Ezt a két politikai dimenziót – a jelen szatíráját és a cigányuralom vízióját – mozgatja az előadás nem csak nagyon humorosan és ötletesen, de gondolatilag is gazdagon. A kettő ugyanis egyetlen koherens színpadi világot teremt, nem válik nagyon szét, és a Pintérre jellemző túlazonosulás, felnagyítás és direkt utalásrendszer eszközeivel dolgozik.

Hogy a „vad döghalálért”, a városban dúló járványért, amely a népet sújtja, a hatalom a felelős, azt már bő két évezrede megírta a tragédiaíró. A 2400 éves Oidipusz király egy olyan alaphelyzetből indul ki, ami most döbbenetesen ismerős: döghalál pusztít, a vezető pedig felelős a történésért. A tragédiaíró úgy látta a maga történelmi korában, hogy a népet sújtó büntetés és a hatalom erkölcsi tisztasága összefügg, tehát a király a járvány oka, ezért a hősnek szembe kell néznie önmagával, meg kell ismernie saját történetét, vagyis bűneit. Ebből sokféle értelmezés bontható ki – a sorstragédiától az önismereti nyomozáson át a bűn és bűnhődés kérdéséig és a freudi incesztus-vágy elméletéig. Sőt Oidipusz lehet a jó vezető, a jó uralkodó mintapéldája is, hiszen nagyformátumú hős, aki semmiféle bűnt nem követ el tudatosan, jó demokrataként minden tisztázást a nyilvánosság előtt vállal és bonyolít, és – miután megismerte sorsát – végül eljut a végső felelősségvállalásig is. Fő bűne a gyilkosság, szülei megölése és az ebből a tudatlanságból következő incesztus: Oidipusz saját anyjának lesz férje, és négy gyermekük születik.

Fotók: Toldy Miklós

Pintér Béla csodálatosan talál rá erre a történetre. A csoda azonban nem pusztán a drámai anyag megtalálásában rejlik, hanem a sokrétű, a nézőt folyamatos éberségben tartó elbeszélési módban, vagyis a színrevitelben. A jó Szophoklész csak egy erős drámai szituáció kiindulópontja kortársunk kezében: Pintér a járvány és nagypolitika összefüggését tárja elénk egy futurisztikus, 2200 után játszódó történetben.

Az antik anyag a Pintérre már a kezdetektől jellemző rituális színházi eszközökkel – most óriás busómaszkokkal – bővül, s egy brechtiesen intellektuális szatírává tágul. A mai politikai valóság és groteszkre nagyított túlzásai egy új, jövőbeni fikcióval keverednek: az ország élén cigány főkormányzó és külügyminiszter áll, Nemzeti Dikh Tévé szól, a Devlához imádkoznak, a kormányzó párt pedig a Szabad Cigány Demokratikus Szövetség, a Szacidesz. (Mely ráadásul nem csak a mostani uralkodó párt, de az egykori szadesz áthallását is hordozza.) Ezt a két politikai dimenziót – a jelen szatíráját és a cigányuralom vízióját – mozgatja az előadás nem csak nagyon humorosan és ötletesen, de gondolatilag is gazdagon. A kettő ugyanis egyetlen koherens színpadi világot teremt, nem válik nagyon szét, és a Pintérre jellemző túlazonosulás, felnagyítás és direkt utalásrendszer eszközeivel dolgozik. A cigány Szacidesz mostani pártunk és kormányunk technikáit és működési elvét képezi le: korrupt, hataloméhes, kirekesztő. A cigányuralom, úgy tűnik, kemény revans lesz a „fehéreknek” – most eljött a „mi időnk”, ahogy anno Kerényi Imre mondta: tetszettek volna kevésbé elnyomni minket, úgyhogy most mi fogunk titeket gyűlölni, üzenik kedélyesen. Karöltve egyébként – ez extra vicces és bátor – a kis Slomó bácsival, aki a zsidócigányegységpárt, a Macizsihisz képviselője és a hatalom szerény cinkosa.

Ebben a világban tartja nyitó sajtótájékoztatóját – és az egész darab ebben a nyilvánosságban zajlik, némiképp Oidipusz nyomdokain járva – a félénk és drámai hangú, tájszólásban szóló főorvosasszony: a járvány súlyos fordulatot vett. Éppen úgy, mint kétszáz éve, vagyis 2020-ban, amikor elég alaposan (60%-ban!) megtizedelte a fehér lakosságot. Aminek a cigányuralomhoz bizonyára súlyos köze van.

A maszkos játék egy éve még aligha jelenthetett volna többet, mint egy elfeledett színházi- vagy néphagyomány felidézését, most azonban utal jelen világunk maszkjaira is, amikben a nézőtéren ülünk. Az előadás ezzel a kétfelé beszéléssel él folyamatosan, így rétegződnek egymásra a színpadi jelhasználat jelentései. Pintér nyelve, ahogy máskor is, sztereotípiák gyűjteménye: orrhangon beszélő cigányok, vastag, barakka típusú aranylánc, fényes ruhák és folyamatos „testvérem”-ezés, tegezés meg intenzív gesztikulálás. Amúgy a hatalom számára minden jó volna, ha a járvány nem dúlna és az oroszok adnának oltást. De nem adnak – addig, amíg egy gyilkossági ügyre fény nem derül. Komplex szappanoperai cselekmény kezdődik.

