Sokak számára talán a Kolinda és a Makám együttesből ismert. De a szerteágazó érdeklődésű zenészt hamar beszippantotta a színház, ahol ezt a sok műfajúságot, a zenét, a képzőművészetet, a látványt, a színházat egységében művelhette. Szinte egyértelmű volt, hogy a progresszív, az alternatív, a független társulatokban találja meg az alkotás örömét. Az Orfeo Csoport és a Stúdió K után saját társulatokat hozott létre. A clown figurája kézjegyévé lett. S tán értetlenül állunk azelőtt, hogy egy ilyen életmű miért nem kap jelentősebb állami elismerést.

– Zenész, színész, társulatalapító, bohóc. Ha definiálnia kellene, hogyan határozná meg magát?

– Nehéz definiálni, valahogy végig furcsán alakult. Apám zenész volt, kisgyerekként én is annak készültem, de apám korai halála ezt kerékbe törte. A nevelőintézeti években újra elővettem a hegedűt, de akkor már inkább a festészet izgatott. A színház is megérintett, a hetvenes évek elején összejöttem az Orfeo Csoporttal, amelyből Fodor Tamás létrehozta az Orfeo Stúdiót, a későbbi Stúdió K Színházat. A színházhoz mint alkotótárs és zenész kapcsolódtam. Már a régi Stúdió K-ban is fontos volt az a zenész-szerep, az egyfajta kívülállás, amit már ott kialakítottam magamnak. Volt egy rövid szünetem, de hamar visszahívtak abba a Woyzeck előadásba, amiben még Kamondy Ági szerepelt. Itt már kicsi szöveges szerepem is volt. A Stúdió K Színház révén számos nemzetközi fesztiválra is eljutottam, az ottani élmények erősítettek meg abban, hogy csinálhatnék valami önálló színházi dolgot is, de ez sokáig csak ülepedett bennem. lnkább megírtam vagy megrajzoltam ezeket az élményeket. Festőnek készültem, rengeteg grafikám, kisebb festményem született ezekből az utazásokból. Képileg próbáltam meg visszaadni mindazt a hatást, ami ott ért.

Fotók: Szarka Zoltán

– A festészet később a többnyire maga készítette díszletekben, a látványtervekben is visszajön. A zene, a kép és a színház egyensúlyban volt mindig?

– A Hólyagcirkusz megalakulásával – ami a Stúdió K színházából fejlődött ki –, az ötleteim alapján kezdtünk el közösen gondolkozni, előadásokat csinálni, a képzőművészeti dolgaim egyre inkább háttérbe szorultak. A képek benne voltak ebben a világban is, de már nem olyan aktívan. Tizenhét évig voltunk együtt, ami nagyon ritka egy ilyen független, alternatív társulatnál. Eszméletlen sok bemutatót csináltunk, de törvényszerű, hogy a dolog előbb-utóbb a külső és belső okok miatt végül szétesett. Annyi folytonosság maradt, hogy néhány Hólyagcirkuszossal, Rácz Attilával meg zenészekkel néhány éve létrehoztuk a Közmunka Színházat, ami nem állandó társulat, csak időnként jövünk össze konkrét munkákra. Annak ellenére, hogy támogatást nem kérünk, nem is kapunk, a magunk erejéből próbáljuk fenntartani magunkat, de ilyen feltételekkel is több bemutatónk volt már. Többek között a Zenekatasztrófa című, zenebohóc központú előadásunk, amit korábban a Hólyagcirkusz időszakban még Spilák Lajossal csináltunk. Nagyon kevés – mindössze hatoldalnyi szöveg, de egy szerző, Thomas Bernhard, akihez mindig ragaszkodtunk, nagyon erősen benne van. Bár ő nagyon szövegcentrikus, nálunk ez kevésbé dominál, inkább egyfajta montázs, kivágat az ő szövegeiből. Bernhard A szokás hatalma című darabjából indult ki korábban a Hólyagcirkusz című előadásunk is. Ez a darab nekem mindig nagyon fontos volt, az egykori Stúdió K-ban Székely Lacával (Székely B. Miklós) és Gaál Erzsivel is terveztük, hogy valahogy hozzá kéne nyúlni ehhez az anyaghoz, aminek az alapja egy cirkuszi társulat, amiben a társulat vezetője kitalálja, milyen jó lenne egy magasabb rendű művészetben „megnemesedni”, és a cirkuszt elhagyva Schubert Pisztráng ötösét gyakorolni, de akadály, hogy egyikük sem tud zenélni. Ezt a lehetetlent, a majdnem megsemmisülést a Bernhard-szöveg zseniálisan mutatja be. Bernhardnál a szereplők szinte mindig elvéreznek. Annyira izgalmas a szöveg, hogy még most, a Közmunka Színháznál is erősen ott van. Azóta sem tudok szabadulni tőle.

