hogyan lehet tragédiát és tragikus hősöket játszani. Lehet érvényes világmagyarázat, hogy se itt, se ott, se meráni, se magyar, se bojóthi… Mindenütt csak vadászgató (jachtozgató, helikopterező, magángépező) uracsok vannak, de a tragédia hatásdramaturgiája más értékszerkezetet követel. Ha Melindáért vagy Melinda elvesztésétől nem lehet megbolondulni, üresen kongó mondatok lesznek a szenvedélyes sorok, mint az ominózus „Nincs a teremtésben vesztes csak én!” (Bánk). Ha Melinda tétova, zavarodott fiatalasszony, aki a „reálszituációból elemelve” simogatja az ölében – mint egy piéta-ábrázoláson – heverő Ottót, akkor mit jelentenek, miért hangoznak el tőle egyáltalán ezek a mondatok: „Az isten / Bocsássa meg, mit oly istentelen / Cselekedtetek vélem”? Pedig micsoda erejű szembesítés ez Gertrudisnak és Bánknak címezve! A húzások vagy az értelmezések áldozata Izidóra? Rujder Vivien nem játszik (vagy nem játszhat?) nagy ívet. Pedig Izidóra lojalitás és kínos tapasztalások között vergődik; megcsömörlik és elfordul a sajátjaitól, a ravatalnál mégis hitet tesz a merániak mellett. Az alak megformálása gazdag és hálás feladat lehet(ne), s talán nem érdektelen körüljárni, hogy milyen is lehet valódi erkölcsi érzékkel hűségesnek maradni a merániak eluralta udvarban.

Számomra Takátsy Péter játéka igazolta, hogy érdemes súlyt, jelentőséget adni az egyes alakoknak, vagy legalábbis tragikus sorsuknak. Mikhál „tragikus” megrendültsége, amit új hazája lezüllése és szerettei szenvedése miatt érez, megemeli és elmélyíti a drámát. Tágasabb teret nyit.

Remekül működteti a szituációkat az intrikusként felfogott Petur. Dankó István iróniával átfűtött, eleven alakításában a békétlenek vezére alig különbözik Biberachtól, csak ő nemzeti jelszavakkal vigéckedik.

Kovács Lehel, Bányai Kelemen Barna, Takátsy Péter. Fotók: Dömölky Dániel

U. B.: A színészi alakítások megítélése valóban a befogadás leginkább szubjektív faktora, ami abból is látszik, hogy Rujder Vivien játékát én kifejezetten konzekvensnek éreztem, a máskor szimplán buta udvarhölgynek láttatott Izidóra vergődését csaknem együttérzéssel figyeltem. De véleménykülönbségünknek alighanem más oka is van: felteszem, nemcsak a szerepívekről gondolkodunk kicsit másképp, hanem a „tiszta” tragikum megjelenítésének esélyeiről is. Én nem hiszem, hogy létezne kulcs ahhoz, hogyan lehet ma tragédiákat, illetve tragikus hősöket játszani – de legalábbis biztosan nem csak egy útja van ennek. A belülről mélyen megélt érzéseket (szenvedély, veszteség, gyász) lehetséges kívülről, más szemszögből, másképpen is megítélni. A személyes tragédiára vetülhet ironikus fény, ha a szituáció indokolja azt. Bánk teljes meggyőződéssel mondhatja, hogy „Nincs a teremtésben vesztes csak én!”, és látszhat ez más nézőpontból frázisnak vagy éppen egy egocentrikus világkép bizonyítékának. (Mellesleg attól, hogy Melinda nem klasszikus áldozat, miért ne érezhetnénk sorsát tragikusnak? Hiszen teljesíthetetlen elvárások között vergődik, érzelmi zavarát Bánk észre sem veszi, magára hagyja, Ottó és – közvetve – Gertrudis pedig kihasználja.) Számomra éppen az az izgalmas az előadásban, hogy majd minden szereplőnek megvan a maga tragédiája (sőt, a maga igazsága is), de mivel senki sem képes nagyobb léptékben, távlatokban, empatikusan gondolkodni, mindenkit csupán a saját sorsa foglalkoztat (még akkor is, ha a saját sorsát egy közösség vagy akár a haza sorsával azonosítja), a személyes tragédia óhatatlanul ironikus fénytörésben látszódik. Az előadás hatásmechanizmusának fontos része, hogy a személyes dráma kiváltotta megrendülést a helyzet képtelenségén vagy a szereplők reflektálatlan nárcizmusán, önelégültségén, kicsinyességén való mosolygás követi. Ugyanez igaz a szövegre is, amelynek archaikussága, poézise hol súlyosabbá, mélyebbé tesz egyes szituációkat, hol humorforrásként szolgál. Mint ahogy egyszerre tragikus és komikus maga a változtathatatlannak tűnő helyzet is: nincs közös hang, nincs párbeszéd, nincs esély a valódi megbékélésre. Miközben az ötödik felvonásban megtörténik a frázispuffogtatásban kimerülő megbékélés, a következő generáció, azaz Gertrudis gyermekei és Bánk fia (akiket Melinda, Petur, Ottó, Biberach megszemélyesítői játszanak) már elkezdik gyilkolni egymást a háttérben.