A probléma, a konfliktus tehát már nem erkölcsi természetű. Nem a vezető jó erkölcsei, a rámért sorscsapás az érdekes sem a jövőbeni cigány világban, sem a jelenbeli fehérben, a mi valóságunkban. A görög tragédia uralkodóképe elég régen megrendült. Bár Köteles Leonárdó főkormányzó antik elődjéhez hasonlóan ugyanúgy hárítja, hogy köze volna gyilkossághoz, sem a nagy uralkodói, hősi formátum, sem a nyílt felelősségvállalás kérdése nem merül fel nála. A célok pragmatikusak: hogyan, mi áron lehet megtartani a hatalmat. És még többet gyűjteni persze, mert van olyan, folyamatosan a színpadon lévő, mindennek alájátsszó egyházi vezető, aki már három rektorsággal bír, de Pannonhalmára még igényt tartana szerényen, elüldözve onnan a katoliknyákokat, akiknek szintén befellegzett.

Ugyanakkor – egyfajta finom szubtextusban – a szatírának ebben a tömény anyagában mégis elénk kerül egy olyan kérdés, ami a politikai felelősségvállalás komplexebb felvetéseként értelmezhető, és egy igazi társadalomkritikus előadás megszületéséhez vezet. Az a (szép) utópia –annak szép, aki egyáltalán a cigányság jelen helyzetét problematikusnak, vagyis elnyomottnak látja –, hogy álmodni lehet olyan világról, amelyben a cigányság hatalomra tesz szert. Mert a (fehér) elnyomásról szóló mondatok leíró jellegűek: beletalálnak egy fájdalmas magyar jelenvalóságba.

De a pintéri szatíra nem tűrne meg egy olyan áldozatinarratívát, amely a hatalmon lévőket láttatja elnyomottnak (még ha a társulat darabjaiban gyakran beszélnek is áldozatokról empatikusan). Nem, ők máris elkövetők, visszaélnek a hatalmukkal, korruptak, elnyomók, hazudnak, kisajátítanak és ugyanúgy nyomorgatják a kisebbségeket. Történetesen kettőt alaposan buziznak. A nőket pedig ugyanúgy lenézik, verik, mint dicső fehér elődeik.

Mindebben nem az a brechti, hogy az előadást meg-megszakítják hatásos és jól előadott (cigányzenei ihletésű) zenékkel; ez ma már nem mozdít ki minket. Hanem az, hogy a Vérvörös… egy olyan dinamikus pozícióba helyezi a nézőt, amelyben hol kritikusan kell szemlélnie a politikai vezetőket, hol együtt kell éreznie, bele kell hallania az empátiát az elnyomottak retorikájába. Így aztán az előadás abban a termékeny és zavarbaejtő sávban mozog, amelyben nem pusztán egy látványos, pergő, sok – talán a bibliai Lót sorsával rokon   – fordulatot tartogató történetet nézünk lazán hátradőlve, hanem észnél kell lennünk, hogy mit hallunk, hogy eligazodjunk – végső soron saját világunk – sűrűjében.

Pintér Béla igazi operettbelépővel lép színpadra mint Főkormányzó; ő a sztár – színész és szerep találkozik. Kiváló női kar veszi körül: gyönyörűen, erélyesen játszik Roszik Hella, Fodor Annamária finom, figyelmet követelő, Slomó bácsi szerepében Enyedi Éva nagyon vicces. Adorjáni Bálint külügyminisztere igazi szép nyalka legény, egy fejjel magasabb, mint miniszterelnöke, szépen játszik, belesimul a társulatba első fellépésével. Takács Géza remek, hófehér áldozat – ő testesíti meg a „fehér tisztességet”, Jankovics Péter és Szabó Zoltán hűséges, kérincsélő alattvalók. Benedek Mari jelmezei vakítóan ragyognak, Gergely-Farnos Lilla maszkjai belső karácsonyi világítással kiválóak és jól működnek. Kéménczy Antal zenét szerez és Kerényi Róberttel együtt zenél, összeforrnak magyar–cigány dalok. A csapat sokat változott az utóbbi években, de mindenki tudja a pintéri játékmódot: erős, nem „kicsiben” játszás, sok humor és ellenpontozás. Az Újpesti Rendezvénytér nagy terét könnyen bejátsszák, bár néha hangosnak tűnik az előadás.

Végül ez a majdani uralkodó persze nem fog bűnhődni, esze ágában sincs, hanem a szép látszatot, a fake news-t mutatja majd be nemzeti tévéjében. Az erkölcsi normák világa, amiben van szabad és tilos vörös vonal, már rég elolvadt, az incesztus sem tűnik akadálynak, ami Oidipusznak és közegének abszolút elfogadhatatlan volt. Ugyanakkor az előadás végének katarzisa, az egybeolvadó magyar és cigány összhangzat ismét kimozdít a politikai szatírából, és visszafordítja tekintetem a világom felé, amelyben ezt az összhangzatot nem hallom, de innen, a színpadról szólva vigasztaló, sőt, reménykeltő.

Hol? UP Újpesti Rendezvényközpont
Mi? Vérvörös, törtfehér, méregzöld – Szophoklész: Oidipusz király c. drámája alapján
Kik? Pintér Béla és Társulata
Szereplők: Pintér Béla, Roszik Hella, Adorjáni Bálint, Enyedi Éva, Jankovics Péter, Szabó Zoltán, Fodor Annamária, Takács Géza. Zenészek: Kéménczy Antal, Kerényi Róbert.
Zenei vezető: Kéménczy Antal. Dramaturg: Enyedi Éva. Jelmez: Benedek Mari. A jelmeztervező munkatársa: Pattantyus Dóra. Maszk: Gergely-Farnos Lilla. Grafika: Bárány Dániel. Díszlet: Tamás Gábor. Hang: Belényesi Zoltán. Fény: Varga Laca. Technikai munkatárs: Berecz Csaba. A rendező munkatársai: Hornyák Dóra, Nagy Krisztina. Produkciós munkatárs: Jékely Anna. Írta és rendezte: Pintér Béla