Ez a szövegcentrikusság a koronavírus, a karantén alatt felfokozottan jött ki belőlem, írni kezdtem egyfajta emlékiratokat. A koronavírus alatt sok bezárt helyzetem volt, ami megerősítette ezt az íráskényszert. Ezeket a történeteket egyelőre a Facebookon osztom meg, ami az egyfajta színházi látásmódomat is visszatükrözi. A Közmunka Színházzal egy csodálatos, nálunk kevésbé ismert szerző, Robert Walser szövegein is elkezdtünk dolgozni. Walser azért is vonzó, mert egy perifériára sodródott alak volt, főleg az élete végén. Elsőre nehéz volt megközelíteni a világát, nem láttam benne lehetőséget, hogyan lehetne a színházi előadásba beépíteni, de azt hiszem, mindig a lehetetlennel küzdöttünk. Alig volt olyan előadásunk, ami konkrét darabot dolgozott volna fel. Egészen más megközelítéssel álltunk mindig is a színházhoz, amihez óriási löketet adtak a hetvenes-nyolcvanas évek fesztiváljai, ahol Peter Brookot, Robert Wilsont és sok más meghatározó színházi alkotót láttam.

Ugyanebben az időszakban Magyarországon is létrejött néhány fontos alternatív társulat.

– Ezek a társulatok nagyon sok mindenben hasonlóan gondolkodtak, sok közös volt bennük. Hogyan alakult, hogy maga mely társulatokhoz – az Orfeóhoz, a Stúdió K-hoz – került?

– Az Orfeóhoz hívtak, a Hólyagcirkusz Társulat alapemberei mind a Stúdió K-ból kerültek ki, velük csináltuk meg már az első előadást. Később nem mindenki maradt velünk, voltak, akiknek idegen volt, amit csináltunk, de Fodor Tamás támogatta a kezdeményezésünket.

– A Hólyagcirkusz túllépés volt a Stúdió K-n?

– Kezdetekben nem gondoltam arra, hogy az eredetileg csak közös workshopokból később egy társulat alakul majd. Nem is volt célom, nem gondolkoztam benne, egyszeri előadásnak gondoltam, amihez akkor társakat kerestem. A benne levők közös lendülete vitt folyamatosan tovább bennünket. És voltak, akik az előadásokban már nem vettek részt.

– Zenész – profi zenekarokban játszott. Miben más ezekben az előadásokban zenélni? Mi az a másfajta energia, ami itt jön létre?

– Hollandiában a Bolondok Fesztiválján rengeteg olyan előadást láttam, ahol a zene dominált, voltak köztük cirkusz-szerű és kabaré-előadások, performanszok, meg olyanok, amikben nagyon erős képzőművészeti látvánnyal dolgoztak. Nem hagyományos történeteket, nem hagyományos előadásokat láttam. A zene, a zenélés játszotta mindegyikben a főszerepet. Azt vettem észre, hogy mennyivel izgalmasabb, amikor a színészeknek a hangszerükkel való viszonyuk válik fontossá, egészen másfajta kapcsolatba kerülnek a hangszerükkel. A zenélés mindig szituáció. Ha a tárggyal való küzdelmében magáról tud vallani, az az igazi. Valami ilyesmit csináltam én is a Stúdió K-ban és a Hólyagcirkuszban is. A viszony a lényeg. Meg az, hogy ezekben a zenedramaturgiára íródott előadásokban a színészek is mindig bekapcsolódnak a zenélésbe. A legtöbb díjat nyert, talán legsikeresebb előadásunk, a Csődcsicsergő is ilyen volt.

– Mi adja az izgalmát, milyen az a színház, amiben jól érzi magát?

– Ezek, amikről beszélünk, már emlékek. A színház múlandó dolog. Próbáltunk lemezeket készíteni az egyes előadások zenéiről, hogy megmaradjanak az utókornak.