P. B.: Nem gondolnék tiszta tragikumra. Inkább shakespeare-i kontrasztra vagy Lope de Vega-i tragikomédiára („A tragikust a víggal elegyítsük, Terentiust Senecával, s ne bánjuk, ha Minotaurusz lesz az eredmény.”). Nagyszerű, hogy az előadás felmutatja Tiborc jeleneteinek groteszkségét, amit leírtál. Mégiscsak figyelemre méltó, hogy Katona József 1815-ben egymás mellett elbeszélő figurákat írt meg. Bezerédi Zoltán pedig tintakék overállban mint a vadászház gondnoka esendően komikusan hadovál, mégis van szívszorító benne. Még a buli egyik megbontott sörét sem tudja elemelni, pedig „elhatározta, hogy gazember lesz”. Árulkodó, ahogy király és királyné felvont szemöldökkel rácsodálkozik a népre („szemébe akad Tiborc” – írja Katona). Hogy is került egy „paraszt” ide? Vannak még ilyenek? Endre mackónadrágban és prémes palástjában úgy néz ki, mint egy kivagyi rapper. Hát nem fenséges uralkodó?! Tehetetlen és tétova. Elek Ferenc mégis súlyt ad a király vergődésének és gyászának; beszorult az acsarkodó magyarok és merániak közé.

Bányai Kelemen Barna Bánk bánjából hiányzik a „tragikus” („Seneca”). Erről biztosan nem a szuggesztív, gazdag eszköztárral bíró színész tehet. Világmagyarázatként, közéleti látleletként érthető, dramaturgiailag viszont kétséges, hogy miért csak a nőt fészerbe záró, másokat kihallgató, privát életével törődő Bánkot látjuk (ilyen kaliberek az aktuális váteszek). Nem jelenik meg az a Bánk, akiről mindenki beszél, akiben bízik a magyar, akit fél a meráni, aki megfékezi Peturt és a békétleneket, aki Ottót „bajusza végére tűzi” (ilyen „bánok” nemigen tűntek fel manapság).

Végül rámennek mind. Az ország is, a következő nemzedék is. Említetted a marakodó gyerekeket. Fontos, hogy őket az Ottót, Biberachot, Peturt, Melindát játszó színész (Dér Zsolt, Kovács Lehel, Dankó István, Pálos Hanna) adja. Kifordulnak, és elmesélik előbbi figurájuk pusztulását. Génekbe írva a trauma. Lehet marakodni tovább. Elgondolkodtató, felkavaró, tragikus és játékos, a drámaíróhoz hű (nem véletlen sorakoztat a ravatal köré gyerekeket Katona) megoldás.

Tarnóczi Jakab és nagyszerű fiatal alkotótársai, a társulat megmászták… Nem fordultak vissza, nem sompolyogtak el mellette, vagy közölték, hogy nem lehet, talán nem is érdemes felkapaszkodni, mint teszik azt olyan gyakran klasszikusokkal. Feljutni a Bánk bán riasztó és bámulatos hegyormára imponáló teljesítmény.

Mi? Katona József: Bánk bán
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Elek Ferenc, Szirtes Ági, Dér Zsolt, Bányai Kelemen Barna, Pálos Hanna, Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Dankó István, Rujder Vivien, Kovács Lehel, Bezerédi Zoltán / Dramaturg: Varga Zsófia / Díszlet-jelmez: Kálmán Eszter / Zene: Hunyadi Máté, Bencsik Levente / Fény: Lohár Antal / Rendező: Tarnóczi Jakab