– A múlandóság, ami szintén ott volt a hetvenes-nyolcvanas évek alternatív művészetében, szintén valami pluszt adhatott.

– A Woyzeck első előadását, amiben én még nem vettem részt, filmre vették. Egy nagyon jó filmes vette fel, olyan volt, mintha ipari kamerával rögzítette volna. Nagyon erős, emocionális előadás volt, amit a fekete-fehér, szinte egyetlen kamerával felvett film elég jól visszaadott. Egy későbbi előadást a Szkénében Gothár Péter már színesben vett filmre. Valahogy sokkal sterilebb lett. Nem adta vissza az előadás lényegét. Nem lehet a színházat filmen visszaadni, s ez ügyben nagy bajban van a színház a koronavírussal. Hiányzik a szubjektív szem, a közönség együttlélegzése. Ami ebből fontos, az a dokumentáció, hogy megmaradjon, mit csináltunk. Lehet, hogy az emlékek is így működnek, s ma már nem hatna rám ennyire, de akkor meghatározó volt. Annyira benne voltam akkor a színházban, hogy az akkori Színház című folyóiratba is írtam több előadás színházi látványáról.

Amúgy ekkor még a Színházi Intézetben dolgoztam, volt mire alapoznom.

– A Színházi Intézet mégis csak egy intézményesült hely volt, amit maga igen nehezen visel. Hogy tudott a többi dolgával ez együtt működni?

– Nagyon hamar felrobbant. Bár az intézet vezetője, Almási Miklós rendkívül toleráns volt velem, nagyon szabad volt a munkám is, de a fesztiválok, az utazások, a turnék miatt sokszor kellett kivennem fizetésnélküli szabadságot. Bár szerettem az ottani munkám, a kettő nem tudott együtt működni. 1979-ben megszűnt, egyben ez volt az utolsó polgári foglalkozásom.

– Néhány hete egy közösségi oldalon írt arról, hogy bár mennyi minden van maga mögött, alig tud megélni a nyugdíjából. Tudva, miket csinált, milyen magas színvonalat képvisel, szinte felfoghatatlan.

– Ez a kínlódás végigkísérte az életem. Alkati dolog is. Ráadásul semelyik szakmámban nem szereztem diplomát.

– Ez számított?

– A Képzőművészeti Főiskolára felvételiztem, mire felvettek volna, már nem foglalkoztam annyit a képzőművészettel. Mindig kerestem a helyemet, az intézeti évek is nyomot hagytak, de ezeket a nehezeket nem szeretem hangsúlyozni. Nem volt egyenes a pálya, hogy elvégeztem volna egy egyetemet és csinálom azt a szakmát. A színházhoz sem így jutottam el. Az is távolabbról indult, a Vígszínházban kezdtem díszítőmunkásként, Székely B-vel együtt. Sok kreativitás nem kellett hozzá.

– A cirkusz világa, a bohóc, a clownság mit jelent a maga színházában, az életében?

– Annak idején Halász Péter beszélt arról, hogy melyek a számára fontos színházi kategóriák: van a díva, a clown, s amikor egyszer arról kérdeztük, ki volt rá nagy hatással, kapásból vágta rá Chaplint, s egy jelenetet, a cipőevést az Aranylázból. Azt mondta, nála ez alapvetés.

– Kerülhetett volna a Halászék társulatához is. Hatott magára?

– Párhuzamosan mentünk akkor, amikor ő a lakásszínházat csinálta. Láttam néhány előadásukat, de mi akkor mást gondoltunk a színházról. Mi nagyon erősen politikus színházat csináltunk. Ő is, de másképp. Mi mozgalmi emberek voltunk, de minket is kiköpött az a rendszer. A megtűrt kategóriába tartoztunk. Miután Halászék elhagyták Magyarországot, már csak közös ismerősökön, cikkeken keresztül követtem.

– A Kolinda és Makám együttesben játszott hosszú évekig. Messziről nézve talán más, mint a későbbi színházak. Hol vannak az érintkezési pontok a kettő között, összeérnek?

– A Kolinda egy ideig az Orfeo része volt, én ennek kapcsán kerültem az Orfeo Csoporthoz. Volt a Stúdió K-nak egy számomra nagyon szeretett előadása, a Bankett című, ami a pilisborosjenői kommunánkban készült, ahol etűdöztünk, s ezekből a kis etűdökből állt össze az előadás, amihez Bereményi Géza írta a szövegeket. Az Orfeo zenészei látták ezt az előadást, s ezután hívtak el a Kolindába, így kerültem oda. Féltem, mert nem voltam gyakorlott zenész, akkoriban még „filhallás” után játszottam. Később ez pótoltam. A Kolinda felbomlása után több zenekart alapítottam,  amelyekben egyre nagyobb szerepet kapott, hogy zeneszerzőként, s egyre jobb hangszeresként működjek. A színház pedig mindig ott settenkedett a hátam mögött.

– Izgalmas, hogy a zene mennyi minden fele vitte. Most is van közös fellépése Rohmann Dittával.

– Rohmann Ditta olyan izgalmas klasszikus zenész, aki határátlépő. Ditta egy Jeles András előadásban ismert meg, ahol nagyon sok klasszikus zenei elemet használtam. Először én hívtam meg őt egy kortárs szóló estre a Patyolatba, ahol koncerteket szervezek, később kezdtünk közösen is játszani. Az fogott meg benne, hogy mennyire fogékony az új zenékre, más műfajokra is. Előbb duóban játszottunk, majd a Trio Squelini trióba hívtam el, azóta két közös lemezt csináltunk.

A Zenekatasztrófa, amit most is játsszunk, szintén  Bernhard-szövegekre íródott. Miután szakítottunk Lajossal, hosszú ideig nem játszottam, érzékeny kérdés volt, amikor Rácz Attilával később újra elővettük azt. Rengeteg fesztiválon jártunk vele nagy sikerrel.

Egyszer még Spilák Lajossal Velencében, az egykori „Gyilkosok szigetén” játszottuk, kis házak, kitett asztalkák, öreg emberek, gyerekek között. Megtalálta az előadás az igazi helyét, életemben először találkoztam olyan közönséggel, akik folyamatosan beleszóltak, vitték az előadást, úgy működött, mint a középkori játékok.

– A Nemzeti Galéria előtti téren hétvégenként ki szokott ülni a gadulkájával. Az is valami hasonló lehet. Mit ad az utca az előadásokhoz?

– Talán a legfontosabb, hogy az ember befele figyeljen. Ne érdekelje, mi zajlik kívül. Csak ő van és a hangszere. Minél inkább elmélyülök magamban és a hangszeremben, annál nagyobb hatást tudok elérni. Az utcán mindig a csöndes, jó akusztikájú helyeket keresem. Egy különleges kapcsolat alakul itt ki a közönséggel. Különleges párbeszéd, ami folyamatosan formálódik. Nem azért ülsz ki, mert koldulsz, nem sajnáltatod magad, hanem valamit nagyon komolyan csinálsz.

– Háta mögött a fantasztikus pálya, közben hetvenkét évesen anyagi gondokkal küzd. Hogy van ez?

– Többen mondták már, miért nem adtak nekem Kossuth-díjat. Nem adtak… Ez van nekem kijelölve. Néha gondolkozom ezen, de nem áll a mindennapok középpontjában. A közelmúltban kiírták azt a szerencsétlen zenei pályázatot, ami nagy vihart kavart a zenészek között. Volt, amire be sem adtam, volt, amire igen, de azt elutasították. A legutóbbi elutasítás igen kínos volt, főleg, mert a Szerzői Jogvédő Hivatal elvileg államtól független, itt talán nem a csókosok elve érvényesül. Az Artisjus pályázatát mind a kiírt minimális pénz, mind a pályázat milyensége miatt megalázónak tartottam. Igaz, beadtam, de visszautasították. Hiába fizettem havonta a járulékokat, amióta szabadúszó vagyok, a nyugdíjam elképesztően alacsony és szégyenletes. Ha csak ebből kellene megélnem, bizony bajban lennék.

– Melyik Bernhard mondatot venné ehhez az élethelyzethez elő?

– Bár őt magát elhalmozták díjakkal, figurái mind szerencsétlenek, lúzerek, semmi támogatást nem kapnak. Szereplői mindent megtesznek azért, hogy valamilyen elismeréshez jussanak, de szóba se állnak velük. Kudarc-kudarc hátán. De hisz a bohóc is kudarcos figura, s éppen ezen a szerencsétlenségén nevetünk. S ha ebbe filozófia is kerül, mint Bernhardnál, akkor gondolkodva nevetünk. Ez a clown-attitűd nálam is megmaradt.